Colleen Hoover - Slammed - Szívcsapás

Eléggé random módon kezdtem el az olvasást, igaz, ez a könyv, és a sorozat összes többi része is benne van az idei tervek között. Miután kitettem az idézetet, Anita is bekapcsolódott (örüljön a picike lelked), és két(?) órás különbséggel, de együtt be is fejeztük. Az mondjuk nagyon kegyetlen volt, hogy cirka száz oldallal voltam előrébb, és nem tudtam kinek elsírni a bánatom... jó, ez nem igaz, telespoilereztem a fejét, hogy egye őt a fene, de kitérdekeeel? :D Amikor ő gyűlölte Willt, én imádtam, és fordítva, de amikor kiderült az anyáról, hogy rákos... na akkor nagyon bőgtem, főleg a jelenlegi helyzetemben.

 Az első mondat
Kellel az utolsó két dobozt is bepakoljuk a teherautóba. Ahogy bereteszelem az ajtót, az elmúlt tizennyolc év emlékeit zárom lakat alá, köztünk mindent, ami apára emlékeztetett.

Átérezni ugyan nem tudom, de elképzelni, hogy milyen, amikor már az egyik részünk nincs velünk, igen. Az, amit Lake-nek át kellett élnie, és amit ebben a regényben átélt, borzalmas. Borzalmasan jó, szörnyen fantasztikus. Hoovernek ismét sikerült egy olyan könyvet összehoznia, ami majdhogynem tökéletes, és annyira a szívedbe markol, hogy kitép belőle egy darabot.

 Amikor a címre fény derül

- Christine egy lusta dög - 

Már régóta érdekel a slam poetry, néhány videót meg is néztem youtube-n, igaz, tehetségem nem nagyon van hozzá, de azért... azért érdekesnek találom, és... talán majd egyszer megpróbálkozom vele. Végül is, miért ne.

A karakterekről

Lake Cohen

Kicsit hamarnak éreztem, hogy már a harmadik nap szerelmes volt Willbe, de ezt írjuk inkább a srác számlájára, mert az ő hibája; miért ilyen remek pasi?

Magának való lány, hamar dönt, néha rosszul, néha elég jól, alaptalanul vádol - igen, itt az anyjára gondolok -, összeesküvés elméleteket sző, leginkább alaptalanul.

A szókimondósága tetszett a legjobban, na meg a cuki verse, amit a tanárbácsinak írt.

Will Cooper

Jaaaj, ez a pasi!

Imádom a művészeket, egy apró, jelentéktelennek tűnő mozdulattal képesek teljes mértékben magukba habarítani, és ez most sem történt másképp. Kell egy Will Cooper. Ha nem is a való életben, de legalább a polcomon legyen ott. Legalább...

Imádtam a verseit, minden szavával könnyet csalt a szemembe. Végre egy pasi, aki felvállalja az érzéseit, ráadásként még ír is róla. Sőt, tanár is, sőt jól is néz ki, sőt... francba, itt miért nincsenek ilyen emberek? Ha nem is itt, akkor legalább valahol a közelben... :)

Ami a legjobban zavart benne, az az volt, hogy nem bízott meg teljesen Lake-ben, és csak akkor vallott be neki egyes dolgokat, amikor a helyzet már menthetetlen volt. Oké, értem én, szükséges volt, wannabe íróként tudom, hogy ez jó módszer csak és kizárólag arra jó, hogy felidegesítsük az olvasót és jobban összehozzuk a karaktereket, na meg hogy fokozzuk a hangulatot, de mint olvasó... jaaaaaj, de megcsaptam volna. Ilyen alkalom pedig sokszor volt. Egy pillanatban a hátam közepére sem kívántam, a másikban pedig imádtam. Will Cooper, te... te... :)

A történetről - spoileres -

Hoovernek tehetsége van ahhoz, hogy passzírozza ki az olvasóból az utolsó könnycseppeket, hogy aztán a következő oldalon annyira megnevettessen, hogy az alig bír a seggén maradni. Szóval igen. Ha egy kicsit össze akartok törni, akkor ez a könyv a legjobb gyógyszer - vagy épp antigyógyszer.

Imádtam a két kissrácot, teljesen feldobták a könyvet, mindig mosolyt csaltak az arcomra. Azért a farsangi jelmezük egy pillanatig nekem sem jött be, de amikor Lake kitört a higgadtsága számomra egy picit irreális volt, de legyen ez az én bajom... na, akkor éreztem úgy, hogy ez a két kölyök sokkal okosabb, mint ahogyan azt először gondoltam.

— Miss Cohen! Ezek a gyerekek rákos tüdőnek öltöztek — mondja Mrs. Brill fejcsóválva.
— Én azt hittem, rothadó babszemek — néz rám Eddie.
Mindkettőnkből kitör a nevetés.
— Véleményem szerint ez nem vicces — méltatlankodik az igazgatónő. — Felzaklatják a többi diákot! A jelmezük sértő és durva, nem beszélve arról, hogy milyen gusztustalan! Nem tudom, honnan vették ezt az őrült ötletet, de szeretném, ha most rögtön hazavinné és átöltöztetné őket.
Visszafordulok Mrs. Brillhez. Előrehajolok, és kezemet az asztalára teszem.
— Igazgatónő! — szólalok meg nyugodt hangon. — Ezeket a jelmezeket az anyám készítette. Az anyám, aki a kissejtess tüdőrák végstádiumában szenved. Az anyám, aki életében utoljára ünnepelheti a halloweent együtt a fiával. Az anyám, akinek eljött az „utolsó dolgok” ideje. Az utolsó karácsony. Az utolsó születésnap. Az utolsó húsvét. És ha Isten is úgy akarja, az utolsó anyák napja. Az anyám, akit a kilencéves fia arra kért, hogy tüdőráknak öltözhessen halloweenkor, és akinek nem volt más választása, mint megvarrni a legjobb rákostüdő-jelmezt, amit csak lehet. Ha ön úgy gondolja, hogy ez túl durva, akkor kérem, látogasson el hozzánk, és mondja ezt a szemébe. Leírjam a címünket?

 És ha már idézek, akkor el kell mondanom, hogy az összes megható, szívbemarkoló közül EZ az, amelyik a legjobban tetszett.

Megismertem egy lányt.
Egy gyönyörű lányt,
és belészerettem.
Fülig belészerettem.
Sajnos az élet néha közbeszól.
Az enyém csúnyán keresztbetett nekem.
Mintha minden összeesküdött volna ellenem.
Az élet eltorlaszolta az ajtómat egy
titánkerethez erősített, acélkorláttal körülvett,
negyven centi vastag, betonfalhoz ragasztott,
összeszögelt deszkahalommal,
és bárhogy is próbáltam nekifeszülni,
egy
tapodtat sem
mozdult.
Néha az élet nem enged.
Van, hogy mindenben az utadba áll.
Elzárta tőlem a terveimet, az álmaimat, a vágyaimat,
a kívánságaimat, az akaratomat, a szükségleteimet.
Elzárta előlem azt a gyönyörű lányt,
akibe fülig beleszerettem.
Az élet meg akarja mondani, mi a legjobb neked.
Hogy mi a legfontosabb.
Hogy mi legyen az első,
vagy a második,
vagy a harmadik.
Én tényleg megpróbáltam mindent rendben, ábécésorrendben,
időrendben tartani, mindent
a maga helyén, a maga területén.
Azt hittem, ezt várja tőlem az élet.
Hiszen ez az, amit tennem kell.
Nem igazi
Mindent a maga idejében.
Néha az élet közbeszól.
Van, hogy mindenben az utadba áll.
De nem azért gördít akadályokat eléd, mert azt
akarja, hogy csak úgy feladd, és átadd neki az irányítást.
Az élet nem azért gördít akadályokat eléd,
mert azt akarja, hogy állj félre és sodródj az árral.
Az élet azt akarja, hogy harcolj.
Tanulj meg egyedül boldogulni.
Azt akarja, hogy fogj egy baltát, és aprítsd forgáccsá a deszkákat.
Azt akarja, hogy fogj egy kőtörő kalapácsot,
és törd át a betont.
Azt akarja, hogy fogj egy lángvágót, és vágd át
a vasat és az acélt, amíg csak át nem tudsz nyúlni rajta,
hogy megragadd.
Az élet azt akarja, hogy ragadd meg az egész rendszerezett,
ábécésorrendbe tett, időrendbe és számsorba rendezett
mindenséget.
Azt akarja, hogy gyúrd össze,
keverd össze
és zavard össze az egészet.
Az élet nem akarja, hogy elfogadd,
hogy mindig csak az öcséd lehet az első.
Az élet nem akarja, hogy elfogadd, hogy csak a karriered
és a tanulás lehet számodra
A második.
És az élet garantáltan nem akarja,
hogy elfogadjam,
hogy a lány, akit megismertem —
Az a gyönyörű, erős, csodálatos, talpraesett lány,
akibe fülig belészerettem —
Csak a harmadik helyre szoruljon.
Az élet tudja.
Az élet el akarja mondani nekem,
hogy a lány, akit szeretek,
a lány,
akibe fülig beleszerettem —
megérdemli az első helyet,
így hát mostantól Ő lesz az első.  

A mondat, ami számomra a legnagyobb igazságot tartalmazza:
Bemutatok neki. Igaz, hogy nem látja, de nekem attól még jólesik .

Hogy tetszett-e a könyv?
Nem, egyáltalán nem. A tetszett szó nem fejezi ki azt, amit érzek iránta. Legszívesebben azonnal megvenném, de még mindig le vagyok égve, szóval szép csendben elolvasom a többit, és majd időközben beszerzem mind a három kötetet.
Csak ajánlani tudom.
Ja, és az erő legyen veletek. :)

Read More

Rona Fire - Switch - Kötelék egy életen át

Eredetileg e-bookban akartam megvenni, de aztán történt egy jó nagy kavarodás, amitől a nemlétező himtagom is kivolt, aztán a Bookline csendesen szólt, hogy ebookot és papír alapú könyvet nem vehetek egyszerre, szóval ez is a csomagban volt, nemrég pedig a kezembe vettem. Ha nem kellett volna iskolába menni másnap, valószínűleg még akkor elolvasom.



Ismered azt az érzést, amikor egy kicsit megriadsz? Amikor nem tudod, hozzákezdj–e vagy sem, mert nem tudsz róla semmit, és mivel még csak nemrég jelent meg, kevesen értékelték, így – bár végül úgy gondolod, megtisztelő az elsők között lenni – rettegsz a csalódástól? Jártál már így?

Velem nagyon sokszor megesett. Ilyenkor mindig hatalmasat szoktam koppanni, az érzés pedig sokáig tart, és nehezen múlik. Úgy rendeltem meg a könyvet, hogy tudtam: a dolognak két vége lehet. Vagy halálosan szeretni fogom, vagy ellenkezőleg. Az első lett.

Nem bánom, hogy a polcomon pihen, és azt sem, hogy eddig halogattam. Kellett hozzá egy bizonyos lelkiállapot, ami nélkül ez a könyv nem lett volna olyan izgalmas és gyomorgörcsöt okozó.

Egy ilyen témájú könyvet nem akkor kell olvasni, ha valami világmegváltót kerestek. Nem is akkor, ha tocsogó romantikára vágytok, akkor pedig pláne nem, ha ez a műfaj nem tartozik a kedvenceitek közé, sőt egyenesen irtóztok tőle.

Első ilyen témájú könyvem. Tervben volt Tiffany Reisz sorozata is, de azt valamiért elhónapoltam. (A szürke ötven is megvolt, csak a tisztázás kedvéért, de... az valahogy nem okozott bennem ilyen maradandó élményt, szóval... izé.)

Ez a könyv más volt, sokkal másabb, mint az utólag említett trilógia: nem csak erotikus, hanem olyan érzelmektől, gondolatoktól és érzésektől telt, hogy azt nehezen tudtam felfogni és elbírni. Vagy legalábbis akkor nehezen tudtam felfogni. Minden bizonnyal még ebben az évben újra fogom olvasni. Valami olyan időpontot kéne keressek, amikor mindenhol nyugi van, hogy lassa(bba)n, fokozatosa(bba)n szívjam magamba a szavakat, és akkor hátha nem döbbenek akkorát, mint most.

A főszereplő lány, Rona szemszögéből olvashattam a fejezeteket, ami az első pluszpontot jelentette. Ennél a könyvnél, úgy érzem, létszükségletű volt az E/1–es fogalmazásmód, mert így egy olyan formában jöttek át az érzések és a gondolatok, hogy az valami leírhatatlan. Azzal, hogy magát a cselekményt ennyire szubjektivizálta, maradandó élményt okozott – legalábbis nekem. Arra viszont elképesztően kíváncsi vagyok, hogy ez így, ebben a formában, mennyire tartalmaz valós, megtörtént elemeket. (Már csak azért is, mert olyan élethűen volt leírva minden, hogy... értitek... :) )

Tetszett, hogy Rona – annak ellenére, hogy mi történt vele a múltban, mit kell átéljen a jelenben – ilyen öntudatos, akaratos és tettekre kész volt. Filmekre alapozva, a hozzá hasonló nők inkább kényesek, hisztisek és... és még sorolhatnám holnapig, de ő teljesen más volt. Olyan emberi. Az is tetszett, hogy nem viselkedett ártatlanként, elfogadta azt, hogy a munkája miatt sokan elítélhetik őt, és kész volt bármire, sőt inkább maga végezte el a dolgok piszkos részét, és nem várta, hogy az erős, szexi, eszméletlenül tökéletes főnökbácsi vezesse be őt a mocskos világba. Végre egy olyan könyv, amiben nem ez a fő szál, sőt amiben egyáltalán nincs ilyen szál.

Azt hiszem, ez most furcsa lesz, de egyáltalán nem tetszett a könyvben lévő könyv. Zavarosnak tűnt, mikor erről, mikor arról szólt, egy idő után elvesztettem a fonalat, és hagytam a francba. Bocsi, könyvben lévő Rona, de ez van. :)

Eleinte olyan... nem is tudom, különlegesek – ez a megfelelő szó? – voltak az aktusok közötti gondolatfoszlányok. Ettől is úgy éreztem, mintha ez nem csak egy BDSM könyv lenne, hanem valami egészen más, vagy legalábbis ennek a kettőnek az ötvözete. Végül is, az volt, és ezért tetszett annyira. Nem csak a szexből állt, és nem is az érzelmeken, gondolatokon volt a legnagyobb hangsúly, hanem mindenből kaptunk egy kicsit – vagy épp egy hatalmas, alig bírható adagot –, és így állt össze a Switch. 

A legtitokzatosabb elem az egész történetben a nevek voltak. Furcsa volt, hogy nem magyar neveket használt az írónő, és mégis Pesten voltunk, de egy idő után elfogadtam, és, mondhatni, imádtam.

Spoileres tartalom

A legjobban a végén döbbentem meg. Annyira furcsa volt, hogy... lényegében egész végig pasival volt, sőt az utolsó 3o oldalban még mindig Piar oldalán volt, és már meg is nyugodtam, hogy valami cuki, nyáltól csepegő valamicske lesz a vége, gyerek, hasonlók – romantikus lélek vagyok, eh –, de... nem. Igen, mindez az utolsó 3o oldalban. És ez olyan szinten felkavart... Nem sokszor fordult elő velem, hogy olyan könyveket olvasok, amiknek az utolsó pártíz oldalában történik az események 99%-a, de itt ez volt (na, jó, nem, de érezzétek a helyzet súlyosságát, már ami ezt a részt illeti), és ez... olyan szinten megdöbbentett, felkavart, aztán pedig a földre tiport, hogy azt szavakban nehezen tudom kifejezni, pedig amúgy a beszélőkémmel sosem volt baj.

Szóval... nem csak attól ütköztem meg teljesen, hogy ennyire felkavaró volt az utolsó pár oldal, hanem azért is, mert Rona végül egy nő mellett telepedett le. Semmi bajom sincs a meleg párokkal, erősen támogatom őket, mégha eddig nem is volt alkalmam ezt közölni senkivel, de... hű. Szóval ez igazán, de tényleg nagyon... H Ű.

Tetszett a lánykérős rész, igazán édesek voltak Carinával, és amikor felkerült a terítékre, ezerrel drukkoltam nekik.


Összességében azt kell mondanom, hogy... pozitívan csalódtam ebben a könyvben. Rona másik könyvét kívánságlistára tettem molyon, remélem, ahhoz is hamar hozzájutok, mert az sem hangzik rosszul, sőt. Itt megleshetitek, hogy mennyit aktívkodtam, amikor olvastam.

Ajánlom? Ha szeretitek ezt a műfajt, akkor nagyon.

Read More

A. J. Molloy - X története

FIGYELEM!

Aki nem szereti az ilyen típusú könyveket - szex, BDSM és hasonlók -, az MOST hagyja el ezt a bejegyzést. Vagy ha a kíváncsiság hajtja őt, akkor csak és kizárólag a saját felelősségére olvassa tovább. (Nem szeretném, ha itt vagy facebookon kitörne a 328742395 világháború, csak mert elolvastam egy ilyen típusú könyvet, és mert szerettem, és mert írok róla és és és... Szóval kérem szépen: ha véleményed van, kulturáltan, becsmérelés nélkül írd meg nekem. Köszike.)

 A szerzőről...

"A. J. Molloy egy Londonban élő nagyon sikeres író álneve."

Pedig nagyon-nagyon reménykedtem, hogy találok róla valamit a google-ban, de semmi, a goodreads sem volt a barátom, más appokról és oldalakról pedig ne is beszéljünk. Hogy miért van ez? Valószínűleg a maffia miatt. Az író(nő) egy olyan másodlagos témát választott, amivel valószínűleg nagy port kavart Olaszország egyes részein (már ha eljutott odáig), arról nem is beszélve, hogy a misztériumvallások rituáléi is titokban bonyolódtak le. Nem tudom, mi ebből az igaz, de minden bizonnyal van valami valóságalapja, amire nagyon szépen épített az író, és egy...egy egészen furcsa történetet hozott össze, ami azonnal megvett kilóra.

Az első mondat

Hát itt vagyok: a Caffé Gambrinusban. Végre Itáliában, egy híres kávézó teraszán ülök  a gyönyörű Nápoly egy híres utcájának sarkán, a levegő langymeleg, az esti ég felhőtlen, és az út mentén felhalmozódott szemét szagát érzem.

Molyon olvastam egy értékelést - fogalmam sincs, kinél és mikor, az idézés pedig nem szószerinti -, amiben az értékelő reméli, az író másodállásban nem turistavezető, mert ha mégis, akkor Nápolyt nagy valószínűséggel a túra után el fogják kerülni az emberek. Mint ahogy az fentebb is látható, az író nem a szépségekről beszél, hanem a tömény valóságról. Az egész történet lényegében tele van ilyen leírásokkal: mesél a városok szépségéről, az építényekről, amelyek alapos és precíz munkával készültek, de szó van az ország hátrányairól is. Személy szerint  ez tetszett a legjobban: nem akart ámítani az egzotikus ország pozitív oldalával, hanem elmondta a negatívat is, mert ha az olvasó üdülni megy Olaszországba, készüljön fel arra is, hogy egyes helyeken csalódni fog, mégpedig nagyot.




A karakterekről - nyomokban tartalmazhat szénhidráton, zsírokat és egy kis spoilert is, de azt nem olyan NAGY mértékben -

Marcus James Anthony Xavier Mastrosso Di Angelo Roscarrick

Édeasanyád nem talált rövidebb nevet, bakker? Ameddig az ember lánya bemagolja, eljön december.
Szóval Marc, ha szabad így nevezzelek. Félek, ha elmakogom az összes neved - azt is puskázva, mert még kimondani is nehéz, nemhogy megtanulni -, megunsz, szemberöhögsz és ellépsz mellőlem.
Tehát. Kedves Marc. Szimpatikus vagy. Nem tudom, miért, hogyan, de az lettél. Igaz, ami igaz, nem nagyon ismertünk meg téged, vagy lehet, hogy csak én érzem kevésnek a rólad szóló információkat. Azt tudom, hogy állatian dögös vagy, hogy olyan pasi, mint te, a való életben nem létezik, így a női nem ebből a szempontból rendesen rábaszott. Azt is tudom, hogy a titokzatosságod még szexisebbé tesz, a válladon lévő sebról nem is beszélve.
A volt feleségedről való történet szíven ütött, akkor eléggé sajnáltalak. Leginkább azért, mert úgy szűrtem le: vannak olyanok, akik téged hibáztattak a haláláért, ami eléggé abszurd. A volt apósod egy rohadék, bekaphatja. :)
Az, hogy gyilkos vagy, valamiért nem tudott zavarni. Ahogy megismertem a múltad és a hivatásodat, valamint az okot, amiért megölted azt az embert, nem számított. Helyesen cselekedtél, minden tiszteletem a tiéd, amiért nem hagytad, hogy az az ember tovább gyilkoljon.
Őrült vagy. Megállítottál egy beavatást. Szabad ilyet?
Ó, de még hogy, hogy szabad. Ha hagytad volna, képes lettem volna a történetbe mászni, és megverni téged. Annyira tetszett ez a lépésed; itt mutatkozott meg a legjobban, hogy mennyire szereted X-et.
Lord Roscarrick. Ha mégis létezel valahol, adj jelet, vagy valami, mert... mert csak. Várom a hívásod. Vagy a jelt. Vagy bármit. Csak... lécciléccilécci.

A képhez csupán annyi a hozzáfűznivalóm: ideje olaszt tanulni, Christine, mert ilyet itt nem kapsz.


Alexandra "X" Breckmann

Hm, nem is tudom, mit kéne mondanom. Oké, az ő szemszögéből volt írva minden, és lényegében szimpatikus karakter is volt, de nem fogott meg annyira. Tetszett az észjárása és a gondolkodásmódja, hogy a végére összeállt a kép a fejében, és mindent szépen levezetett.
Tetszett a beceneve. Különlegessé tette.
A végén, amikor nem adta fel: na akkor... akkor változott meg bennem valami, és kezdtem rá úgy gondolni, mint egy erős, magabiztos nőre. Mindaddig csak egy tipikus erotikuskönyvszereplőjének tekintettem, aki kliséket klisékre halmozva írja le a szeretett férfit. De... az, hogy bevállalta azt a sok mindent, ami lényegében a megaláztatás megtestesítése volt... hát, baszki, tisztellek, te nő. Tényleg. De ennyi. Semmi több.

A történetről - ugyanaz a helyzet itt is, csak itt inkább több a spoiler, mint a szénhidrát -

Olaszország. Eddig is imádtam, de most valamiért sokkal jobban felkeltette az érdeklődésemet. Igen, mindezt azok a cuki, furcsa leírásoknak köszönhetem. Tudom, tudom, nehéz rajtam kiigazodni. Ez van.

Maffia. Eddig is érdekelt, de ezután még inkább. Könyveket jelöltem be molyon, leginkább szakkönyveket. Talán egyszer majd felhasználom az adatokat egy új történethez. Nem talán, hanem biztos.

Ami elképesztő, hogy rengeteg (izé... kettőt jegyeztem meg, de vegyük úgy, hogy ez már sok) magyarokra utaló dolgokat találtam. Volt példázódva az Osztrák-Magyar Monarchiával (ha nem is példázódva, de meg volt említve, ez biztos). A másik pedig... nem emlékszem pontosan, melyik misztériumnál, de talán a harmadiknál volt az, amikor egy olyan dal szólt, amit X ismert, mert egy középiskolás/egyetemista ismerőse hallgatta, szerette. Utánanéztem, mert felkeltette az érdeklődésemet. Eléggé vallásos - mi más lehetne? -, nem annyira az én stílusom, pedig alapjában véve szeretem az ilyen stílusú zeneműveket. Arvo Part - Cantus in memoriam Benjamin Britten. Youtube-n megtaláljátok. A videó leírásában a következő szöveg található:

 Arco Part, Cantus in memoriam Benjamin Britten, String og Hungarian State Opera, Tamas Benedek, conductor, Antal Eisrich, percussion. A spcial thanks to NASA and the Hubbel Showcase

Oké, ez lehet a véletlen műve, de bennem akkor is nyomot hagyott.

A misztériumokról csupán annyit, hogy... a hatodik volt a legbrutálisabb és a legmegalázóbb. Atyaisten. Ezek az olaszok nagyon elvetemültek és perverzek. És érdekesek. Titokzatosak. Ez (is) felkeltette az érdeklődésemet, és ha a minimálnál több (sokkal több, és még annál is több) időm lenne, akkor ebbe is beleásnám magam. Na, majd egyszer. De akkor nagyon. 

Mindenkinek (ha nem is, de a legtöbbnek) a stílussal akadt problémája. Nekem ez is tetszett. Sőt, sokkal jobban bejött, mint a legtöbb könyv stílusa. Egyedivé, különlegessé és megismételhetetlenné tette a történetet. Kiemelte, hogy ez a köny más, másabb, mint a többi erotikus, és ez nagyon jó volt benne.

A végét befejezetlennek éreztem. Valami hiányzott. Túl hamar lettek boldogak, vagy nem is tudom, de egy jövőképnek nagyon örültem volna.

Imádtam ezt a könyvet. Egyszer megveszem. Kell a polcomra egy Marcus James Anthony Xavier Mastrosso Di Angelo Roscarrick.

Read More

Helena Silence - Ezüsthíd

Csak hogy tisztázzuk: még mindig a könyv hatása alatt vagyok - egyszerűen túl jó volt -, és lehet, hogy helyenként össze-vissza fogok fecsegni, de legyen ez inkább Helena bűne, mint az enyém. :)

Hasonlónak képzeltem a házat, a környezetet eltekintve

Eléggé spoileres értékelés lesz, tekintve, hogy nem bírok magammal, egyszerűen muszáj kiadnom magamból ezt a sok gondolatot, így molyra írtam egy olyat, ami remek kedvhozó. Aki nem olvasta ezt a részt, annak bátran merem ajánlani.

Ismét  egy rendhagyóbb értékelés fog következni, már csak azért is, mert ebben az évben ez az első, de legfőképp azért, mert ez a könyv különösen fontos helyet foglal el a szívemben. Második olvasás volt, de úgy, hogy már a saját kezemben foghattam és szagolhattam a lapjait. Egy-két éve olvashattam először, és már akkor eldöntöttem, hogy ez a két könyv egyszer a polcomon fog csücsülni. Augusztusban, a névnapomra, ez össze is jött, ám akkor nem nagyon volt kedvem hozzájuk. Nem tudom, miért riasztottak, mindkét kötet fantasztikusra sikeredett, de valahogy mégsem... akkor nem ehhez volt kedvem. Az évet viszont mindenképp ezzel a kötettel akartam kezdeni, de az időhiánynak és a szilveszteri buli utáni munkának hála még időm sem volt rá.

De tegnap bepótoltam mindent. Délelőtt még csak a 225. oldal körül jártam, este viszont - fél egy előtt tíz perccel - becsuktam, lehunytam a szemem, és egy hosszút káromkodtam. Szépet, nőieset. Olyan Christines módon.

Kezdeném Theoval - a jótól szeretnék a legjobb felé haladni. Annyira kedveltem őt. Egy ideig sikerült elfeledtetnie, hogy Alex az első számú, a tökéletes, az, akit én is akarok. Theoban annyi jó dolog van, hogy nehéz őt nem imádni. Okos. Nagyon okos és ez elképesztően tetszett benne. Az is szimpatikussá tette, hogy bármennyire is gazdag volt, nem hangsúlyozta és nem kérkedett vele. Mert amúgy tulajdonképpen tényleg mocskosul gazdag volt (lottónyeremény és egy rendőr sem keres havi 1o dollárt...), és megtehette volna, hogy... akár egy palotában lakik. Oké, erős túlzás, de értitek, mire akarok kilyukadni.

A kislány iránt érzett szeretete vonzott még... Imádom a gyerekeket, be is segítek néha a táncoktatónak, ha az óvodásokról (awa *o*) és a kisiskolásokról van szó, és... ha egy férfi így szereti a gyerekeket, akkor... nekem kell, na. 

Victor.

Édes drága Victorom.

Miért?

MIÉRT?

MOST KOMOLYAN, MIÉRT?

Értem én, a jók is meghalnak egyszer, de azért még élhettél volna egy picikét, legalább az én kedvemért.

Annyira zokogtam az ő részénél. Nem csak akkor, amikor meghalt - ott kiakadtam, leraktam a könyvet és bőgtem, mint egy óvodás -. hanem akkor is, amikor Lena  végigjárta a kedvenc helyeit. A lóversenyes tetszett a legjobban. King neve valahogy bennem maradt.

Alex és Theo után ő a legkedvencebb férfi karakterem, és ő is marad. Felkerül a best characters listára, ami egyelőre még csak a fejemben van meg, de ami késik, nem múlik.

Gili és Zoe. Két ilyen imádnivaló barátnőnél senki sem kívánhatna jobbat. Mindkét lány különböző, és mégis annyira egyformák. Pozitív karakterek, mindig megmosolyogtattak.❤

Emma és Ethel. Őket is nagyon-nagyon szerettem. Sajnáltam Emmát, élete egyik legfontosabb férfiét vesztette el. Mondjuk megértem őt. Mégiscsak a Mindenhatóról volt szó.

Silber.

Azért szeretném őt egyelőre még csak így említeni, mert a Silber énje is rettentő közel áll hozzám, és nagyon tudtam vele azonosulni. Minden baját átéreztem, a kétségeit és a félelmeit, és annyira örültem, hogy a végére nem csak Lena tért vissza, hanem Silber is megmaradt. Ők így egyek. Teljesen különbösnek és mégis ugyanazok, és ez annyira megmagyarázhatatlan és felfoghatatlan, mégis annyira valódi. Szeretem ezt a lányt, szeretem, hogy sok bennünk a közös, hogy hajt azért, hogy elérjen valamit. Az akarásvágya. Na, az tetszett a legjobban. Nem adta fel, nem félt semmitől, és végig kitartott.

Alex. Csak úgy simán Alex.

Miazmár, hogy ameddig Lena eltűnik, ő még rosszabbá, mégszexibbé és mégvonzóbbá válik? Most komolyan, MIÉRT VAN EZ? Miért kell még jobban beleszeretnem egy amúgy kitalált karakterbe? Miért? Helena, kérlek, erre muszáj választ kapnom. Most szenvedek, és jó okom van rá.

Tetszett, hogy egy picit erőltette a dolgokat. Az olyan Alexes volt.❤

A történetről nem tudnék rendesen beszélni, még ha hagynám ülepedni az élményt, akkor sem. Fáj, baromira fáj, és ezt csak úgy lehet megérteni, ha ti is elolvassátok. Ezt nem lehet csak úgy elmesélni; nem egy mese. Ez a tömény és velős valóság és mégsem... valahol a kettő között. Hogy hol van a híd - az a bizonyos Ezüsthíd -, ami a realitás és a képzelet között helyezkedik el, nem tudom. Vannak elmebeteg emberek, akikilyeneket véghez vinnek, biztos vannak olyanok is, mint Lena, és biztos vannak olyanok is, mint Alex. Drága Alex hasonmás, elküldöm neked a címem, és már jöhetsz is. Megbeszéltük? Remek. Várlak. Tárt... karokkal. Igen, karokkal, mindenképp.

Végezetül csak azt szeretném még mondani, hogy... még mindig fáj. Egy idieg fájni is fog, és nem tudom, ha valaha is meg fog szűnni. De ha a felejtés nem segít, majd az emlékezés igen; várom az újraolvasást.

Boldog Új Évet kívánok mindenkinek, legyen egy sikerekben, olvasásban gazdag évetek, legyetek boldogak és nevessettek sokat! ❤

Christine ❤

Read More

Mit adott nekem 2016?

Avagy összegzés Christine módra

Merre jártam?

Áprilisban Kolozsvártól néhány km-re, a bonchidai várban (Electric Castle) részt vettem a Bölcs Diákok nevezetű vetélkedő elődöntőjén. Ugyan nem jutottunk tovább, de nem is ez volt a cél; kellemes volt ott lenni, rengeteg embert ismertünk meg, és olyannagyonjóvolt.

Májusban részt vettünk a Pulyabálon Nyíregyházán. Nagyon-nagyon odatettük magunkat a srácokkal, ezüst minősítést kaptunk a több mint ötezer táncos közül, és egy együttesi különdíjat is bezsebeltünk. Itt találkoztam Eszterrel, akit már nagyon-nagyon régóta, még a wattpados korszakom óta ismerek, és azóta is folyamatosan... na, jó, kisebb megszakításokkal, de zaklatjuk egymást.

Június közepén, az évzáró helyett én egy buszban ültem, és Kiskunlacháza felé tartottam a táncosokkal a városnapokra. Csak hogy tudjátok: ami Kiskunlacházán történt, az ott is marad.

Július végén a Bölcs Diákok táborába mentem, ami ugyancsak hatalmas nyomot hagyott bennem. Idén is a tábor a cél, remélem, megint összejön. <3 

Augusztus végén magyar állampolgár lettem Kolozsvárott.

Szeptemberben részt vettem a Partiumi Magyar Napokon Szatmáron. Mivel fellépők voltunk, kaptunk egy medált, amit azóta nem vettem ki a nyakamból. Szerintem már nem is fogom, max ha elvágom, mert rohadtul oda bököztem.

Október 22-én Budapesten voltam, részt vettem a Páva Matiné első előadásán, láttam a példaképeimet (Fundák-Kasza páros), voltam a Budai várnál.

Olvasás terén

A jelenlegi felállás szerint idén 14o könyvet olvastam el, a romantikus füzetekkel és a szépirodalmi alkotásokkal együttvéve.

Év elején regiztem a Goodreadsre, és nagyjából eddig is jutottam vele, mert rohadtul hülye vagyok hozzá. Viszont beállítottam, hogy ebben az évben 12o könyvet szeretnék elolvasni. Egy ideig nem is törődtem vele, azt hittem, a fele sem lesz meg, de aztán mégis összejött. Ennek nagyon-nagyon örülök.

Megismerkedtem a sci-fivel, és rá kellett döbbennem, hogy tetszik ez a stílus.

Arra is rá kellett döbbennem, hogy lehet, hogy vannak felkapott és imádott történetek, de nagy valószínűséggel ezek nem mind felelnek meg az én ízlésemnek. Ezért van az, hogy a Végzet ereklyéi c. sorozatnak csak a feléig jutottam, a FTT-nél pedig csak a harmadikig. DE ami késik, nem múlik. Hátha jövőre összejön. Remélem. Minden sorozat mellé pozitívan akarok hozzáállni, mondván: biztos velem van a baj.

A moly szerint ebben az évben megközelítőleg 43. 432 oldalt olvastam el, és ha jól haladok, ez a szám az elkövetkezendő két napban egy picit meg fog nőni. :)

Írás terén

Sokat fejlődtem. Elképesztően sokat. Ahhoz képest, hogy hol tartottam tavaly ilyenkor...

Kevesen tudják, de akkor kezdtem el komolyabban foglalkozni az írással, amikor tavaly augusztusban kialakult bennem a Bérgyilkosok összezárva című történet alapötlete. Akkor döntöttem el, hogy igen, én ezzel akarok foglalkozni, és ha nagyon odateszem magam, akkor össze is fog jönni. Nos, reménykedjünk benne, hogy tényleg így lesz. Igaz, most a Pillangót írom ezerrel, és azt szeretném kiadni, ha sikerül befejezni, átjavítani és tökéletesíteni. Azt tudom, hogy már az eddigi meglévő részeken is van mit javítani, már ami a hitelességet illeti, de úgy érzem, ezek a fejezetek már egész jó állapotban vannak. Ahhoz képest, hogy milyen volt az átírás előtt...

Idén abbahagytam a BÖ-t. Elsősorban azért, mert kevés alapanyagom volt hozzá, és akkor, abban a pillanatban nem tudtam annyi infót összegyűjteni, hogy minden hiteles legyen. Ezért döntöttem úgy, hogy egy picit hanyagolom. Addig raktározódik a történet, fejlődik az írásmódom, és mire odajutok, hogy kezelésbe vegyem a karaktereimet, minden rendben lesz úgy az életemben, mint a tapasztalataimat illetően.

Megírtam a Mámort. Igazi mérföldkő volt az életemben. Sokat dolgoztam vele, viszont egy picit kidolgozatlan és egy minimális szinten összecsapottra sikeredett. De nem érdekel. Nem akarok hozzányúlni. Évek múlva látni akarom, hogy honnan hova fejlődtem. Na meg, Adam és Naya története az enyém, csak és kizárólag az enyém. Olyan, amilyen, de semmi sem tökéletes. És ez így is van rendjén.

A Pillangóval már egész más a helyzet. Sokat dolgoztam vele, főleg azok után, hogy átírtam a meglévő részeket. Megfontoltabban írok, még ha néha erőlködés az egész... de a végén mindig elégedetten - nem teljesen, de nem is ez a lényeg - állok a dolgok mellé. Szeretem írni, Ingriddel nagyon közel állunk egymáshoz, már ami a lelki helyzetét illeti. Marci megtestesíti számomra mindazt, amire szükségem lenne egy férfiban. Oké, még nincs kiteljesedve a karaktere, de még nem is tart ott a történet, hogy bálványozzuk őt. Azt majd a végén.

Magánéleti szinten - avagy Christine kifakad

Eljutottam arra a pontra, hogy elegem van. Majdnem két évvel ezelőtt még a matek-infó volt a vágyam. Szerettem a matekot, értettem is, minden fasza volt. Matek-infón vagyok, tizedik osztály közepére pedig eljutottam odáig, hogy KIBASZOTTUL ELEGEM VAN. Jó, oké, nyugi van. Eléggé kifogtuk a tanárt, a fél osztály bukik, köztük én is, miközben 5-8-ban a legkisebb jegyem nyolcas volt... most meg az ötösért is sírva szaladom körbe a házat. A szabadidőm nulla, az életkedvem negatív szám, ha hazaérek tanulni kéne, de bukok ki a fáradtságtól. Itthon problémáznak, hogy nem tanulok, holott mindenből 1o-esem van, vagy annál kisebb, de a lényeg, hogy nem bukó jegy, csak matekból és algoritmusból nem, ami ugye matek. Egyetemre szeretnék menni, fordító vagy óvónéni akarok lenni (mindkettő közel áll a szívemhez), imádok táncolni, az írás már a létem, és most mindenki azzal fenyeget, hogy az utóbbi kettőt megvonják tőlem. Na mert biztos attól sokat fogok tanulni... 

Amit most veszünk, lényegében egy nagy lecsó. Kicsi szerves/szervetlen kémia innen, mechanika onnan, komplex számok amonnan, anatómia ezerrel, és ez még csak négy tantárgy. Közben a zenét is tanuljuk, természetesen matek-infón. Kéthetente van óránk, ha elbasszuk a jegyet, az úgy is marad, mert alig van idő javítani.

Nemrég tanultuk meg egyik hétről a másikra a világ összes országát és a fővárosait, közben írtunk egy-két dolgozatot a fél éves anyagból, és még folytathatnám a kiakadást, de felesleges, mert tudom: mindenki ilyen cipőben jár.

Lazán állok a dolgok mellé, az igaz, nem sokat tanulok, mert tudom: érettségi után semmi közöm nem lesz a kémiához vagy a fizikához, de mégis idegesít, hogy itthon ez anyuéknak nem felel meg. És amikor mondom, hogy osztályt kéne váltani, mert nem bírom, elegem van, nem érzem teljesnek magam, akkor nem, mert én választottam, csináljam végig. OKÉ.

Milyen volt ez az év? Borzalmasan hosszú, fárasztó, de tartalmas. És a '17-es sem fog másképp eltelni, sőt meg merem kockáztatni azt a megállapítást is, hogy még nehezbb lesz. De kitérdekeeeeel?  A lényeg, hogy bírom, és közben azt csinálhatom, amit szeretek.

VIGYÁZZ, 2O17, JÖVÖK!

Read More