Hétvégén fellépésünk lesz Kiskunlacházán, három napig oda leszek, és ma/tegnap egyszerűen képtelen voltam az alvásra, annyira izgatott voltam/vagyok/leszek. Nem is izgatott, inkább ideges, mert semmit sem tudunk tökéletesen. #Bokrétapls
Így hát... ha nem jön álom a szememre, mi juthatna ilyenkor az eszembe?
Na, mi?
Hát persze, hogy az, hogy olvassak el egy könyvet.
Tulajdonképpen össze is jött. Éjfél körül kezdtem el, akkor már nagyjából egy órán keresztül forgolódtam a hatalmas ágyamban. Aztán öt körül sikerült pontot tenni a végére. Igaz, hogy bőgtem egyet, görcsölt a hasam a csodaszép jelenettől, de nincs baj. Aztán, úgy öt körül, miután felkelt a nap és besütött a szobába, sikerült elaludni. :) :) :) :) #fucktheuniverse
Azt hiszem, megtaláltam a könyv dalát. Lehet, hogy a szöveg nem tökéletes, hogy nem épp erre van komponálva, de attól még úgy érzem, a szöveg háromnegyede Tíz apró lélegzet-feelingű. Szeretem. Épp az értékelést írtam, amikor erre váltott a telefonom...
Tíz apró lélegzet.
Ragadd meg őket! Érezd őket! Szeresd őket!
Kacey-hez hasonlóan, nekem is akkor jutott el igazán a tudatomig, hogy mit is jelentenek az anya szavai, amikor ott ült az orvos rendelőjében. Akkor értettem meg igazán, miért is olyan jó ez a könyv. (Amúgy csípem az orvost, imádtam, amikor gombostűkkel/gémkapcsokkal... azzal dobigálta szerencsétlen lányt.)
Nem azért, mert Trent egy kicseszett álompasi, aki a hibáival együtt tökéletes, és akit már az első oldalon sikerült maradéktalanul a szívembe zárnom. Nem. Ez nem elég. Rendben van, de nem elég, túl kevés ahhoz, hogy ezt a könyvet a kedvencek közé soroljam.
Azért sem, mert Kacey egy remekül felépített karakter, akinek a jelleme többet fejlődött ezalatt a 300+ oldal alatt, mint a német tudásom két év alatt...
Nem azért, mert Ciklon és Mia két olyan női karakter, akik nélkül ez a könyv nem lenne az igazi. Nem azért, mert hála nekik, megtanultam, hogy semmi sem az, aminek látszik, hogy a szőke hajú nők lehetnek okosak, eltökéltek és harciasak is, nem csak alamuszik, apucipénzeeltart, és még sorolhatnám az életbeli és könyvbéli tapasztalataimat...
Azért sem, mert Livie rádöbbentett, hogy az ötévesekbe tényleg több értelem szorult, mint a korombeli fiúcskákba...
Hanem azért, mert minden szónak értelme van. Minden egyes kicseszett szónak. És nem csak egy értelme. Nem csak annyi, hogy lélegezz. Itt a lélegzés az életet jelenti. A túlélést. Ez a könyv megtanított arra, hogyan éljem túl ezeket a borzalmas napokat. Megtanított arra, hogy a múltam nem határoz meg maradéktalanul engem. Lehet, hogy befolyásol, de a jelen az, ami számít, ami fontos, és mindegy, hogy mi történt akkor, mert az már elmúlt, és a mostra kell koncentrálni, mert az az, ami igazán meghatároz engem.
