Az első mondat
A nagymamámnak volt egy mondása, mindig ezt hajtogatta, ha nagyon magam alatt voltam. „Ez is elmúlik egyszer.”
Hű. Erről amúgy az jutott eszembe, amikor Margit (osztálytársam) mesélte, hogy volt egy tanáruk még 5-8-ban, aki eléggé... humorosra vette a dolgokat.
A következő párbeszéd zajlott.
Tanár: Hogy vagy?
Diák: Köszönöm, tanár úr, remekül. * a diáknak esélye sincs viszontkérdezni*
Tanár: Majd elmúlik.
Tulajdonképpen a nagymamának is és a tanárbácsinak is igaza volt: egyszer tényleg minden el fog múlni, semmit sem tudunk ellene tenni, csak vele élni.
Csak hogy még az elején tisztázzyk: szeretem ezt a könyvet. Az elmúlt két napomat egy másik dimenzióba repítette, és úgy éreztem, végre élek, és végre találtam egy olyan könyvet, ami úgy igazán a passzol a zsáneremhez.
A szereplőkről
Charlotte 'Char' Acres
A könyvben egy sokoldalú, sok'arcú' nőnek ismerhettem meg, ami lehet, hogy egyesek szerint hátrány, de szerintem ettől vált igazivá a karaktere. Senki sem viselkedik ugyanúgy mindenkivel, mindig vannak személyek, akikkel sokkal érzelmesebbek vagyunk, vagy épp ellenkezőleg: nem mutatunk semmi személyeset magunkból, elfojtjuk előlük az érzéseinket, a fájdalmainak, a szomorúságainkat, azt mutatjuk, hogy minden oké, pedig nincs így. Charlotte is pontosan ilyen volt: Ike és George is ugyanannyira fontos volt számára, és ezért volt az, hogy hamar - George esetében egészen más értelemben - megnyílt. Ezzel szemben az apjának sokkal kevesebb érzelmet mutatott, szinte minden mozdulatáról lerítt, hogy gyűlöli őt, és nem akarja, hogy bármiféle köze legyen hozzá.
Ike McDermott
Mi a szar az, hogy te nem élsz?
Miért?
Legalább a könyvben lennél valódi, de neeem, ott sem, mert minek azt(?).
Utálom, hogy minden olyan pasi, akit képes lennék szeretni, vagy nem ír vissza (és tényleg), vagy könyvbéli (ebben az esetben még a könyvben sem valódi...).
Az élet kegyetlenül szar, csak hogy tisztázzuk.
George McDermott
Na, jó, bármennyire is imádom Ikét, bármennyire is közel nőtt a szívemhez, George a legszuperebb, legremekebb pasi ebben a könyvben. Tudjátok, az a tipikus rosszfiú, akinek rohadtul nehéz ellenállni. Nekem nem ment. Kell egy George McDermott.
A történetről - spoileres -
Hónapok óta várólistás. Különböző sorsolós játékokhoz kikaptam.
Eddig nem volt kedvem hozzá.
Akkora egy marha vagyok, komolyan.
Ez a könyv fantasztikus. Nem, még annál is több. Ez a könyv maga a csoda.
Random módon választottam ki a telefonomon, és bánom, hogy nincs meg papírformátumban. Egyszer meglesz, ha rajtam múlik, akkor még ebben az évben.
Tegnap és ma... végig ezt olvastam. Órákon, szünetekben, buszon, buszmegben, itthon, táncpróbán... mindenhol. Még direkt hamarabb eljöttem táncról, csak hogy folytathassam (psszt), pedig én nem vagyok egy olyan "hagyjuk a picsába a táncot", mert a tánc a másik felem, a részem, az egész életem, minden percét kihasználom.
Charlotte imád káromkodni. Christine is imád káromkodni. Christine eddig olyan könyveket olvasott, amelyekben a nők keveset káromkodnak. Aztán Christine elolvasta a Lélekvesztőket, és rájött, hogy van Isten. Amúgy Christine szeret önmagáról harmadik személyben írni. Megnyugtatja.
Imádtam a családias hangulatot, végig mosolyogtam minden egyes olyan jeleneten, amiben részt vett valamelyik idős házaspár vagy csak simán egy egyszerű, idősebb rendű ember.
Cameron... tej jó ég, ez a srác haláli volt. Ahogy kicsavarta az anyja mondatait... :)
Magyar óra volt, szabad foglalkozás, persze, hogy ezt a könyvet olvastam, és persze, hogy felröhögtem, amikor egy Cameronos rész volt, és persze, hogy megkérdezték, hogy mit röhögök. Persze.
A vége nem tetszett. Abszolút nem. Boldogabb lennék, ha nem is olvastam volna.
Miért érdemes elolvasni ezt a csodát?
Mert:
- vicces, tele van humorral;
- gazdag nyelvezetű, a fordítás eszméletlen jóra sikeredett;
- romantikus;
- két elképesztően jóképű ikerpár (kedvromboló: az egyik halott...)
- fordulatok, megdöbbentő események;
- szívbemarkoló előéletek.
Kedvencem lett. ❤❤❤
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése