Előljáróban csupán annyit, hogy én is éltem a Twister Média kiadó ajánlatával, ami egy recenziós olvasást takar. @Mrs_Curran_Lennartnál láttam meg először a könyvet, és amikor azt írta, hogy neki nagyon-nagyon, sőt annál is jobban tetszett, akkor nem hagyhattam ki. Nem is választhattam volna jobbat.
Az első mondat
Réges-régen, a világ kezdetén, Namid mindenféle életformának életet adott, köztük azoknak a lényeknek is, akiket most emberekként ismerünk. Termékeny részét és jó vizet adott nekik. Megértette az ember és utódaik természetét, ezért lehetővé tette számukra, hogy megfelelő elszigeteltségben éljenek, így esélyük legyen túlélni, sokasodni, szaporodni és gyarapodni. Az ember pedig sokasodott, szaporodott és gyarapodott.
Nem sok urban fantasyt olvasok (az erotikával kevertek kivételek, persze, de most nem is ez a lényeg), valamiért távol áll tőlem ez a műfaj, ezért csak olyanokat veszek a kezembe, amik tényleg tetszenek, amik felkeltik az érdeklődésemet, és egyszerűen nem hagyhatom, hogy olvasatlanak maradjanak.
Ezt a könyvet nem csak az ajánló miatt pécéztem ki magamnak, hanem azért is, mert valamiért már a fülszöveg is rabul ejtett, ami a mai napig nem sokszor fordult elő ebben az évben. Legutoljára az Örökké a tiéddel esett ez meg, akkor... teljesen odáig meg vissza voltam minden szóért, ami abban a könyvben volt. Ugyan ez az érzés nem teljesen volt meg ennél a könyvnél, de éreztem azt a bizonyos szikrát, ami sok könyvből hiányzik.
Amikor a címre fény derül
Tekintettel arra a nem elhanyagolható tényre, hogy még mindig egy lusta kaki vagyok (történetírást és idézetkeresést illetően is), az idézet ismét elmarad, így inkább magyarázkodom.
Meggie haja vörös, a borító pedig gyönyörűen ábrázolja, hogy milyennek képzeltem el (annak ellenére, hogy minimum lapockáig érő hajjal látom magam előtt, a legtöbb illusztráción viszont rövid, vállig érő hajjal van...). De nem is a haj az, ami meghatározza a vöröset a címben, hanem az, hogy vérpróféta. Amikor először olvastam a címet, először a Gyilkos elmék sorozat jutott eszembe. Az egyik részben vérrel volt írva a falra, és valamiért azt a képet láttam magam előtt. Tulajdonképpen nem is tévedtem olyan nagyot.
 |
| Magyar borító |
A szereplőről
Meggie Corbyn
"Meggie, Namid teremtménye, szörnyűséges és csodálatos."
Az első, és talán az utolsó olyan szereplő, akit a naivságáért szeretek. Sokszor előfordult már, hogy emiatt utáltam az adott könyvet, de itt ez volt az egyik örömforrás: lassú tempóval haladt, ez igaz, mégis olyan édes volt, ahogy megpróbált megismerkedni a világgal, amit az elszökéséig talán nem is látott teljesen. Az, hogy egy ilyen gyermekded, ártatlannak tűnő lány többet ér majdnem minden pénznél egy embernek, annyira felfoghatatlan és elképzelhetetlen, hogy már jó.
Fantasztikusan tudta kezelni a kisebb-nagyobb konfliktusokat, és azt is, ahogy leszerelte a kínosnak ígérkező kérdéseket is. Az pedig még rátesz egy lapáttal, amit Sammel tett. Emelem kalapom.
Meggie-t képtelenség nem szeretni - bár ez a legtöbb szereplővel így van. A kislányos bája, a prűdsége (bár ezen nem olyan nagy a hangsúly, de amikor a havi bajokról esett szó, és beleképzeltem magam a helyébe, a tág fantáziám a háromnegyedére csökkent, és még én is zavarba jöttem), meg úgy mindene.
A történetről - spolileres -
Mint már mondtam, nem túlzottan áll közel hozzám ez a műfaj, és ez a könyvvel is így van. Az biztos, hogy többször is el fogom olvasni, de csak akkor, ha jobban beleásom magam ebbe a világba, és meg tudom érteni azokat a dolgokat, amik most még egy kicsit homály fed.
Ennek ellenére viszont nagyon-nagyon tetszett. ❤ Szeretem az új dolgokat, ez pedig teljes mértékben új dolog volt a számomra: a világ, az emberek, a nem emberek, a Mások. Az utóbbiak főleg.
Aki eddig is olvasta már az értékeléseimet, az tudja, hogy általában olyan könyveket olvasok, amelyekben van egy minimális romantikus szál. Itt nem volt. Legalábbis én nem éreztem, ebben a kötetben nem. Lehet, a következő kettőben lesz valami, de itt nem igazán tűnt fel. És tudjátok, mit mondok? Nem is hiányzott. Ez a rész így volt tökéletes, ahogy volt.
Ennek a történetnek tulajdonképpen két fázisa volt: amikor valami vérre ment, és amikor minden nyugis volt. Míg első fázis olvasása alatt rágtam a körmöm, és azon paráztam, hogy nehogy az vesszen oda, aki értékes a számomra, a másik fázis alatt már ellazultam, és megismerkedtem a szereplőkkel, akiket teljes mértékben a szívembe zártam. Tesst főleg. Őt valamiért sokkal jobban kedveltem, mint a többit; Simon és Meggie persze kivétel, őket vétek nem kedvelni.
És persze Samről sem feledkeztem meg. Ő az a karakter, aki számomra valahogy a reményt jelenti. Simonon kívül majdnem senki sem törődött vele, de aztán jött Meggie, és... elkezdett gyógyulni. Imádom a köztük kialakult szoros kapcsolatot.
Ismét csak párhuzamot tudok vonni ez és az Örökké a tied között, holott semmi közük sincs egymáshoz a történetet illetően. Mindkettő egy olyan érzést kelt az emberben, és olyan gondolatokat hagy maga után, amitől nem csak az életét, de az egész világot újraértelmezni. Jelen esetben a Vörös betűkkel azt az üzenetet hagyja után, hogy mindenki Más, mindenkiben van valami, ami miatt valakinek egyszer nagyon fontos lesz.
Hogy érdemes-e elolvasni? Kár és vétek kihagyni. De ha mégis megteszed, akkor tudd, hogy: FIZESD KI A KÖNYVEKET, MIELŐTT ÁTMÉSZ A KIS HARAPÁS HELYISÉGÉBE, KÜLÖNBEN NEM KICSIT HARAPUNK BELÉD! De azért PERSZE, ÁTVIHETED A BÖGRÉT. LETÉTI DÍJKÉNT ITT TARTJUK A KEZEDET.
Ja, és ismered azt a viccet a dinoszauruszokkal? Nem? A Mások. Az történt velük. ☺
