A Betonpárnák felhorzsolják a bőrt, feltépik az alattuk meglapuló sebeket, kényelmetlenek és nem ismernek nyugodt éjszakákat. Megrepesztik az arccsontokat, mélyen roncsolják össze a szöveteket, majd próbára teszik mindannyiunk dobhártyáját a falak hangszigetelésével. Összezúzzák a tévhiteket, maguk után nem hagyva mást, mint a tiszta megfeszült igazságot az öklök sújtása, és a felhúzott alapozó rétegek között.
Miért hagyjuk megtörténni? Hol veszítjük el az irányítást? Miért nem vállaljuk fel? És mikor vagyunk képesek nemet mondani végre a családon belüli erőszaknak? Ezekre a kérdésekre keresi a választ és késztet minket cselekvésre a Nest Slam Poetry előadása. - Az előadássorozat beharangozó szövege.
A könyvimádatomnál már csak a feminizmusom nagyobb, és mivel az önbizalmam sokszor a béka feneke alatt csücsül, minden olyan lehetőséget megragadok, ahol a nőkről, a nőként való életről van szó. Ezért is vettem részt elsősorban majdnem egy hónappal ezelőtt a NŐ az esély! című programon, és ezért is mentem el tegnap is a Betonpárnák - Slam poetryvel az erőszak ellen című előadásra, amit ugyancsak Zilahon tartottak meg.
Szívügyem a nők elleni erőszak, foglalkoztat könyves témaként, de a való életben is sokszor szembesülök szinte az összes fajtájával. Colleen Hoover - It Ends with Us - Velünk véget ér című könyve a legjobb példa arra, miként lehet kimászni egy olyan családból, ahol megjelenik a nők elleni erőszak is.
 |
| csöppet fáztam. @Bec Norbert fotója |
Az előadás egy nagyon összetett, mindenre kitérő egy órás produkció volt, szünet vagy épp más megszakítás nélkül. Még üdvözlő szöveg sem volt, ahogyan azt megszokhattam más előadások alatt, egyszerűen csak lekapcsolták a villanyt, így a hűvös teremben vaksötét lett, aztán felkapcsolódott a három asztali lámpa a székek előtt, megjelent a három slammer, és megszólalt az első srác, akinek annyira szinkronhangja volt, hogy a legtöbbünket kirázta a hideg. Tudjátok, van az a bizonyos pillanat, amikor meghallotok egy hangot, az arcot nem látjátok, de a hang az olyan tiszta, és annyira egyedi, különleges, hogy azonnal rávágjátok: téged már hallottalak egy filmben! Na, ez pont olyan volt.
A lány hangja annyira remegett, és annyira fájdalommal teli volt, hogy amint megszólalt, azonnal a torkomba ugrott a szívem, éreztem a könnyeket a szememben, és hirtelen nemcsak a hidegtől remegett a kezem, hanem azoktól az érzelmektől is, amik elöntöttek a hangja hallatán.
A harmadik srác első szövege nem fogott meg annyira, viszont volt egy betanult jelenet, ami egy házaspár veszekedését mutatta be, és itt éreztem igazán a srác kiteljesedését, és azt, hogy ez megy neki a legjobban. A mimika, a hang erőssége, a gyors és heves reakció a nő minden egyes kijelentésére ーnála ennél a pontnál éreztem azt a nagy bummot, amit mindhárom előadótól elvártam.
Sajnos - vagy épp nem sajnos -, a slammeket youtube-on nem találom, ezért el kell menni, meg kell hallgatni ezt a három fiatalt, ott, előttük, vagy épp a hátuk mögött kell átélni azt az érzést, amit a szövegeikkel közölnek a nézők felé. És hogy miért kell? Miért hangzik ez az egész bekezdés úgy, mintha kötelezni kéne az embereket? Azért, mert maguktól nem mennek el. Mert nem törődnek azzal a ténnyel, hogy a nők bántalmazva vannak. Akkor sem, ha ők maguk azok a bántalmazott nők. Néha annyira magától értetődőnek tűnik egy-egy szituáció, hogy az ember lánya nem is gondolná, hogy ez már erőszaknak számít. Nem is gondolná, hogy még egy-két ilyen helyzet, és sokkal jobban elfajulhatnak a dolgok. Hogy lehet belőle nagyobb problémája, nem csak egy gyors veszekedés a férfival, amit egy pár órás szótlansággal le lehet tudni, hogy aztán úgy tegyenek, mintha mi sem történt volna, és ott folytatják az életüket, ahol a veszekedés előtt abbahagyták. Tenni KELL érte, hogy az ilyen helyzetek ne legyenek maguktól értetődőek.
Köszönöm, hogy elolvastátok! 💓
