Én is a látszólag normális emberek közé tartozom, aki lazán kiül a korlátra egy kicsit olvasni, az egyik barátnője pedig kimászik a tetőre, hogy jobb szemszögből készítse a képet. Ő is látszólag normális. A látszat viszont csal...
Ezt a könyvet tavasszal, a Carrie magazin által megrendezett novellapályázaton nyertem, amit ezúton is köszönök szépen a magazinnak és a Partvonal kiadónak!
Kicsit félve kezdtem hozzá a könyvnek. Csak nemrég kezdtem el ismerkedni a komolyabb krimikkel és thrillerekkel, skandináv szerzőtől még nemigen olvastam, de azzal még látatlanban is tisztában vagyok, hogy ritka az a skandináv krimi, ami rossz. A történet a szereplők helyzete miatt abszolút nem szokványos, nagyon kíváncsi voltam, mit lehet ebből kihozni, ugyanakkor féltem, hogy túl nagy hatással lesz rám, és valamilyen úton-módon mégis összeroppanok az olvasása után.
Író: Mattias Edvardsson
Cím: Látszólag normális
Oldalszám: 430
Címkék: gyilkosság, krimi, skandináv, svéd, thriller
Stella látszólag egy átlagos tinédzser, aki éli felhőtlen hétköznapjait, amíg egy nap meg nem vádolják egy nála jóval idősebb férfi meggyilkolásával. Mi köze lehet az üzletember halálához a kifogástalan hírű családból származó lánynak?
Stella apja az egyházközösség elismert lelkipásztora, aki odaadó férj és rajong egyetlen gyermekéért. Az igazság és az őszinteség bajnokaként ismert Adam elvei ellenére hazudik is a nyomozóknak, hogy alibit biztosítson a letartóztatott lányának, hiszen Stella úgyis ártatlan – de visszapillantva később a gyerekkorára kiderül, hogy a szeretett gyermek bonyolultabb eset, mint amilyennek az apja elsőre lefesti őt. A nyomozás lélekölő terhe alatt Adam kezdi elveszíteni a kontrollt, és már nem tudja leplezni személyiségének sötét oldalát.
A nyomozás során Stella szavaiból kiderül, hogy közelről ismerte a meggyilkolt férfit, és nem ez az egyetlen titok, amit a szülei előtt rejteget. A thriller legvégén Ulrika, az anya vall a család életéről. A védőügyvédként praktizáló nő egyedülálló perspektívát tár a nyomozók elé, és lassan felsejlik az a szövevényes terv, amivel a lányát akarja megmenteni. Ám az elképzelése csaknem bajba sodorja, mert igen nagy kockázatot vállal…
A lebilincselő pszichothrillerben Mattias Edvardsson olyan hálót sző, amely mindenkit csapdába ejt, és semmi sem az, aminek látszik.
A történet viszonylag döcögősen indul. Adam szemszögéből olvastam először, és az ő személyisége a cselekmény haladtával egyre darabosabbá és darabosabbá válik. Így visszagondolva lehet, az írónak pont ez volt a célja, viszont olvasás közben úgy éreztem, nemcsak Adam bolondult bele a történtekbe, hanem vele együtt én is. Szinte az egész lényemmel éreztem, hogyan változik át a határozott, talpraesett férfiból egy szárnyaszegett, megsebesült madárrá, akinek fogalma sincs, honnan jött, hol van jelenleg, és hova kell érkezzen. Benne azt szerettem a legjobban, hogy nem hagyta magát, küzdött, kutatott, keresett, addig nem bírt nyugton ülni, ameddig ki nem derített valamit. Kicsit sajnáltam is őt, mikor kiderült a feleségéről egy-két dolog, összességében viszont egy nagyon komplex, emberi karakter, a viselkedésében nem találtam kivetnivalót.
Stella. No, ő az a karakter, akin abszolút nem tudtam kiigazodni. Egyrészt teljesen megértettem a korábbi viselkedését (tinédzserkori problémák, lázadás), másrészt nekem túl sok volt az, ahogy a szüleivel viselkedett. Egyedüli gyermek révén nem volt oka irigynek lenni másra, mert ugye nem volt kire. A szüleire sem mondhatjuk azt, hogy nem figyeltek oda rá. Az emberekkel való hozzáállásán mindenképpen javítania kellene még, viszont ahogy keverte a szálakat, az valami fantasztikus volt. Gondolok itt arra, hogy milyen sorrendben közölte a rendőrökkel az információt, miért pont azt az ügyvédet választotta, amelyiket. A világról alkotott képe tetszett a legjobban, és az, hogy mindig kimondta, amit gondolt, nem habozott, és sosem volt bűntudata azért, ha esetleg megbántott valakit. Kicsit sajnáltam is őt azért, mert az ilyen meggondolatlan cselekedetei olyan következményekhez vezetett, amikre abszolút nem számított, és talán ezek is közrejátszottak abban, hogy olyan ember legyen, amilyen.
Szinte dührohamot kaptam, amikor befejeződött Stella része, de amint sikerült teljes mértékben belemásznom Ulrika fejébe, azonnal rájöttem, hogy tulajdonképpen erre vártam egész végig: erre a kiteljesedésre és a hatalmas csattanóra. Az első két részben utáltam ezt a nőt, antipatikus volt, kőszívű, hozta a tökéletes Jégkirálynő szerepet, de az ő részében mintha kivilágosodott volna minden, rájöttem, mit miért tett, és miért pont úgy, ahogy.
A történetben az nem tetszett, hogy lezáratlan maradt. Bár kiderült, ki volt a tettes, mégis... a tárgyalás végeztével nekem olyan hiányérzetem volt, mintha nem lenne teljesen befejeződve ez az ügy, mintha a nagy bumm még csak ezután érkezne, mégsem történt semmi.
A molyos értékelőkkel tökéletesen egyetértek: kriminek vagy thrillernek inkább csak csúfolják, sokkal inkább a dolgok pszichikai részére van ráfókuszálva a történet, mintsem a tényleges véres dolgokra. (Utóbbi csak az epilógusban jelenik meg). Gyerekként felmerül bennem a kérdés, hogy én vajon megfelelek-e a szüleimnek? Vajon úgy viselkedek, ahogy elvárják tőlem? Jövendőbeli szülőként előjön az a megfeleltetési kényszer, és elgondolkodok azon, hogy majd 10 év múlva, ha odakerülök, olyan anyja leszek-e a gyerekemnek, amilyennek lennem kéne?
Ajánlom. Ha nem is a krimi-thriller besorolás miatt (abban lehet, csalódik is az olvasó, ha meg van szokva az ilyen olvasmányokkal), hanem azért, hogy egy kicsit elgondolkodjatok az életetekről, és arról, hogy tulajdonképpen ismerjük-e a másikat, vagy csak azt hisszük, hogy igen, miközben egy teljesen ismeretlen emberrel élünk egy fedél alatt x éve.
