Colleen Hoover - It Ends with Us - Velünk véget ér

Vakon kezdtem el az olvasást, a fülszöveget is csak futtában olvastam el. Elsősorban a "Ki nevet a végén?" című molyos játék miatt vettem a kezembe, pontosabban a terhesség címke miatt. Nem gondoltam volna, hogy ennyire magába szippant, arra pedig még inkább nem, hogy csak akkor fogom abbahagyni, ha az utolsó sort is elolvastam. Nem tudtam lehunyni a szemem anélkül, hogy tudnám: azt történt a végén, ami akartam, hogy történjen.

Kezdeném a spoilermentes verzióval, mert az lesz a legrövidebb, és mihamarabb túl akarok esni rajta, mert anélkül, hogy részleteket mondanék el belőle, nem tudok róla írni. Egyszerűen nem. Ez nem az a könyv, amiről könnyen lehet ajánlót írni. Azt hiszem, ezzel magasra emeltem a lécet a többi könyvvel szemben.

Az alapötlet érdekes és egyedi volt, eddig kevés ilyen könyvet olvastam, és őszintén megvallva, magasra tette a mércét a családon belüli erőszak témában.

A szereplők érdekesek és jól összetettek, vannak céljaik és vágyaik, igazán emberien viselkednek, és ettől még inkább a rabjukká váltam.

Tisztázásképp: ez a könyv összetört, szétmarcangolt, elérte, hogy hülyegyerek módján bőgjek az éjszaka közepén. Ennyit rég káromkodtam egyhuzamban amiatt, hogy ami megtörtént, az nem lehet igaz, egész egyszerűen nem történhetett meg. De megtörtént. Szóval fájni fog. Rettenetesen. Kegyetlenül. Nyomot hagy majd bennetek, és az üres helytől hiányérzetetek lesz, mert Lily, Ryle és Atlas kitép belőletek egy darabot, amit nem szándékoznak visszaszolgáltatni.

És akkor most jöjjön a spoileres. 

Az elején imádtam Rylet. Imádtam a találkozásukat, a későbbi viselkedését, meg úgy mindent. De amikor megtörtént az első eset, máris gyűlöltem. Utáltam. A halál legsötétebb bugyrába kívántam. Azt akartam, hogy azt kapja az élettől, amit ő adott Lilynek. Minden elképzelhető rosszat, olyat, ami még a legvadabb álmain is túlszárnyal. Egy arrogáns faszfej volt, és rajta kiélhettem a káromkodó képességemet.

Lilyt tiszteltem. Ennyire könyvszereplőt még nem tiszteltem eddig. Azért, hogy az első eset ellenére is mellette maradt, mert abban bízott, megváltozhat. Naiv döntés, de vannak olyanok, akik tényleg megváltoznak. De Ryle nem akart megváltozni. Abban is kételkedem, hogy egyáltalán szerette a lányt, mert a szavakon kívül nem mutatott iránta semmiféle érzelmeket.

Atlasról folyamatosan egy helyi banda jutott eszembe, és akármikor feltűnt a neve, elkezdtem énekelni. Zene. És mivel szeretem ezt a zenekart, alapból elkezdtem szeretni Atlast is, már csak a neve miatt. Aki az Atlas nevet viseli, rossz ember nem lehet. Aztán megismertem a régi énjét, és ahogy egyre jobban belemélyedtem a történetbe, elkezdtem neki szurkolni. Még az első eset előtt is. Szimpatikusabb volt, olyannak látszott, aki képes kontrollálni az indulatait - legalábbis a legtöbb esetben. És, úristen, akkor szerettem bele, amikor ezeket mondta:

– Hidd el, Lily, tudom, hogy nem szánalomból dugattad meg magad velem. Ott voltam.

Ebből tudtam, hogy még mindig szereti Lilyt, és hirtelen bekapcsolt a fangörcsölő énem. Imádom a múltbéli szerelmeket, ahol a két fél valamilyen úton-módon eltávolodtak egymástól, de az idő elteltével is még mindig szeretik egymást. Az ilyen a halálom, ezzel lehet engem megvenni kilóra.

Fogalmam sincs, mi mást mondhatnék, ami kifejezi az imádatomat. Ez a könyv sok mindent elért azalatt a néhány óra alatt, miközben olvastam, megannyi érzelmet kiváltva belőlem. Ajánlom. Erősen ajánlom minden mazochista könyvmolynak, aki szereti, ha az írónéni szadista, és tönkreteszi a lelki világukat.