Szeptember 14-16.
Ezt a hétvégét annyira vártam, hogy az utolsó két hétben szinte mást sem tettem, csak számoltam a napokat, a perceket, az órákat, még akkor is, amikor már a hatalmas buszon ültem, ami enyhe egy órás késéssel elindult Zilahról Székelyudvarhely felé.
Táncháztalálkozó. Egy táncos növendéknek ez többet jelent, mint bármilyen más esemény az életében. Állandó zene, tánc, viselettel kapcsolatos dolgok... de a lényeg itt inkább az embereken van. A híradó beszámolója szerint több mint 1000-1500 személy volt meghívva(!) erre a három napra, de ha hozzáteszem azt, hogy a környékről is rengetegen érkeztek, a saját szakállukra, akkor belegondolni sem merek, hányan lehettek a sportcsarnok, a Dzsungel és a park területén.
Nagyjából ötvenre rúgott a szilágysági társaság számlálója, ebből mi voltunk nyolcan (három pár, és egy régi táncos házaspár, akik adatközlőként vettek részt az eseményen, ők fel is léptek), még két helységből jöttek ugyanennyien, és a negyedik csoport volt teljes, ők már táncoltak is, mi, a többiek csak bulizni, szórakozni mentünk. És persze csodát látni.
Az egyik legviccesebb dolog, ami belengte a mi hatfős csapatunkat, már a buszon kezdődött. Mivel a házaspárra voltunk bízva, rangidősként odamentem hozzájuk, hogy telefonszámot cseréljünk, mert bár egy helyre voltunk elszállásolva, állandóan külön jártunk, nekik is más programjuk volt, mi meg mentünk a magunk naiv feje után. Krisztinának természetesen a cuki Huawei okostelefonja a névjegyzékben nem úgy mentette le, hogy Feri bácsi, hanem Bácsi, Feri. Egy képernyőképet küldtem be a csoportunkba, hogy azért mindenkinek legyen kéznél a szám, ha esetleg az én telefonom lemerülne. Reménykedtem abban, hogy ezeknek nem tűnik fel a furcsa név, de... hát észrevették, persze, hogy észrevették, nem is ők lettek volna, ha nem hozzák fel ezt a kis bakit. Ennek a következménye az lett, hogy egész hétvégén úgy hívtuk a bácsit, hogy bácsiferi. Vasárnap már egyáltalán nem tűnt szokatlannak, ahogy kimondtuk, sőt, egész természetesnek hallatszott, mintha tényleg az lenne a neve.
A kis csoportunknak amúgy az a neve, hogy Friss, és ez onnan jött, hogy még a buszon készítettünk egy rakásnyi képet, és felmerült a kérdés, hogy hova és hogy küldjük el: mindenkinek külön-külön, vagy be a csoportba? Persze Hannának nem jutott eszébe azonnal, hogy van új csoportunk, hanem a régire gondolt, amelyikben benne van az összes táncos a mi csoportunkból. Miután rákérdezett, Norbi azonnal rávágta, hogy a Friss csoportba. Alighogy kimondta, máris szaladt fel Messengerre, hogy megváltoztassa a csoport nevét Friss-re.
A csoportképünk szombat délután lett megváltoztatva, de nem, nem egy csapatképre, hanem valami egészen másra. Mivel a szombati ebét nagyon... érdekes volt, úgy döntöttünk, muszáj valamivel kiegészítenünk egy kicsit, és amúgy a vizünk is elfogyott. Rendesen össze is vásároltunk, vett mindenki magának vizet, üdítőt, egy kis alkoholt, szigorúan csak azok, akik elmúltak 18 évesek igen, ez most poén volt, és a lányokkal egy kis ivójoghurtot is, amit máskor is szoktunk inni, de most kiváltképp megkívántuk. A hűtő előtt állva Norbi meglátott egy fél literes/literes joghurtot, vagy tejfölt, most már nem tudom pontosan, mi volt az. Annyi a lényeg, hogy ennek a valaminek az volt a neve, hogy Friss. Természetesen az üveg ment is azonnal a kosárba, aztán meg velünk a szállásra, közben meg fel Messengerre, csoportképnek.
Ezzel kapcsolatban még történt az, hogy a csoportvezető, aki ugyanúgy benne volt a Friss csoportban, érdeklődött felőlünk, és megjegyezte, hogy azért óvatosan, meg mértékkel, meg ilyen-olyan dolgok, ám mi épp akkor bontottuk fel a kis joghurtunkat. Norbi már előzőleg beküldte a csoportba a sajátját, és Berta néni megjegyezte, hogy hát attól bizony nem fog nekimenni a falnak. Gyorsan lőttünk egy képet a többi joghurtról, ami a kezünkben volt, azzal a címszóval, hogy ettől sem.
A három fiúra rákötöttem, hogy ne igyanak annyit, mint ahogy általában szoktak, mert ez most tényleg nem arról szól, hogy lerészegedjenek, és ki tudja, mit csináljanak. Ugyan még egyiküket sem láttam teljesen kiütve, de ismertem őket annyira, hogy tudjam: ha nincs jelen a csoportvezetőnk, nem hallgatnak a szép szóra. A szép szó akkor lett először leszarva, amikor az első megállónál Norbi kikönyörgött magának egy sört. Addig-addig húzta az agyamat, ameddig megengedtem neki. Mondjuk megvette volna így is, úgy is, de azért fent akarta tartani a látszatot a fiú, hogy ne hallja a számat. Az egy sör nem a tipikus sör volt, hanem egy üveg literes Tuborg. Mondanom sem kell, hogy az út hátralévő részében keveset beszélt hozzám.
Nem is tudom amúgy, mit vártam tőlük, inkább a félsz volt bennem nagy, hogy a hírünk hamarabb hazaér, mint mi, és ezért voltam velük szigorú. Nem mondom, én sem vetem meg az alkoholt, főleg ha kínálnak, de sosem ittam egynél többet, és a másik két lány sem... A fiúk persze egészen másképp gondolkodnak erről. Velünk ebből a szempontból nem is volt gond, ellentétben egy-két másik táncossal...
A részegekkel való poénkodásból nem voltunk híján. Az egyiket pokrócostól átvitték gy másik szobába, és mikor megébredt, egy fiút látott maga előtt, Füles-es pizsamában, amit poénból vett fel. Basszus, annyit ihattam, hogy már Fülest látom? Malacka hol lehet? Ugyanennek a srácnak (a matracosnak) később fogkrémet kentek az arcára, és azt mondták neki, hogy kézkrém, és kenje el jó alaposan. Bár abszolút nem szeretem, ha valaki ennyire kiüti magát, hátsó szemlélőként egyszer-egyszer baromi vicces volt az egész, és nem bánom, hogy néha besegítettem én is.
A táncházak fantasztikusak voltak. Olyan emberek álltak hozzám alig egy-két méterre, akiket tisztelek, szeretek, akikre felnézek és imádom az összes mozdulataikat, akik nélkül nem lennék az a táncos lány, aki vagyok. Ilyenkor egy kicsit utálom, hogy egy amatőr csapat tagja vagyok, és ritkán van olyanban részem, hogy a műfaj nagyjaival találkozzak.
Ezen a videón a "jó vacsorához szép a nóta" c. műsort láthatják.
Első este nem tudtunk táncolni, szinte semmit sem ismertünk, de mázlink volt, hogy több helyen is volt táncház, így ide-oda szaladva felmértük a terepet, a hangokat, a dallamokat, de a legtöbb ismeretlen volt számunkra. Második este táncoltunk egy olyat, hogy azt nem lehet szavakba önteni. Folyt rólunk a verejték, és nem csak amiatt, mert be volt szorulva a levegő, hanem amiatt is, mert az állandó tánctól fáradtunk és izzadtunk. Bámulatos volt látni a többi táncost, az amatőröket és profikat egyaránt, végignézni a legényesnél a szólókat, és látni az irigységgel vegyült csodálatot a többi ember arcán, meg persze a sajátunkon is.
Ezen a videón Szalonna látható, az egyik leghíresebb magyar, most is élő prímás.
Sajnos Florint nem sikerült lefotóznom.
Ami igazán megmaradt ebből a hétvégéből, az a folkkocsma. Aki olvassa a táncos történetemet, az tudja, hogy a fő helyszín épp egy ilyen helyiség. Nos, ez a kocsma lényegében a képzeletem szüleménye volt eddig, mert sosem jártam ilyen helyen, és persze képeket sem néztem, mert minek is, és mindent a fejemben kialakuló képre, cselekményre és helyzetekre bíztam, a kolozsvári kocsma úgy lett kialakítva, hogy megfeleljen Bogi helyzetének is. Nos, ezt gondoltam eddig, ugyanis az a kocsma, ahol az egyik táncház volt, a Dzsungel, szinte a tökéletes mása annak, ami a történetemben is szerepel. Kicsit a méretekkel és a fénnyel volt gáz, de ameddig nem volt senki a teremben, bőszen felálltam, bemásztam ide-oda, megnéztem minden szögből a dolgokat, és rá kellett döbbennem, hogy ez a hely szinte a képzeletemből mászott elő.
A kocsma
A reggelink...
Összegzésként elmondhatom, hogy ez egy tökéletes őszkezdő hétvége volt, jövő héten folytatom/folytatjuk Kiskunlackázán, a Szüreti bálon, ahol ismét találkozok Maja Tankwall-al, azaz Lillukámmal, akit már majdnem másfél éve ismerek és imádok. ❤
