Tarryn Fisher - F*ck love! - Kapd be, szerelem!

Előzmények

A könyvet alig két hónappal ezelőtt rendeltem meg a Bookline-ról, de már a molyra felkerülése óta a kívánságlistámon pihent, mert annyira megragadott a fülszövege, hogy kénytelen voltam azonnal bedobni a kosárkámba. Nos, a döntés elhamarkodott volt, egyik részem b
ánja, a másik pedig örül, hogy ez a könyv is a polcán pihen. Hogy miért is? Lentebb elmesélem.

Helena Conway szerelmes lesz.

Akaratlanul.

Észrevétlenül.

De nem véletlenül. Kit Isley pontosan az ő ellentéte – rejtélyes, fékezhetetlen és a legkevésbé sem óvatos. Mindez akár remekül is alakulhatna…

Ha nem Helena legjobb barátnőjével találkozgatna. Helena kénytelen dacolni a szívével, helyesen cselekedni, és másokra is gondolni.

Egészen addig, amíg fittyet nem hány az egészre.

Véleményem

Kezdjük azzal, hogy annak ellenére, hogy a könyvvel kapcsolatban sorra érkeznek a leértékelések, nekem valamilyen szinten tetszett. Tetszett, mert nem szokványosan kezdődött, mert végig fenntartotta az érdeklődésemet a cselekmény, és mert olyan eseményekkel van tele, amelyek abszolút nem tartoznak a klisék táborába, és amelyekről egyáltalán nem gondoltam volna, hogy valaki egyszer le meri írni. Mert valljuk be, vannak olyan részek, amelyeket csakis egy meredek lejtőhöz tudnám hasonlítani, aminek két véglete van: vagy annyira baromi jó, hogy attól az olvasó szóhoz sem jut, vagy annyira borzalmas, hogy a könyvet még a tűzre rakni is kár lenne, mert kialszik tőle.

Ez a könyv... talán fogalmazhatok úgy is, hogy az arany középút volt. Mert jónak jó volt, ötletes, kreatív, látszik, hogy sok idő volt a cselekménybe fektetve, mégis úgy érzem, hogy valami hiányzik, valami nem oké, és csak a könyv befejezése után pár nappal tudatosult bennem igazán.

Az első fejezet olvasása közben úgy éreztem magam, mintha az 50 első randi utolsó jelenetébe csöppentem volna: Kit pontosan úgy nézett ki, mint Adam Sandler, még a mosolyát is magam elé tudtam képzelni, és nem értettem, hogy ez most jó vagy sem. Aztán a második rész teljesen másképp kezdődött, és elgondolkodtam azon, hogy vajon ebből a könyvből nem hiányzik-e vagy 30-50 lap, mert teljesen ellentétben áll ez a két fejezet, pedig szemmel láthatóan egymást követik... Az első tíz rész után persze már kialakult előttem a kép, és az, amit Fisher láttatni akart velem: egy furcsa szerelmi szál, két ellentétes ember, és egy álom, aminek semmi értelme, mégis benne rejlik szinte minden.

Lényeg a lényeg: a cselekményt és a kivitelezést illetően le voltam nyűgözve. Ám ami a szereplőket illeti... na, ez volt az, ami miatt a fejjel mentem a falnak dühömben. 

ÉS ITT JÖN AZ A RÉSZLET, AMI MÁR TARTALMAZ SPOILERT A CSELEKMÉNYRE NÉZVE. CSAK AKKOR OLVASD EL, HA EZ A TÉNY NEM ZAVAR.

Nem éreztem azt a bizonyos szikrát. Tulajdonképpen nem éreztem semmit. Kit és Helena úgy viselkedtek, mint két egymással párhuzamba helyezett bot: semmi közük nem volt egymáshoz. Illetve mégis - legalábbis ezt akarták lenyomni a torkomon, de valahogy nem jött össze. Az álomnak köszönhetően kezdett el Helena Kit iránt érdeklődni, és Kit számára sem volt közömbös a lány, mégsem tettek egymás felé egyértelmű jeleket, vagy ha mégis megtörtént ez a csodának számító esemény, akkor valamelyik visszavonulót fújt. Rengetegszer kevésnek éreztem a közöttük lévő kontaktust, és ez egyrészt érthető, mert egyikük sem akart tévútra térni, mindkettejüknek kapcsolata volt, mégis emiatt éreztem hidegnek a viszonyukat... mert hát basszus! Ha tetszik valaki, jól elvagyok vele, akkor szakítok a jelenlegi partneremmel, aki iránt semmit sem érzek, és fogalmam sincs, miért vagyok/voltam vele, és igyekszem nyitni afelé, aki bejön nekem. Legalábbis ez lenne a normális reakció az ilyesmire.

A másik dolog, amiben volt kivetnivalóm, az Helena hajlandósága és lényegében mazochistasága akkor, amikor Della a kórházban maradt a szülés után. Nem azt mondom, hogy lehetetlen az, amit megtett, mégis érzek egy szemernyi lehetetlenséget a viselkedésében.

Az a fordulat, hogy Helena végül beköltözik June-hoz igazán érdekesre sikeredett. Ezt a szálat is kifejtetlennek találom: érződik, hogy az írónő ezzel el szeretne érni valamit, mégis inkább tudom, mit akart vele, de nem azt olvastam, aminek a tudatában vagyok.

Összességében úgy érzem, ennek a könyvnek vannak kivetnivalói, mégsem olyan vészes, mint ahogyan azt a molyos százalék állítja.

Read More

Csábító Csütörtök #4 || Rachel Van Dyken - The ​Matchmaker's Playbook – A csábítás szabályai

   A Csábító Csütörtök egy olyan cikksorozat, ami kétheti(?) rendszerességgel egy-egy olyan erotikus könyvet vesz célba, amelyek valamilyen szinten nyomot hagytak bennem olvasás után. Olyan könyveket válogatok össze nektek az elkövetkezendőkben, amelyek nem kimondottan az ágyjelenetektől érdekesek, hanem a mondanivalójuktól, a tartalmuktól, a szereplők fejlődésétől, és az ezekhez hasonló apróságoktól, amelyekre az olvasók nagy része figyelmet fektet.

  Rachel Van Dyken-ről már sok jót hallottam, talán az Egyetlen c. könyvét olvastam is anno, de ebben már nem vagyok biztos, mert abban az időben még nem molyoztam, és a butuska kis fejemmel fel sem jegyeztem az olvasmányaimat. Ha mondhatom úgy, akkor ez volt az első történetem tőle, de nem az utolsó. Nem gondoltam volna, hogy ennyire le fog venni a lábamról ez a történet, és szinte észre sem vettem, máris beledobtam a Bookline-os kosaramba. A fene se tudja, mikor fog a polcomon pihenni, mert még meg sem érkezett a jelenlegi rendelésem.

   Térjünk is rá a bejegyzésem témájára, amiről nem tudok nem áradozva és visongva beszélni.

Író: Rachel Van Dyken

Magyar címe: A csábítás szabályai

Eredeti címe: The Matchmaker's Playbook

Oldalszám: 340 oldal

Műfaja: romantikus|| erotikus || New Adult || chick lit

Fordította: Sándor Alexandra Valéria

Megjelent: 2018.
Molyos százalék: 84%

Sorozat része-e?: Igen, az első része.

Olvasható-e önállóan?: Igen, mert nem folytatásos, mindegyik rész más karakterek történetét meséli el.

Főszereplők: Ian Hunter || Blake Olson

Szereplők, akik befolyásolták a főbb karaktereket: Gabi Sava || Lex Luthor

Minden ​szabályt megszeg, hogy övé legyen a lány. 

Miután egy baleset véget vet profi sportolói karrierjének, Ian Hunter visszatér az egyetemre – és készen áll arra, hogy egy újfajta játékban vegyen részt. Az ő agyából pattan ki a Szárnysegéd Bt. gondolata, ami, szájról szájra terjedő sikeres és titokzatos szerelmi tanácsadó szolgáltatást nyújt a szerelemre éhes lányoknak. Amikor Blake Olson jelentkezik, hogy igénybe vegye a Szárnysegéd Bt. szolgáltatásait, Ian megismeri minden idők legreménytelenebb ügyfelét. 

A slampos sportruhákban és tangapapucsban pompázó Blake-nek csodára van szüksége ahhoz, hogy megszerezze a kiszemeltjét. Csak egy profi randiguruval van rá esélye. Ian tudja, hogy a tanácsai és az átváltoztató munkája nyomán Blake is sikerrel járhat. Ám ahogy a lány lassan átváltozik, Ian rájön, hogy komoly veszély fenyegeti az első számú alapszabályát… Ne ess bele az ügyfélbe! 

Frappáns és szenvedélyes szerelmi történet, amiből az olvasó a fejét fogva döbbenhet rá a férfi és a női gondolkodás különbségeire. 

Bájos, pajkos, humoros.

  Egy kis kikapcsolódásra vágyott a lelkem, egy kicsit ki akartam szakadni Eszes Rita fantasy világából, mert bár imádom annak a történetnek is minden sorát, akkor, abban a pillanatban nem arra volt szükségem, hogy a fejemben levetített eseményekben a szereplők harcoljanak, hanem beszélgessenek, romantikázzanak, egymásra hangolódjanak. Hirtelen választás volt ez a könyv, megmondom őszintén az eredeti gondolataim azok voltak, hogy választok egyet a megkezdett sorozataim közül, nem kezdek bele egy újba, aztán mégis emellett kötöttem ki, de abszolút nem bánom a döntésemet.

  Nem is tudom, mikor nevettem annyit utoljára olvasás közben, mert mostanában abszolút nem humoros történeteket vettem a kezembe, és már hiányzott ez az érzés. Az első sor után elmosolyodtam, meg is mondom, miért: férfi szemszög. A férfi szemszög. Amikor elolvastam a Prológust, egy jóleső sóhaj hagyta el a számat, mert már akkor tudtam, hogy jó könyvet fogok olvasni, és ez az érzés végig kitartott.

   Számtalanszor estem már szerelembe a férfi főszereplőkkel, de most emelje fel az a kezét, aki nem járt úgy már legalább egyszer egy könyv olvasása után, hogy úgy bámult maga elé, mintha a szívét a hátlap és az utolsó oldal között hagyta volna, mert az a szarházi, beképzelt, sármos, tökéletes álompasi kitépte a helyéről! Mivel nem látok egyetlen egy kezet sem, azt hiszem, igazam van. Szerda délután én is pontosan így éreztem magam, és még aznap este is, amikor elcaplattam próbára ㄧ megjegyzem, onnan is elkéstem... Nem is értem, hogy történhetett ez meg. Még aznap este beszámoltam a könyvről a lányoknak, és elküldtem nekik a film linkjét azzal a címszóval, hogy ha megjelenik magyarul is(?), akkor az lesz az első dolguk, hogy lejönnek hozzám, és együtt megnézzük.

  Az alapötletet rendkívül egyedinek és fordulatosnak találom, bár ha nagyon szőrszálhasogató lennék, és sokáig csűrném-csavarnám a dolgokat, akkor azt mondanám, hogy ez egy főnök-alkalmazott viszony, csak épp más a környezet, más az élethelyzet, és  tulajdonképpen minden más is különbözik, így ez a szál szinte észre sem vehető. Ian nem érezte magát annyira főnöknek, és nem is viselkedett felsőbbrendűen, ha az ügyfeleivel volt, inkább olyan kapcsolatokat alakított ki velük, mintha ő lett volna az idősebb testvér, aki a jó útra tereli, és azon irányítja az eltévedt kisebbet.
  A fülszöveget természetesen nem olvastam el olvasás előtt, így nem rémlett pontosan a főszereplő lány neve, először pedig azt hittem, Shell az, akivel végül össze fog jönni. Motyogtam is magamban, hogy basszus, ez így túl egyszerű, az író helyében tuti nem így írtam volna meg. Aztán persze haladt a cselekmény, egyre jobban és jobban megismertem ezt az álompasit, és amikor először feltűnt Blake, rögtön tudtam, hogy az első elméletem hálistennek hamis, és ő az a lány, aki úgy megbolygatja majd az én új szerelmem életét, hogy az látni sem fog mást, csak őt.

   Blake karaktere nagyon tetszett. Furcsa volt, hogy nem az ő szemszögéből olvashattam a történetet, teljesen máshoz vagyok szokva, de ettől sokkal különlegesebbé vált számomra maga a könyv is. Egy picit mintha magamat látnám benne, én is szeretek a bő pólók mögé bújni, mert bár vékony vagyok, vannak dolgok, amikre abszolút nem vagyok büszke, és nem mindig mutogatom, továbbá mostanában én is elkezdtem sportolni (szimpla androidos GYM program után szabadon, de már egyre sűrűbben napi egy órát), és szeretnék valamiben én is jó lenni. Na, nem csapatjátékban, mert éles helyzetben nulla vagyok, de esetleg egy-két futóversenyt szívesen bevállalnék a jövőben, ha már eléggé késznek érzem magam rá. Ám nem csak ebben hasonlítunk, sokkal több közös dolgot véltem felfedezni benne, mint a legtöbb olyan karakterrel, akikben ugyancsak megláttam magam. Blake rettenetesen önbizalomhiányos, és ez abból fakad, hogy vissza volt fogva a gimis évei alatt, de nem a szülei által, hanem saját magától. Miért gondolom ezt? Görgessetek lejjebb: 

  Ian a szöges ellentéte Blake-nek, és nem csak abból a szempontból, hogy míg a lány semmit sem tud a szexről, addig a srác a(n)nál többet. Amit imádtam benne, az az, ahogy a női nemre nézett, és ahogy gondolkodott róluk. Egek, ha minden pasi ilyen véleménnyel lenne rólunk, nem lenne semmi probléma! Megfontoltan beszélt a szerelemről, úgy hallatszottak a tanácsai, mintha zsigerből mondta volna őket, de amikor ő is abba a helyzetbe került, mint az ügyfelei, hirtelen nem tudta, mit kéne megtennie előbb, hogy jó legyen. Ha az érzéseim nem csalnak, bármennyire is értett a nők nyelvén, egy picit elítélte őket amiatt, hogy ennyire szerencsétlenek a szerelemben, hogy nem tudnak önerőből lépni a kiválasztott férfi felé, de amint ő is megérezte a szerelem elsöprő erejét, ugyanolyan naiv, tudatlan, tanácstalan emberré vált, mint az összes nő, aki eddig hozzá fordult segítségért.

   Most biztos azon töprengetek, miért is ajánlom ezt a könyvet a Csábító Csütörtök rovatba, mert a fenti beszámolóm alapján biztosra vélitek, hogy ez bizony tele van erotikus jelenettel. Nem. Sőt, alig van egy-kettő, és azok is fenomenálisak. Miért is mondják rá mégis, hogy erotikus? Azért, mert ha a könyvet odaadod egy 12 éves kislánynak, kitér a hitéből. (Nem, itt most nem olyan 12 éves kislányról van szó, aki jobb erotikus részeket ír, mint én, vagy más író... Nem, ezeket a kislányokat most hanyagoljuk, mert most még jó szintben van a vérnyomásom.) Rengeteg erotikus utalás van, de egyik sem tartozik abba a disznó kategóriába.

  A történet központi szála az erotika, a férfi egyedek becserkészése és a ketrecben tartása. Ian látásmódját olvasva rájöttem, hogy nemcsak a nők képesek tökéletes tanácsokat adni egymásnak, hanem a férfiak is férfinak vagy nőnek. (Remélem, ez tényleg így van a valóságban is, és nem kezdtem el álomvilágban élni a könyv olvasása után.)

   Itt is van mindjárt egy szuper tanács a nagy Ian Huntertől:

”– De… – nyüszítette. Mi a francért nyüszítenek ezek mindig? – Olyan édes! 

– A pasik akkor édesek, ha puncihoz akarnak jutni – morogtam."

   Ugye, milyen fontos tanács ez? Szerintem is.

  Imádtam a Ian és Blake közötti heves szópárbajokat. Hiába nem illettek össze, mégis olyan erős volt közöttük a kémia és a feszültség, hogy azt meg is lehetett volna fogni.

"– Kék – súgtam oda neki. 

– Tessék? – dermedt meg, de nem nézett hátra. 

– A szemed – léptem szorosan mellé, hogy a fülébe suttogjak. – Nagyon szép jégkék. 

– Mint a lelkem."

  De nem csak közöttük tombolt az a mérhetetlenül nagy szexuális vágyakozás. Bizony-bizony, a sorozat következő részének a főszereplői már itt egymásnak ugrottak - persze nem abban az értelemben, mint ahogyan arra számítottam. Van egy olyan érzésem, hogy Gab és Lex története sokkal jobban fog tetszeni, mint Ian és Blake-é, mert valahogy jobban lázba hoznak az ilyen utállak-szeretlek kapcsolatok. Az okát ne is kérdezzétek, mert nem tudom megmondani, miért vagyok úgy oda az ilyenért. 

Először bemutatom nektek Lex-et:

"Lex öt másodperc múlva megjelent, az orrára csúsztatott fekete keretes szemüveggel, a szájában tollal. Csak kicsit idegesített, hogy a szemüvegtől okosabbnak látszott, mint amennyire az. 

– Miva'? 

De amikor így beszélt, máris jobban éreztem magam a világban."

És Gabyt:

"– A te ismerősöd? – mutatott rám Blake úgy, mintha nem is vennék részt a beszélgetésben. 

– Sajnos – sóhajtott fel Gaby. – Tudod, a szülők mindig figyelmeztetik az embert, hogy ne etessen kóbor állatokat – folytatta a szemembe nézve. – Először nagyon cuki volt, mint azok a kiskutyák. Aztán megharapta az összes barátomat. 

– Én is szeretlek, picinyem – nyomtam puszit a homlokára, és rácsaptam a fenekére. – Csak szeretetből harapok."

Most pedig a kettőt egyszerre:

"Gaby éppen ököllel csapkodta Lex hátát, aki eszelős tekintettel cipelte őt körbe a konyhában, mintha egy kikapcsoló gomb után kutatna, amivel elhallgattathatja 

– Minden oké idelent? – kuncogtam karba tett kézzel, az ajtófélfának dőlve. 

– Aha, remek – rikkantotta Gaby egy pillanatra felemelt fejjel, aztán tovább csapkodta Lex fenekét. 

– Egy kicsit balra! – rázta meg Lex. – Vagy ha nagyon kancás vagy, jólesne egy markolászás. 

– Kinyírlak álmodban! – kiabálta Gaby."

Visszatérve a két kedvenc karakteremre, Ianre és Blake-re, hozok nektek egy pár romantikus idézetet, hátha Ti kedvet kaptok tőle az azonnali olvasáshoz. 

"– Te szeretsz engem – suttogta. 

– Igen. 

– Az uzsonnásdoboz vagy a papucs miatt? – kérdezte rekedten. 

– Mindkettő miatt – nevettem. – Tényleg mindkettő miatt."

"– Ian – dorombolta a nevemet, és végem volt, de tényleg. Átkozott nőszemély! – Kérlek! 

– Hagyd abba! – böktem a szeme felé. – Ne rebegtesd a pilládat! Rám nincs hatással. 

Folytatta a rebegtetést, és egyre szélesebben mosolygott. Inkább imádnivaló volt tőle, mintsem szexi. Ami marhára rosszabb volt, mert az ember szexi lányokkal fekszik le, az imádnivalókat pedig meg akarja tartani. 

Örökre."

"– Esküszöm, nem fogok alád nézni. 

Közben keresztbe tettem az ujjamat a hátam mögött. 

– Mi a hármas számú szabály? – vonta fel a szemöldökét. 

– Az, hogy a férfiak mindig hazudnak – válaszoltam röhögve."

   Összességében úgy érzem, ennek a könyvnek méltó helye van a Csábító Csütörtök listámon. Nemcsak erotikus, hanem humoros, fordulatos, és olyan fontos tényeket közöl, amiket kár kihagyni.

Ha nem pornót akar olvasni az ember lánya, akkor ez az ő könyve!

Értékelésem:

u.i. Fent, a menüsorban megtaláljátok az új blogregényemet. Ha kedvetek van hozzá, kukkantsatok be, már van fent egy fejezet. :3

Read More

Kristin Hannah - Út az éjszakába

Előzmény

Már nem is tudom, mióta keresem ezt a könyvet, és amikor megpillantottam a könyvtárban, egyből tudtam, hogy előbb-utóbb a kezem között fog kikötni. Természetesen azonnal bele is dobtam egy csomó várólistás kihívásba, hiszen miért ne, amúgy is el fogom olvasni, csak aztán mindig tologattam, ide-oda rakosgattam, és a bánat tudja már, mit csináltam vele, de amikor úgy adódott, hogy fejben eldöntöttem, hogy mit fogok magammal vinni Miskolcra, valamiért egyből erre esett a választásom, és szinte azonnal szaladtam is érte a könyvtárba.

Fülszöveg

Az ​élet döntések sorozata. Megtartani… elengedni… felejteni… megbocsátani… Melyiket választod?

Lexi és Mia a középiskola első napjától fogva elválaszthatatlanok. 

Sokban különböznek – Lexi árva, és egy lakókocsiparkban él, Mia pedig szerető családban, szép otthonban nevelkedik. Mégis találnak egymásban valamit, amitől ők ketten kiválnak a tömegből. 

Mia imádott, jóképű ikertestvérének élete egyszerűbb kissé. Az anyjuk, Jude azt hiszi, nincs miért aggódnia, hiszen a fia könnyedén navigál az életben, könnyedén elér bármit, amit ő vagy a családja kíván. De aztán szerelmes lesz. 

Az érettségi nyarát soha nem felejtik el. A barátság, a bizalom és az ígéretek nyarán egyetlen éjszaka mindannyiuk életét megváltoztatja: a szívek összetörnek, a remények köddé válnak, és eljön az idő, hogy maguk mögött hagyják a gyermekkort, és megtanuljanak szembenézni a jövővel.

A regényről
Író: Kristin Hannah
Nemzetisége: amerikai
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás: 2015
Címkék: árva, barátság, gyász, ifjúsági, ikrek, középiskola, romantikus

A történetről - viszonylag spoilermentes - 

Az érdekes kezdést egy viszonylag zötykölődős, vontatottnak tűnő eseményáradat követte, ami önmagában érdekes volt, csak Lexi búvalbaszott hangulatának köszönhetően az egész olyan szürkének, monotonnak tűnt. Ezt igazán bántam, mert amúgy maga az alap érdekes, és egy teljesen ellentétes, más és egyedi köntösben is bemutathatta volna az írónő azt az öt évet, ami a történet közepének írt.

Az eleje szépen felvezetett volt, tetszett, ahogy egyesével bemutatta a karaktereket, és ahogy egyre közelebb és közelebb vitt minket a közepéhez, oda, ahonnan a történet kibontakozott.

SPOILER

Ami egy az egyben idegesített, és jött, hogy a falra másszak tőle, az az édesanya hozzáállása az egész dologhoz. Ha logikusan átgondoljuk az egészet, akkor Lexi tulajdonképpen nem is annyira vétkes, mint amennyire beálltja ez az elvetemült nő. Ő volt az egyetlen hármuk közül, aki viszonylag józan állapotban volt, aki képesnek érezte magát arra, hogy elvezesse azt a szerencsétlen autót. Ráadásképp Zach volt az, aki megígérte, hogy mindenki józan marad, és ő vezet haza, szóval tulajdonképpen a fiára kellett volna leginkább haragudnia, hisz elsősorban az ő felelőtlensége miatt kellett Lexinek volán mögé ülnie.

Másrészről pedig Jude azért is készített ki annyira, hogy két bekezdést is rászánok, mert a lányát egy igazi királynőnek állítja be, aki tökéletes volt, aki miatt a világ már nem is olyan hiperszuper. Persze, én elhiszem, hogy a saját, egyetlen lánya halála milyen tragikus lehet, de az élet megy tovább, ő még élt, és ahelyett, hogy viszonylag továbblépett volna, megrekedt a múltban, és az istennek sem akart volna tovább lépni. (Erről viszonylag saját tapasztalatom is van, hiszen két évvel ezelőtt én is elvesztettem az unokatestvéremet, és a szemem előtt kezdett elsorvadni az édesanyja, aki a munkának köszönhetően talpra állt, és már semmi baja. Oké, lyuk van a szívében, de ez szerintem normális következmény.) Tönkrement a házassága, és az unokáját olyan érzelemmentesen nevelte, hogy jött hogy sírjak a kislány reakcióin, amikor a drága nagymama végre valami szeretetteljes lépést tett iránta.

Ami még számomra furcsa volt, az Lexi reakciója a kislányra, és a megismerési folyamat. Ebből a szempontból tökéletesen megértem Jude reagálását, miszerint távol akarja tartani a kicsit tőle. Tényleg úgy tűnt, mintha ez a megfigyelés, ismerkedés az elrablást követő állapot lenne, amit a tettes arra használ fel, hogy megismerje és kiismerje az áldozatát.
SPOILER VÉGE

Ami igazán tetszett ebben a történetben, az a valódisága. Magát a helyzetet tökéletesen bemutatta, az érzéseket sikerült átadnia - néha ugyan túlzásokba esett, de üsse kavics -, de ami a leginkább megragadott benne, az az, hogy nem minden úgy történik, ahogyan azt előre megtervezzük, hogy bármennyire is a tervek szerint akarunk haladni, hiba csúszhat a számításainkba, és az egész terv, amit kigondoltunk, mehet a francba. Szóval igen: már ezért megéri elkezdeni, és még akkor is érdemes a végére jutni, ha klisét klisére halmoz, mert valahogy mégis a szívünkbe kerül a történet.

Read More

Sarah Addison Allen - A barackfa titka

Cselekményleírást tartalmazó fülszöveg

A ​harmincéves Willa Jackson az anyagi romlásba dőlt régi, előkelő déli család sarjaként kétes hírnévnek örvend. A Blue Ridge Madam – amit még Willa ükapja építtetett, és ami a környék legpompázatosabb otthonának számított – évek óta a hanyatlás és a szégyen jelképe.

Willa megtudja, hogy volt osztálytársa, a nemesi származású Paxton Osgood, kívül-belül fel akarja újíttatni az épületet, hogy első osztályú fogadót alakítson ki belőle. Ám amikor az építkezés közben egy csontváz kerül elő a magányosan álló barackfa alól, rég eltemetett titkok kerülnek napvilágra, a városkában pedig furcsa események követik egymást. A véres rejtély minden várakozás ellenére közelebb hozza egymáshoz Willát és Paxtont, akik közösen kénytelenek szembenézni a két család szenvedéllyel és árulásokkal teli történetével, illetve kideríteni az igazságot, ami azóta is hatással van az élők sorsára.

Az első mondat

Aznap, amikor Paxton Osgood átvitte a postára a dobozt, benne a vastag, cirkalmas betűkkel megcímzett, fóliával bélelt borítékokkal, akkora felhőszakadás tört ki, hogy a levegő fehér lett, mintha kihipózták volna.

Azt hiszem, ez az első olyan könyvem, ami úgy istenigazából családregény. Olvastam már ilyen típusú könyvet, ha nem is mostanában, de valamikor biztosan. Itt tulajdonképpen az a probléma, hogy ez a valamikor túl rég volt, és már teljesen elfelejtettem a hatását. Igaz, ami igaz, a könyvben is van valami, ami miatt úgy érzem, ez az év eddigi legjobb könyve. Ez volt az első találkozásom a mágikus realizmus kifejezéssel, és ez is csak egy kihívás miatt, de úgy érzem, egyáltalán nem bántam meg, hogy ezt a könyvet választottam, sőt bátran merem tovább olvasni az írónő többi írását is.

A szereplőkről

Szerettem Paxton részeit, mert felismertem benne azt, aki egyszer majd lenni szeretnék. Ismeritek azt a nő típust, ugye, aki mindig tökéletes, aki mindig mindenre és mindenkire figyel, akinek az élete harmónikus - legalábbis annak tűnik -, akit mindenki szeret, aki megbízható, szerény, naprakész és szinte megállíthatatlan? Tudom-tudom, ez a típus egyenesen álom a legtöbb nő számára, viszont azért jó lenne belegondolni, mi lenne, ha mi is olyanok lennénk... Áh, álom. De nem is ez a lényeg. Annak ellenére, hogy Paxton megtestesítette ezt a személyiséget, egyáltalán nem volt boldog. Kalitkában érezte magát, szabadulni akart, amit teljes mértékben megértettem. Szerelmes volt egy olyan férfiba, akit teljesen félreismert ebből a szempontnól, a szülei teljesen rászálltak, nem hagyták, hogy kibontakozzon.

Szerettem Willat. Nagyon makacs, akaratos személyiségnek ismertem meg, aki kiáll magáért, és nem hagyja, hogy a dolgok úgy történjenek, ahogy nem kéne. Remekül helytállt a nyomozás terén is, gyorsan járt az esze, logikusan gondolkodott.

Számomra Sebastian nem testesítette meg az álomférfit, sőt. Lehet, hogy Paxtonnak ő volt a tökéletesség, de nekem nem. Úgy éreztem, ő nem elég izgalmas számomra, túl nyámnyila és unalmas - ergo olyan pasi, aki nem izgatja a fantáziámat.

Ezzel szemben Colin teljesen más volt: ugyan ő sem volt olyan húderemek pasi, mint ahogyan azt Willa beállította, de sokkal inkább megtestesítette azt, amire a mai nők - hozzám hasonló, érettebb nők - álmodnak. Ő már hasonlított a szeretett könyves álompasikhoz, de, tekintve, hogy nem tudott teljesen kiteljesedni ebben a könyvben, nem érte el a mércét. De közel járt.

Miért szeretem Colint - három idézetben

"– Egy csomó mindent szeretek benned."

"— Az is a véletlen műve, hogy beléd szerettem."
  
"– Willa!
– Igen?
– Reggel van.
– Tudom.
– És még mindig szeretlek."

 Miért ajánlom?

- mert elvarázsol, elkápráztat, megdöbbent, kipasszírozza belőled az életet és mégis teljesen feltölt;
- mert kedvelhetőek a szereplőek;
- mert titokzatos és hihetetlen;
- mert túl jó ahhoz, hogy kihagyd;
- mert én azt mondtam, hogy kötelező. :)

Read More

Susan Ee - World After - Túlélők világa

Az első mondat

Mindenki azt hiszi, hogy meghaltam.

Az eleje igazán tetszett. Éreztem azt, amit Penryn érzett: a fájdalmat és az elhagyatottságot. Mert bármennyire is megtalálta és megmentette a húgát, és az anyja is vele volt, mindenki azt hitte, hogy meghalt, moccanni és szólni sem tudott, hogy bocs már, de élek még, nem kell temetni. Tulajdonképpen ez olyan volt, mintha már majdnem célba ért volna, de a szalag előtt egy méterrel pofára esett, viszont a kezével átszakította a szalagot, és nyert. Ott volt, de mégsem, és ez fájt neki. Az pedig csak még inkább rátett egy lapáttal, hogy Rafi is elhagyta őt.

Amikor a címre fény derül

A túlélők világában élni hatalmas feladat, még Penryn számára is, így érthető, hogy néha inkább már feladta volna, mintsem harcolt volna az angyalok ellen. Túlélőnek lenni hatalmas kockázattal jár. Tudni, hogy TE sikeresen átvészelted az egyik csatát, és azt is, hogy a szeretteid nem... vagy ha mégis, akkor őrült állatokká(?) váltak, akik már nem önmaguk, és csak a bajt hozzák az ember fejére...

A történetről - spoileres - 

Úgy érzem, ez sokkal vontatottabb és eseménytelenebb volt, mint az előző. Talán ez azért van, mert Rafi nem volt sokszor jelen. Igazán megkedveltem a fickót, mondhatni a szívembe zártam, a különös viselkedése és a modora ellenére is, őt pedig a kétszázadik oldal után kaptam meg. No, igen, ezt nevezik pechnek.

Valahogy untam a táboros részeket, annyira nem tűnt izgalmasnak, mint ahogyan azt eleinte gondoltam. Persze Du-Damot imádom, ők voltak azok, akik teljesen feldobták ezeket a részeket, rengetegszer megnevettettek.

Akkor kezdtem el figyelmesebben és éberebben követni az eseményeket, amikor megjelent Clara. Érdekes személyiségnek tartottam, többször is elgondolkodtam a szerepén és a sorsán. Az egész történet maga a feketeség, és jött ő; annak ellenére, hogy - a külvilág szerint - csúnyává vált, maga volt a szeretett, és úgy érzem, ő volt az egész történet fényforrása. Azt hiszem, az volt a történet egyik csúcspontja, amikor találkozott a családjával. A gyerekeivel való érintkezés is lényeges volt, de amikor a férje is elfogadta őt, és átölelte - na, ez volt az a pillanat, amikor elejtettem egy könnycseppet. Haláli, ugye? Apokalipszis, bukott angyalok, vér, meg minden, és én azon sírtam, hogy egy férfi és egy nő egymásra talált.

Amikor Rafi megjelent, végre értelmet nyert, hogy elkezdtem a második részt. Jött, tarolt, és mindent vitt. Már ahogy megszólalt, nyomot hagyott bennem. Ugyanolyan kemény és magabiztos volt, ahogy mindig, viszont látszott rajta, hogy a szíve már dobog valakiért, és van kiért jót tegyen. Imádtam azt a részt, amikor elsőnek megpillantja Penrynt; mintha egy régóta kergetett álma, amiről már lemondott, valóra vált volna. Tulajdonképpen ez meg is történt.

Védelmező volt, mintha csak egy elcsépelt erotikus könyvből lépett volna elő - úgy értem, az ottani pasik is ilyenek: a választott nőre még csak ránézni sem szabad, és ha begörbül egy szál haja, akkor ihajcsuhaj.

Read More

Susan Ee - Angelfall - Angyalok bukása

Az első mondat

Furcsa módon, a támadások óta gyönyörűek a naplementék.

Elképesztőnek találom, hogy az írónő ilyen könnyed és laza stílusban tud egyetlen egy mondatban halálról és új életről beszélni. Merthogy a fentebb mellékelt mondatban ezt tette. A támadások szótól egy nem-olvasok-fülszöveget lánynak azonnal felszalad a szemöldöke, mert nem ért semmit, aztán amikor a naplementéhez ér, nagyot néz, és el sem tudja képzelni, hogy akkor most mi is van. Legalábbis velem ez történt. Az utóbbi időben sok semleges hangnemű első mondatot olvastam, de ez most igazán megfogott. Rövid, tömör, de bevezet az egész történetbe. A támadásokból az olvasó leszűri, hogy a háború sokkal jobban elfajult, mint ahogyan azt az ember remélte, és egy gyönyörű naplemente az életben maradottaknak felér egy égi áldással. Már ha még létezik Isten és van égi áldás...

Amikor a címre fény derül

Miután elolvastam a fülszöveget, rádöbbentem, hogy a cím értelmére már ott rájöhettem volna, ha már az elején elolvasom. Na, egeeen. Ha nem is szó szerint, de átvitt értelemben beszél az angyalok bukásáról. Hisz mi másért rombolnának le egy olyan világot, ami mellett/benne eddig tudtak élni? Gabriel is meghalt, Raffit a csapattársai majdnem megölték és elvették a szárnyát. Ilyet egy bajtárssal csak akkor tesznek, ha már nincs tovább. Legalábbis szerintem.

Mindenesetre a cím remek választás volt, a magyar fordítás is egész jóra sikeredett, nem volt vele semmi bajom. (Ellentétben a néhány elfuserált KMK-s könyvvel, aminek a magyar címe fordítottan arányos az eredetivel...)

A szereplőkről

Penryn

Hűha. Nem is tudom, mit mondjak róla. Elképesztően imádtam a karakterét. Talán ilyen még nem volt. lehet, azért, mert kevés dísztópiát olvasok, és nem vagyok túlzottan hozzászokva a tökös női karakterekhez. Meglehet. Imádtam, hogy visszabeszél, hogy egyszer-egyszer kiforgatja az ember szavát. Én is ilyen vagyok, talán épp ezért került közel hozzám ennyire.

Az tetszett még benne, hogy egyszer sem adta fel. Lehet, hogy többször is átfutott már a fején, hogy talán jobb lenne abbahagyni az egészet, és elbújni egy sötét veremben, de egy pillanatra sem hátrált meg.

Rafi

Ó, igen. Ez a pasi nekem is a halálom lett. Noha nem szó szerint, de néhányszor tényleg a falba vágtam miatta a fejem. Az utálatos, közönyös viselkedése miatt teljes mértékben beleszerettem - ha nem is teljesen, de jó úton járok felé -, valamiért nagyon bejött. Ilyen sem volt még, és furcsa érzés volt. Ugyanakkor rettenetesen érezhető, ahogyan az érzelmei változnak Penryn iránt. Legalábbis az első csók és a fogjuk-a-kezünkben-a-lányt jelenetnél éreztem, és tetszett, hogy így viselkedett vele..

Az említett csókjelenet:

Aztán a csókja hirtelen mohóvá, követelőzővé válik. Ez nem az a szelíd csók, amit az első randin vált egy pár, és nem is egy simán csak kanos pasi csókja. Egy haldokló kétségbeesésével csókol, mint aki azt hiszi, az örök élet csodája rejlik ebben a csókban. Olyan vadul öleli a vállam és a derekam, olyan hevesen csókol, hogy teljesen összekavarodnak a gondolataim. 

Aztán a szorítása enyhül, a csókja érzékivé válik. 

Ajkának selymes érintésétől bizsergő forróság árad szét az ereimben. A testem a testére tapad, óvatosan izmos mellkasának feszítem a mellem, érzem tenyerének meleg érintését a derekamon és a vállamon, szája nedvesen simogatja az enyémet. 

Aztán az egésznek vége szakad. 

Elhúzódik tőlem, akkorát kortyol a levegőből, mint egy fuldokló, ha a felszínre bukkan a feje. Szemének feneketlen kútjában kavarognak az érzelmek.

A történetről - spoileres - 

Imádom az ilyen képeket. <3

Eléggé nehezen ment az olvasás, amit az iskolának tudok be. Egeen, megkezdődött, és utálom. Teljesen elvonja a figyelmem az olvasásról és az írásról, példának okáért a Pillangóval sem tudtam úgy foglalkozni, ahogy eddig.

Nehéz volt hozzászokni a dísztópiához, legutóbb az Örökké a tiédet olvastam, ami hasonló kaliberű történet volt, és mégis teljesen más. Az angyal téma lényegében nem volt új számomra (Szerelmem egy angyal). Illetve, ezt gondoltam. Aztán rádöbbentem, hogy az előző trilógiában az angyal egy olyan lény volt, aki kedves, és vigyázott Miára, ezzel szemben Raffi... a szöges ellentéte volt, ezen nincs is mit firtatni. Meglepődtem. Néhányszor meg is kérdeztem magamtól, hogy úristen, mire vetemedtem, hisz - lehet, még nem mondtam, de - ilyen kaliberű történetet még soha a büdös életben nem olvastam, és nagyon új volt nekem. Tetszett. Ezt nem győzöm eléggé hangsúlyozni. Fentebb is említettem már, hogy az írónő és persze a fordító stílusa volt az, ami elsőként megnyert magának. Kellemes, könnyed, gördülékeny volt az olvasás, annak ellenére, hogy nagyon szakadozottan tudtam a kezembe venni a könyvet.

Szinte azonnal bele is kezdtem a folytatásba, amivel viszonylag remekül haladok. Remélhetőleg a hét folyamán érkezni is fog a második rész értékelése is. (plusz az Idegpályáé és a Lebegésé is... :3)

A harmadik részre is kíváncsi vagyok, remélem, hamar meg fog jelenni.

Mindenképp többször olvasós a kötet, a későbbiekben be is szeretném szerezni magamnak. :3

Read More

Jandy Nelson - Az ég a földig ér

Az első mondatok

A nagyi aggódik értem. Nem csak azért, mert a nővérem, Bailey egy hónapja meghalt, vagy mert anyám tizenhat éve felém se néz, de még csak nem is azért, mert újabban másra sem gondolok, mint a szexre. Azért aggódik értem, mert foltok jelentek meg az egyik szobanövényén. 

Most úgy tűnik, elhoztam nektek a világ legklisésebb történetét, amit talán ki sem kellett volna adjanak. Meghalt a főszereplő nővére, az anyja elhagyta őt, nimfomániássá vált a gyász miatt. Hűha. Ráadásul ez egy LOL-könyv, amik alapjában véve könnyedek, kellemesek a léleknek, romantikusak, és kevés, vagy épp abszolút nincs bennük szex. Itt meg már rögtön a harmadik sorban szó van róla. ÚRISTEN!

Na, annyira azért nem kell megijedni. Attól függetlenül, hogy a történet jó pár megszokott dolgot tartalmaz, van benne valami plusz. Először is, mindjárt a harmadik mondat. Ott van a három (négy) gyászoló főszereplő, és mindenki azon aggódik, hogy a szerencsétlen gaz növény levelei elkezdtek barnulni. Rettenetes, ugye? Borzasztó, el sem lehet hinni. Azt viszont meg kell említsem, hogy a történetben azért is lényeges ez a virág, mert számukra ez szimbolizálja Lennie életét. Szerintem fantasztikus hasonlat, sosem hallottam még, sőt az, hogy a történet haladtával, és a lány állapotával együtt változik a növény élete is, kissé már hihetetlen, ugyanakkor cuki véletlen, egyszerű babona.

Amikor a címre fény derül:

Dagi megkérdezte tőlem, mit csinálok. Azt feleltem neki, hogy felnézek az égre. Mire ő közölte velem: 

– Ez tévedés, Lennie, az ég a földig ér, ott kezdődik a lábadnál.

A karakterekről

Lennie (Lennon Walker)

Tipikus korombeli lány, aki épp most kezdett el felnőni, közben pedig gyermek. Szabad akar lenni, ki akar törni a kalitkájából, el akar menekülni azok elől, akiket eddig szeretett. A gyász teljesen felmarcangolta őt, tulajdonképpen az eszét is vesztette miatta, ennek ellenére próbál erősnek és magabiztosnak tűnni. Hozott felelőtlen döntéseket, tett olyat, amit nem lett volna szabad, de azok, amikkel kiengesztelte Joe-t, arról árulkodnak, hogy a szíve nem is olyan fekete, mint ahogyan azt ő gondolta, és a lelke mélyén ott van az az apró, alig észrevehető rózsaszín folt, amit gondosan el akart takarni.

Bárcsak felkelne a földről az árnyékom, és mellettem sétálna.

Joe Fontaine

Imádtam ezt a srácot. Tulajdonképpen sok srácra mondtam már, de őt kiváltképp szerettem. Nem volt az a rosszfiú, akiktől minden ember elolvad, nem olyan förtelmes a múltja, hogy most undorodjak tőle. Egyszerű srác volt, talán az egyszerűbbnél is egyszerűbb. Zenész családból származik, három fivére van, és mindannyian jóképűek. Talán ez klisés, de megesik, hogy egy testvértrió már túlontúl is tökéletes, már ami a kinézetüket illeti.

De nem is ez tetszett benne. Már alapból imádom a zenészeket, az csak ráadás, hogy jóképű, és hogy igazán izgatóan (?) tud csapkodni a szempillájával. Csap-csap-csap. Eddig nem voltam szempilla fétises, de mostantól jobban meg fogom figyelni a pasik szempilláit.

Azt imádtam Joe-ban, hogy olyan... költőien fogalmazott. Akaratos, férfias srác volt, közben pedig egy olyan romantikus lélek, ami szinte már nem is létezik, vagy csak nagyon ritka.

– Hihetetlen a tónusod, olyan… olyan magányos, mint, nem is tudom, mint egy madarak nélküli erdő, vagy ilyesmi.

„(…) Ez őrület, olyan, mintha teljes hangerővel szólna, és csak őt hallanám, mintha mindenki mást lenémítottak volna…”

Dagi

Nem szeretném részletezni, ez az idézet mindent elmond róla.

– Nos, szakértői véleményem szerint – amelyet széles körű tapasztalataimra és öt remekül sikerült, ámbár korántsem hibátlan házasságomra alapozok – a helyzet az, hogy Lennie Walkernek, más néven John Lennonnak eszét vette a szerelem.

A cselekményről - spoileres - 

Lennie, a gyászmámorban fuldokló tizenhat éves lány kipróbálja, milyen az, amikor minden a feje tetejére áll. Ott van a halott nővére barátja, akiről kiderül, hogy igazából a vőlegénye volt, pontosabban a meg nem született unokahúga/öccse apja. Ez a két egyén enyhítik egymás fájdalmát. Picit rosszalkodnak. A molyon mindenki emiatt húzza le az értékelést, holott számomra ebben van a dolog nyitja. Azért véleményezik negatívan, mert nem tudják, nem érzik át Lennie fájdalmát. Oké, hogy meghalt, és most mi a szart kezdjek vele? Érezd át, ember, de ne csak szóban, lélekben is. Hatoljon a csontodig, sajogjon tőle a lelked, gondold azt, hogy te vagy Lennie. Te mit csináltál volna a helyében? Abban ezer százalékig biztos lennél, hogy magadba fordulni nem szabad, nem is teszed meg. A családtagok közül te vagy az egyik, aki elképesztően közel volt Bailey-hez. A másik Toby, az özvegyen maradt srác, aki ugyan unalmasnak tűnik, de - mint kiderült - nem is nézett ki rosszul. Folyamatosan azt képzelnéd, hogy a nővéreddel vagy, hogy még mindig él, nem halt meg, még ott van veled. Aztán megpillantanád a srácot, azt a srácot, aki boldoggá tette a nővéredet. Most szomorú vagy, a srác viszont boldoggá tehetne. Aztán minden menne tovább.

Ezt a részt tökéletesen megértem, nem is ítélem el emiatt a lányt. Más megtenné, de én nem fogom.

Csak akkor kezdtem el ferde szemmel figyelni őt, amikor megjelent Joe, tudta, hogy szerelmes belé, és mégis folytatta Tobyval a dolgot. Na, akkor haragudtam rá, de nagyon, ennek ellenére úgy gondoltam, ez a botlás kellett ahhoz, hogy megerősödjön a kapcsolatuk.

Az elmaradhatatlan happy and pedig fantasztikusra sikeredett. Egy ízig-vérig romantikus történetet kaptam, amit imádtam olvasni.

Ez a mi történetünk, nekünk kell elmesélnünk.

Read More