Nem tudom, miért vonakodtam eleinte ettől a sorozattól, de meg kell mondanom, hogy képtelen vagyok most már letenni. Ezt a részt egy ültemben olvastam el, és szinte azonnal folytattam is a harmadikkal. Csak a második kötet van meg nekem, az is egy véletlen folyamán (fogalmam sem volt róla, hogy sorozat része!), de nem bánom, sőt, ha a következő két rész is tetszeni fog, akkor mindenképp beszerzem egyszer az összes részét.
A történet ott folytatódott, ahol abbamaradt, és mivel nem sok idő telt el az előző rész olvasása és a mostani között, majdnem a teljes történetre emlékeztem. Hiányzott Sophie szarkazmusa, a legtöbbször annyira röhögtem, hogy muszáj volt el pillanatra letegyem a könyvet, hogy mert elkezdett remegni a kezemben. Persze néhol túlzásnak éreztem, és voltak alkalmak, amikor megszóltam volna őt, hogy ejnye, kislányom, legyen már elég, de ha jobban belegondolok, ez az egész tökéletesen jellemzi Sophiet, és nem ő lenne, ha nem szólogatna be, nem tenne megjegyzést mindenre, és valószínűleg furának tartanám, ha bizonyos helyzetekben befogta volna a száját.
Maga a történet egyszerű. Nem kell világmegváltó sztorira számítani, csak olyanra, ami néhány órára kikapcsol, és elhiteti az olvasóval, hogy bizony vannak tündérek, farkasemberek, vámpírok, sötét és világos boszorkányok, és igen, létezik a Szem, akik a rosszakat testesítik meg ebben a játékban, és akik talán nem is olyan rosszak.
Ebben a kötetben mondhatni a feje tetejére áll a világ. Mire az ember lánya, az ember olvasó lánya elhiszi azt. hogy valamit biztosra tud, akkor jön valaki, és porig rombolja az a tényt, egyenlővé teszi a földdel, és még a gondolatától is elfeledtet. Rájössz, hogy az emberek, akiket jóknak hittél, nem is olyan jók, és a pasi, akibe - Sophie segítségével - halálosan szerelmes vagy, nem is olyan rosszfiú, mint amilyennek mindenki beállítja.
Archer Cross végleg, visszavonhatatlanul elrabolta a szívem az összes tettével, de leginkább ezzel a mondatával:
– Nem azért csókoltam vissza, mert ez volt a dolgom. Hanem, mert vissza akartam csókolni.
Tekintete az ajkamra siklott, és mintha az egész világ kettőnkre és a köztünk lévő fénypászmára zsugorodott volna.
– És most is meg akarlak csókolni – mondta fojtott hangon. Megrántotta a csuklómat, és magához húzott.
Szóval, igen. Azt hiszem, ha az előző résszel nem nyert meg magával, akkor ezzel végleg az övé lettem.
Ami pluszpontot érdemel, az az, hogy nem függővéges, csak késztetést érez rá az ember, hogy azonnal a kezébe vegye a következő kötetet, hogy megtudja, mi lesz Sophie első lépése, ami meghatározza majd a harmadik kötet végét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése