Karine Giébel - Csak egy árnyék

Megmondom őszintén, elsősorban a Harryx kihívás miatt olvastam el épp most, épp szeptemberben ezt a könyvet, ugyanis a csoportom ezt kapta havi címkének. Valószínűnek tartom, hogy ha nincs ez a játék, én sem kerülök közelebbi kapcsolatba ezzel a könyvvel.

A thriller, mint műfaj, viszonylag messze áll tőlem. Ugyan kóstolgattam már belőle, de még nem érzem úgy, hogy együltömben el tudok olvasni egy ilyen típusú könyvet, így már olvasás előtt is tisztában voltam azzal, hogy bizony ezt nem fogom befejezni aznap, amikor elkezdem az első fejezetet, és ez az érzés akkor vált bennem bizonyossá, amikor elolvastam az első öt fejezetet, és képtelen voltam folytatni.

Erősnek ​hitted magad. Legyőzhetetlennek. 

Piedesztálod magasából azt képzelted, irányíthatod a világot. 

Manipuláltál – préda leszel. 

Uralkodtál – rabszolga leszel. 

Normális életet élsz, sőt, inkább irigylésre méltót. 

Sikerült elismerést kivívnod, megtalálnod a helyed a világban. 

És akkor egy napon… 

Egy napon hátrafordulsz, s meglátsz magad mögött egy árnyékot. 

Attól a naptól fogva üldöz. Szakadatlanul. 

Csak egy árnyék. 

Nincs arca, nincs neve. Nincs megfogható indítéka. 

Követ az utcán, lekapcsolja mögötted a villanyt, felbontja a postád. 

Megfigyel még a legintimebb pillanataidban is. 

A rendőröknek hiába szólsz: pszichiáterhez küldenek. 

A barátaid furcsa szemmel néznek rád, majd eltávolodnak tőled. 

Senki nem ért meg. Senki nem tud, senki nem akar segíteni neked. 

Egyedül vagy. 

Nem: a félelem folyton veled van.

Ahogy az árnyék is. 

Ott van a hátad mögött, az életedben. 

Vagy csak a fejedben…? 

Mire megérted, már túl késő. 

Parancsoltál? Tanulj engedelmességet. 

Megvetettél? Tanulj tiszteletet. 

Élni akarsz? Halj meg csendben…

Már a fülszöveg olvasása után is éreztem, hogy ez a könyv lelket tépő lesz, de akkor még fogalmam sem volt arról, hogy ennyire ledöbbenek majd az utolsó oldal elolvasása után.

Az utolsó thrillert február környékén olvastam, és ha most rá gondolok, egyből elfog a borzongás és a gyilkosság utáni vágy a tettes iránt, és most fogom a fejem, mert ha az az egyszerű könyv ennyire mély benyomást tett rám, akkor el sem tudom képzelni, hogyan fogok később visszatekinteni a Csak egy árnyékra.

Azt hiszem, minden romantikus lelkű lánynak szüksége lenne hébe-hóna egy ilyen könyvre, hogy egy kicsit eltüntesse a rózsaszín felhő okozta mámort/zűrzavart a fejéből, ami elhiteti vele azt, hogy minden tökéletes, hogy minden pont úgy van, ahogyan azt ő kigondolta, hogy az emberek csupaszívek, és pont úgy ugrálnak, ahogy mi fütyülünk. Egy ilyen thriller olvasása után ezek a lányok hamar elkeserednek majd, esetleg még sírva is fakadnak, mert kénytelenek bevallani, hogy az, amiben addig hittek, 50%-ban csak mese, de az, amit most elolvastak, na az a brutális valóság.

Adva van egy nő. Chloé. Karrierista, sikeres, pöppet ketyeg a biológia órája, de már ki nézi azt, harminc öt év fölött még jócskán ráér gyerekeket szülni, sokkal fontosabb az, hogy elnyerje a főnöki pozíciót egy olyan vállalatnál, ahol elméletileg megérdemelné azt a helyet. Sokunknak ez az álma: azt csinálni, amit szeretünk, amiben jók vagyunk, sikeresek legyünk, nagy névvel rendelkezzünk, és elismerjenek a szakma nagyjai. Chloénak ez sikerült. Legalábbis ő ebben reménykedett, hogy sikerülni fog ez a kis terve.

A munkája mellett kevés dologgal foglalkozik, egyetlen egy barátnője van, akit már 20 éve ismer és szeret, de amióta kapcsolata van egy nős férfival, kezdenek eltávolodni egymástól. Ezt még egy minimális szinten meg is értettem, én is szoktam haragudni valakire, ha tudom, hogy biztosan valami rosszba fog belekerülni, és mégsem tesz ellene semmit, pedig lenne rá esélye, de ő inkább megy az árral, és fejest ugrik a mélyvízbe.

Chloénak volt egy ideiglenes kapcsolata is. Válása után viszonylag nehezen hagyta magát a férfiaknak, de már egy ideje együtt volt Bertranddal, és őt szerette, még ha nem is nyilvánította ki teljesen. Valószínűnek tartom, hogy Chloé a volt férje miatt is lett ennyire maximalista és sznob, azért tartotta fent az orrát, mert ezzel leplezni próbálta azt, mennyire gyenge és védtelen. Ügyes csel, sokaknál bejön, és Chloénak sikerült tökéletesen alakítania a szerepét. Ez is lett a veszte.

SPOILER SZEKCIÓ

Csak akkor olvasd el, ha nem befolyásol téged, ha megtudsz némi titkot a történettel kapcsolatban

A történet tökéletesen elhiteti azt az olvasóval, hogy Chloé beteg, már én is kételkedtem az épelméjűségében, de mindig történt olyan, amiben megszilárdult bennem az az érzés, miszerint itt nem vele van a gond, hanem valaki mással.

Az olvasmányosság volt az, ami előre lendítette a cselekményt, még annak ellenére is, hogy olykor zavaró volt a sok tagmondat. Bár a legtöbb helyen jogosan használta az író, mert tökéletesen illett a kétségbeesett karakterekhez, majdnem 600 oldalon keresztül ez egy kicsit sok volt.

Imádtam a közbeékeléseket, amik az utolsó előtti részig elhitették velem, hogy Bertrand a tettes, és rettenetesen utáltam magam, amikor nem jöttem rá az első adandó alkalommal, hogy mekkorát tévedek. Tudom, ezzel lelőttem a poént, de remélem, senki olyan nem olvassa el ezt a részt, akinek tervben van ez a könyv. Akkor jöttem rá, hogy Quentin az, amikor felhívták Alexandré-t, hogy az ellenőrzött ember igazából nem is házas, de még jóval előtte elkezdtem gyanakodni rá, amikor Laura barátnője megemlítette, hogy Laura összejött a halála előtt egy férfival, aki nős volt.

Ha már Bertrand, akkor megemlíteném, hogy gyűlöltem őt, és minden olvasó joggal haragszik és gyanakodik rá. Rettenetesen utálatos egy karakter, tipikusan olyan, akit egy normális nő nagy ívben elkerül, még akkor is, ha rettenetesen mazochista. A végén még egy kicsit bántam is, hogy nem ő a tettes.

Szerintem Martinsra és Pardieu-re jogtalanul gyanakodott Chloé, és a főnök helyében én is a másiknak adtam volna a stafétát. Számomra fontos az állandó teljesítés, még stresszhelyzetben, vagy magánéleti krízisben is. Én is olyan voltam egy ideig, mint Chloé: a problémáim voltak a kifogásaim, holott a bizonyos probléma mellett is nyugodt szívvel meg tudtam volna állni a helyemet a másik helyen is. Persze Chloé helyzete megint más, kicsit bonyolultabb, mint a sajátom, mégis úgy érzem, túl nagyot kockáztatott azzal, hogy hagyta, hogy a munkahelyén az érzelmei vezéreljék.

Quentin amúgy egy nagyon okos fickó. Nyalom a szemedet, te kis köcsög! Ilyen összetett tervet, alapot, gyakorlatot... ilyet nem láttam soha! Szóval emelem kapom és szakadj meg ott, ahol vagy, te szarházi! A kis meséjéből, amit Alexnek adott, még én is elhittem a dolgokat, de aztán a másik doktornő rendbe tette a fejemet. Gondolom, Alexandréban is ekkor tudatosult egészen, hogy ki is a valódi tettes, és hogy Chloé tényleg nem hazudik. Sokszor felmerült benne is, hogy a nő csak beképzeli a dolgokat.

Képtelen vagyok felfogni, hogy így lett vége. Mármint, hogy Chloé és Alexandré meghalt, és az a szarházi ismét kerített magának egy újabb tökéletes nőt, akit megtörhet. Tudom, hogy Kölyök hamar leleplezi őt, de érdekelne maga a folyamat, ahogy Quentin kileheli az utolsó szuszt is magából... Atya ég, ez rettenetesen pszichopatán hangzott, de én lennék a legboldogabb ember, ha az az ember nem élne már.

A fenti bekezdés leírása után döbbentem rá, hogy végig jelen időben fogalmaztam az utóbbi mondatokat, és ez talán jelenthet valamit.

Mindannyian tökéletesek akarunk lenni, pontosan olyanok, mint Chloé vagy Laura. El akarjuk hitetni a többi emberrel, hogy az életünk szuper, mindenünk megvan, semmire sincs gondunk, és még a legnagyobb méretű problémát is könnyen tudjuk kezelni. Célokat tűzünk magunk elé, amik többnyire elérhetetlennek tűnnek, de hamar rájövünk, hogy csak tenni kell értük. Ezeknek következtében pedig olyasmiről mondunk le, ami talán a későbbiekben roppant fontos lenne: család, gyerekek, barátok, kikapcsolódás. Ezeket nem kaphatjuk meg, ha napi 25 órát dolgozunk, ha nem figyelünk oda a másikra, ha nem törődünk egy kicsit önmagunkkal is.

Talán mindannyiunknak szüksége lenne egy Árnyékra. Na, nem olyan szarházi, kegyetlen Árnyékra, mint amilyen ebben a könyvben is szerepel, hanem egy enyhébbre, ami csak annyira rendíti meg a saját kis világunkat, hogy szembesülünk azzal, hogy a karrier és a munka nem minden, mert a boldogságot nem lehet pénzen megvenni, szeretetet nem kapsz azért, csak mert van egy csomó pénz a számládon.

Ti olvastátok már a könyvet? Mi a véleményetek róla? Mi az, ami tetszett/nem tetszett benne? Írjátok meg nekem!

Read More

Mentem, láttam, megosztom! #2 - Erdélyi táncháztalálkozó - 2018

Szeptember 14-16.

Ezt a hétvégét annyira vártam, hogy az utolsó két hétben szinte mást sem tettem, csak számoltam a napokat, a perceket, az órákat, még akkor is, amikor már a hatalmas buszon ültem, ami enyhe egy órás késéssel elindult Zilahról Székelyudvarhely felé.

Táncháztalálkozó. Egy táncos növendéknek ez többet jelent, mint bármilyen más esemény az életében. Állandó zene, tánc, viselettel kapcsolatos dolgok... de a lényeg itt inkább az embereken van. A híradó beszámolója szerint több mint 1000-1500 személy volt meghívva(!) erre a három napra, de ha hozzáteszem azt, hogy a környékről is rengetegen érkeztek, a saját szakállukra, akkor belegondolni sem merek, hányan lehettek a sportcsarnok, a Dzsungel és a park területén.

Nagyjából ötvenre rúgott a szilágysági társaság számlálója, ebből mi voltunk nyolcan (három pár, és egy régi táncos házaspár, akik adatközlőként vettek részt az eseményen, ők fel is léptek), még két helységből jöttek ugyanennyien, és a negyedik csoport volt teljes, ők már táncoltak is, mi, a többiek csak bulizni, szórakozni mentünk. És persze csodát látni.

Az egyik legviccesebb dolog, ami belengte a mi hatfős csapatunkat, már a buszon kezdődött. Mivel a házaspárra voltunk bízva, rangidősként odamentem hozzájuk, hogy telefonszámot cseréljünk, mert bár egy helyre voltunk elszállásolva, állandóan külön jártunk, nekik is más programjuk volt, mi meg mentünk a magunk naiv feje után. Krisztinának  természetesen a cuki Huawei okostelefonja a névjegyzékben nem úgy mentette le, hogy Feri bácsi, hanem Bácsi, Feri. Egy képernyőképet küldtem be a csoportunkba, hogy azért mindenkinek legyen kéznél a szám, ha esetleg az én telefonom lemerülne. Reménykedtem abban, hogy ezeknek nem tűnik fel a furcsa név, de... hát észrevették, persze, hogy észrevették, nem is ők lettek volna, ha nem hozzák fel ezt a kis bakit. Ennek a következménye az lett, hogy egész hétvégén úgy hívtuk a bácsit, hogy bácsiferi. Vasárnap már egyáltalán nem tűnt szokatlannak, ahogy kimondtuk, sőt, egész természetesnek hallatszott, mintha tényleg az lenne a neve.

A kis csoportunknak amúgy az a neve, hogy Friss, és ez onnan jött, hogy még a buszon készítettünk egy rakásnyi képet, és felmerült a kérdés, hogy hova és hogy küldjük el: mindenkinek külön-külön, vagy be a csoportba? Persze Hannának nem jutott eszébe azonnal, hogy van új csoportunk, hanem a régire gondolt, amelyikben benne van az összes táncos a mi csoportunkból. Miután rákérdezett, Norbi azonnal rávágta, hogy a Friss csoportba. Alighogy kimondta, máris szaladt fel Messengerre, hogy megváltoztassa a csoport nevét Friss-re.

A csoportképünk szombat délután lett megváltoztatva, de nem, nem egy csapatképre, hanem valami egészen másra. Mivel a szombati ebét nagyon... érdekes volt, úgy döntöttünk, muszáj valamivel kiegészítenünk egy kicsit, és amúgy a vizünk is elfogyott. Rendesen össze is vásároltunk, vett mindenki magának vizet, üdítőt, egy kis alkoholt, szigorúan csak azok, akik elmúltak 18 évesek igen, ez most poén volt, és a lányokkal egy kis ivójoghurtot is, amit máskor is szoktunk inni, de most kiváltképp megkívántuk. A hűtő előtt állva Norbi meglátott egy fél literes/literes joghurtot, vagy tejfölt, most már nem tudom pontosan, mi volt az. Annyi a lényeg, hogy ennek a valaminek az volt a neve, hogy Friss. Természetesen az üveg ment is azonnal a kosárba, aztán meg velünk a szállásra, közben meg fel Messengerre, csoportképnek.

Ezzel kapcsolatban még történt az, hogy a csoportvezető, aki ugyanúgy benne volt a Friss csoportban, érdeklődött felőlünk, és megjegyezte, hogy azért óvatosan, meg mértékkel, meg ilyen-olyan dolgok, ám mi épp akkor bontottuk fel a kis joghurtunkat. Norbi már előzőleg beküldte a csoportba a sajátját, és Berta néni megjegyezte, hogy hát attól bizony nem fog nekimenni a falnak. Gyorsan lőttünk egy képet a többi joghurtról, ami a kezünkben volt, azzal a címszóval, hogy ettől sem.

A három fiúra rákötöttem, hogy ne igyanak annyit, mint ahogy általában szoktak, mert ez most tényleg nem arról szól, hogy lerészegedjenek, és ki tudja, mit csináljanak. Ugyan még egyiküket sem láttam teljesen kiütve, de ismertem őket annyira, hogy tudjam: ha nincs jelen a csoportvezetőnk, nem hallgatnak a szép szóra. A szép szó akkor lett először leszarva, amikor az első megállónál Norbi kikönyörgött magának egy sört. Addig-addig húzta az agyamat, ameddig megengedtem neki. Mondjuk megvette volna így is, úgy is, de azért fent akarta tartani a látszatot a fiú, hogy ne hallja a számat. Az egy sör nem a tipikus sör volt, hanem egy üveg literes Tuborg. Mondanom sem kell, hogy az út hátralévő részében keveset beszélt hozzám.

Nem is tudom amúgy, mit vártam tőlük, inkább a félsz volt bennem nagy, hogy a hírünk hamarabb hazaér, mint mi, és ezért voltam velük szigorú. Nem mondom, én sem vetem meg az alkoholt, főleg ha kínálnak, de sosem ittam egynél többet, és a másik két lány sem... A fiúk persze egészen másképp gondolkodnak erről. Velünk ebből a szempontból nem is volt gond, ellentétben egy-két másik táncossal...

A részegekkel való poénkodásból nem voltunk híján. Az egyiket pokrócostól átvitték gy másik szobába, és mikor megébredt, egy fiút látott maga előtt, Füles-es pizsamában, amit poénból vett fel. Basszus, annyit ihattam, hogy már Fülest látom? Malacka hol lehet? Ugyanennek a srácnak (a matracosnak) később fogkrémet kentek az arcára, és azt mondták neki, hogy kézkrém, és kenje el jó alaposan. Bár abszolút nem szeretem, ha valaki ennyire kiüti magát, hátsó szemlélőként egyszer-egyszer baromi vicces volt az egész, és nem bánom, hogy néha besegítettem én is.

A táncházak fantasztikusak voltak. Olyan emberek álltak hozzám alig egy-két méterre, akiket tisztelek, szeretek, akikre felnézek és imádom az összes mozdulataikat, akik nélkül nem lennék az a táncos lány, aki vagyok. Ilyenkor egy kicsit utálom, hogy egy amatőr csapat tagja vagyok, és ritkán van olyanban részem, hogy a műfaj nagyjaival találkozzak. 

Ezen a videón a "jó vacsorához szép a nóta" c. műsort láthatják.

Első este nem tudtunk táncolni, szinte semmit sem ismertünk, de mázlink volt, hogy több helyen is volt táncház, így ide-oda szaladva felmértük a terepet, a hangokat, a dallamokat, de a legtöbb ismeretlen volt számunkra. Második este táncoltunk egy olyat, hogy azt nem lehet szavakba önteni. Folyt rólunk a verejték, és nem csak amiatt, mert be volt szorulva a levegő, hanem amiatt is, mert az állandó tánctól fáradtunk és izzadtunk. Bámulatos volt látni a többi táncost, az amatőröket és profikat egyaránt, végignézni a legényesnél a szólókat, és látni az irigységgel vegyült csodálatot a többi ember arcán, meg persze a sajátunkon is.

Ezen a videón Szalonna látható, az egyik leghíresebb magyar, most is élő prímás.

 Sajnos Florint nem sikerült lefotóznom.

Ami igazán megmaradt ebből a hétvégéből, az a folkkocsma. Aki olvassa a táncos történetemet, az tudja, hogy a fő helyszín épp egy ilyen helyiség. Nos, ez a kocsma lényegében a képzeletem szüleménye volt eddig, mert sosem jártam ilyen helyen, és persze képeket sem néztem, mert minek is, és mindent a fejemben kialakuló képre, cselekményre és helyzetekre bíztam, a kolozsvári kocsma úgy lett kialakítva, hogy megfeleljen Bogi helyzetének is. Nos, ezt gondoltam eddig, ugyanis az a kocsma, ahol az egyik táncház volt, a Dzsungel, szinte a tökéletes mása annak, ami a történetemben is szerepel. Kicsit a méretekkel és a fénnyel volt gáz, de ameddig nem volt senki a teremben, bőszen felálltam, bemásztam ide-oda, megnéztem minden szögből a dolgokat, és rá kellett döbbennem, hogy ez a hely szinte a képzeletemből mászott elő. 

A kocsma

A reggelink...

Összegzésként elmondhatom, hogy ez egy tökéletes őszkezdő hétvége volt, jövő héten folytatom/folytatjuk Kiskunlackázán, a Szüreti bálon, ahol ismét találkozok Maja Tankwall-al, azaz Lillukámmal, akit már majdnem másfél éve ismerek és imádok. ❤

Read More

Mi is az a Wattpad mentorprogram? #1

Az egyik blogos csoportban több mint 7265-en vannak, ennek viszont a töredéke aktív wattpadon is. Vannak olyanok, akik elvből nem csatlakoznak az oldalhoz, mert túl sok rosszat hallottak róla, másoknak bőven elég a blogger is, és vannak olyanok is, akik még egyáltalán nem hallottak róla.

Személy szerint 2014. júliusában csatlakoztam az oldalhoz, de csak decemberben került fel az első próbálkozásom, ami rettenetesen kezdetleges volt. Most a wattpad olvasóim kilencven százaléka elméletben felpofoz, de ami igaz, az igaz. Egy fanfictionről van szó, ami a tipikus emberrablással kezdődik, aztán eladással folytatódik, végül a lány szerelembe esik azzal, aki megvette őt. True love, tudom-tudom, viszont az akkori énem imádta ezt írni. Sosem volt gyatra a helyesírásom, de itt azért már jobban odafigyeltem a vesszőkre, az írásjelekre, a szavak helyességére, de még így is vannak benne olyan hibák, amiket sikerült kikupálnom a későbbi történeteimben. Ezt a történetemet, és még sok másikat is, a mai napig olvassák, szinte heti szinten egy-két ember végigcsillagozza az összes fejezetet, kommentel bele, pedig nem tökéletes történetekről van szó, hanem olyanokról, amik minimálisan igényesek, és van bennük jó gondolat.

A wattpad sokat adott nekem: elsősorban önbizalmat írás terén, mert még ha nem is volt tökéletes, az embereknek tetszett, és ettől nekem is több kedvem volt a fejezetek írásához. Másodsorban sikerült kitűznöm magam elé egy célt, és ebben nagyon sokan és nagyon sokat motiváltak. Két dolgot viszont nem innen szereztem, és az a tudás és a technika.

Mivel a motiváció és a kedv adott volt, természetesen írástechnikai cikkek után leselkedtem. Rengeteget olvastam a neten is, könyvet is vettem, mégis az volt a legnagyobb segítség, ha valakitől megkérdezhettem, mi hogy van, mi miért van, mit hogy kell írnom, hogy jó legyen. Csak ezt ritkán kaptam meg, és nem mindig abban a köntösben, ahogyan arra számít egy segítséget kérő ember.

És most, a rizsa után, elmondanám, mi is ez a Wattpad mentorprogram, ha már ezt a címet adtam a bejegyzésnek, és nem azt, hogy Christine és a wattpad romantikus kapcsolata.

Mondhatom úgy is, hogy adva van 11 régi motoros, akik úgy döntöttek, kezükbe veszik az olyan wattpados írók sorsát, amilyen én is voltam évekkel ezelőtt, és egy kis segítséggel ráterelik őket a helyes útra, ami az igényesség felé vezet.

A lányokkal együtt úgy gondoljuk, csak egy kis rásegítés és tanács kell ahhoz, hogy lényegében eltüntessük Wattpadról az igénytelen apucis és más hasonló írásokat, amelyek jelenleg a magyar történetek 60-70%-át  teszik ki. Ám nemcsak ez a legfőbb célunk, hanem az, hogy egy kicsit fellendítsük a színvonalat, és egy olyan közösséget hozzunk létre, aminek az összes tagja a minőségre hajt, és arra, hogy valami olyat hozzon létre, ami jó, értékes, és tetszik az olvasónak.

Személy szerint én a következő technikát használom:
✱ A mentoráltamnak felteszek pár kérdést, amiből megtudom, miért kezdett el írni, mit akar vele elérni, mennyire tesz érte, milyen műfajban szeret írni és olvasni;
✱ Ezt követően elkérem tőle a története linkjét, belenézek a fejezetekbe, és megfigyelem mik a hiányosságai, és mik azok, amiket jól ír;
✱ A hiányosságokat először magamnak jegyzem le, és miután összegyűl egy pár, leírok a mentoráltamnak kettőt vagy hármat. Ezek többnyire olyanok, amelyek szorosan kapcsolódnak egymáshoz, és könnyen ki lehet őket küszöbölni egyszerre;
✱ A mentoráltammal közlöm a tanítási tervemet: a tanácsok után elküldök neki egy olyan képet, ami kapcsolódik ahhoz a zsánerhez, amiben alkotni szeret, és arra kérem őt, írjon róla egy pár soros/fél oldalas/oldalas novellát, de úgy, hogy alkalmazza az első három-négy tanácsomat;
✱ Miután elküldi nekem a novellát, átnézem, és jelzem ott, ahol a tanácsnak megfelelően jól járt el (dicséret mindig kell!), és ott is, ahol esetleg változtatni kéne;
✱ Közben persze a saját történetében is segítem őt egy kicsit, de fontosnak tartom, hogy ezekkel rövid írásokkal gyakoroljon egy kicsit, mert minél többet és többszínűt ír az ember, annál jobban és hamarabb fejlődik;
✱ Miután látom rajta, hogy a tanácsokkal tökéletesen tisztában van, veszem tovább, és ismét egy novellát kérek tőle, egy másik képről, amiben a következő tippeket fogja alkalmazni;
✱ Ezek az útmutatások eleinte a központozással kapcsolatosak. Miután úgy érzem, sikerült annyira haladni, hogy már ne legyen a jövőben annyi probléma vele, mint eddig, tovább lépek vele a történetalakításra, a logikai buktatókra, a leírásokra, a párbeszédekre, a klisékre, és hogy hogyan lehet kihozni minden létezhető jót és rosszat a megszokott dolgokból. Miután ez megvan, a karaktert teszem a központba, a fejlődésére, a megnyilvánulásaira összpontosítok, és arra, hogy a lehető legélethűbb legyen az a bizonyos szereplő.

A mentortársaim is hasonló struktúrát alkalmaznak, persze vannak különbségek, akad, aki másvalamivel kezdi, vagy másra teszi jobban a hangsúlyt, mindenesetre egy biztos: mindannyian azért vagyunk, hogy segítsünk Téged abban, hogy jobb légy az írásban.

Mit kell tenned ahhoz, hogy bekerülj hozzánk?
1. Ha komoly szándékaid vannak az írással, fejlődni szeretnél, és bírod a kritikát, akkor írj nekünk e-mailt ide: wattpadmentor@gmail.com. Az e-mailben szerepelnie kell a korodnak, az érdeklődési körödnek, egy friss írásod részletének és a facebook profilodnak.
2. A facebook csoportot itt találod meg: KATTINTS IDE!
3. Miután bekerültél a csoportba, olvasd el a szabályzatot, és aszerint cselekedj! Kérünk tőled egy rövid bemutatkozót, amiben bármiről írhatsz, persze a témával kapcsolatosan.
4. Ezek után, pontosabban eközben, a mentor felkeres téged, és ezzel el is kezdődött a közös munkátok!

Ha bármi kérdésetek van, nyugodtan forduljatok a mentorokhoz! ♥️

Read More

Mi van veled, Christine?

Kezdek szétszóródni, és stresszelni. Többnyire ez az oka annak, hogy az utóbbi időben nincs egy bejegyzés sem az oldalon. Valahogy olvasni sincs kedvem, alig találom meg a számomra kedvező történetet. Az írásról ne is beszéljünk, napok óta ülök egy fejezeten, pedig ennél a történetnél még nem volt elakadásom. Az érettségi is úgy közelít felém, mint ahogy a párduc a zsákmányához: lassan, megfontoltan, és mégis túl gyorsan ahhoz, hogy teljesen felkészüljek rá.

Tudom, ezek csak kifogások, de állapodjunk meg annyiban, hogy kifogásoknak bitang jók.

Tudom, ezen már mindenki átesett, és mindenki azt mondja, hogy szuperkönnyű, csak az odáig vezető út rohadt nehéz. És én hiszek nekik. Illetve csak hinnék. Mert valahogy nem jön, hogy beletörődjek abba, hogy könnyű feladataim lesznek. Nem kínoznának minket annyira, ha csak annyi lenne.

És itt van a fejemen a pályázat is. Tudom, reménytelen, annyi történet közül biztos nem az enyém fog nyerni, de azért mégis bennem van egy ici-pici remény, ami nem hagyja, hogy félvállról vegyem ezt is.

Mostanában ötletem sincs a bejegyzéseket. Mintha kihalt volna belőlem az a minimális kreativitás is, amit imádtam magamban. Miért van ez? Miért van, hogy minél inkább akarom, annál inkább nem jön össze semmi? Gyűlölöm a hullámvölgyeket. Gyűlölöm, hogy ennyire leszívják belőlem az energiát, és hogy nem tudok tőlük semmi jót sem csinálni.

Read More