Mit adott nekem 2018?

Merre jártam?

Februárban egy hetet töltöttem Szombathelyen és környékén, a Határtalanul pályázat keretén belül. Elképesztően sok helyen jártunk, főleg templomokban - a végére már meg is utáltuk őket, de ez most nem lényeg -, de sikerült eljutnom a sárvári fürdőbe is, ami kimondottan különleges élményt nyújtott.

Március első négy napját Budapesten töltöttem, ugyancsak a fenti pályázatnak köszönhetően. Az ottani református iskola tárt karokkal fogadott minket. Lehetőségem nyílt arra, hogy megtapasztaljam, milyen érzés volt Jézusnak és a családjának egy istállóban lakni... a körülmény nagyjából megegyezett, annyival volt jobb dolgunk, hogy nem szalmában aludtunk. Bár lehet, azzal sokkal jobban jártunk volna... 

Ugyancsak márciusban, rögtön másnap, 5-én zötykölődve indultam el az egyik ismerősömmel Miskolc felé, hogy eltöltsünk egy hetet az ottani iskolában. Azokhoz mentünk, akik tavaly nálunk jártak, így szerencsére nem ismeretlenekhez kerültünk. Imádtam az új családomat, jó érzés volt egy hétig Török lány lenni, mivel pont akkor volt a középső lánytestvér cserediák Enyeden, így az ismerősöknek az lett mondva, hogy gyereket cseréltek, ami, végül is, igaz volt.

Március végén végre betöltöttem a 18-at, így most már hivatalosan is lecsukhatnak a hülyeségeimért. Erről egy nagyon filozofikus bejegyzést olvashattok ITT.

Júniusban az egész tánccsoportom részt vett egy viseletfotózáson, aminek csodás eredményei születtek, mint például ez. Az a helyzet, hogy ebben a képben szinte az egész falu gyönyörködik, mivel bekeretezve, szinte a középpontban ott virít a művelődési központban. Eegen, Christine megcsinálja, mindig megoldja a helyzeteket.

Júliusban egy hetet táboroztam, aminek a beszámolóját EZEN a linken éritek el.

Szeptember első hétvégéjét az Erdélyi Táncháztalálkozón töltöttem, amiről ITT olvashattok bővebben. Ugyancsak szeptemberben ismét voltam Kiskunlacházán a táncosokkal, találkoztam Lillával, az egyik blogos barátnőmmel. Aznap szekereztünk, minden utcában táncoltunk, végül a fellépésen villogtattuk magunkat az új ruhában, amit azelőtt kapott a csoport.

Miket olvastam?

Idén csöppet elmaradoztam az olvasásaimmal, amire nincs kimondottan nagy magyarázatom. Idén 110 fordult meg a kezemben, ebből kettőt még olvasok, és sajnos átviszem őket a következő évre. Ezek közül 31 fantasy,  a többi vagy romantikus, vagy krimi, thriller, esetleg szépirodalom.

Összesen 28. 936 oldalt olvastam, ami bitang kevés, és szerintem ez jövőre változni fog.

Blogolással kapcsolatban

Idén 25 értékeléssel gyarapodott a blog könyvlistája.

Elindítottam a Csábító Csütörtök rovatot, amit jövőtől szeretnék kimondottan a magyar szerzős könyveknek szentelni.

Részt vettem egy ideig az Egymás szemében könyvklubban.

Tagja lettem a TOP 5 Szerda csapatának, amiket mostanában elfelejtettem posztolni, de januártól igyekszem egy kicsit jobban odatenni magam.

Létrehoztam a blog facebook profilját, amit oldalt is megtaláltok. Ez a későbbiekben össze lesz kötve az írós profilommal is.

Több íróval sikerült felvennem a kapcsolatot a közös munka érdekében, és ezt a munkásságomat a jövőben sem szeretném abbahagyni. Imádok segíteni a friss megjelenéseknél, öröm látni, ha sokan egy-egy értékelés után veszik meg az adott könyvet.

Írással kapcsolatban

Még mindig ott tartok, hogy igazítgatom a Pillangó c. történetemet. Ezzel kapcsolatban úgy döntöttem, ha akad a bejegyzés olvasói között olyan ember, aki szívesen elolvasná, és aprólékosan kielemezné nekem (helyesírás, stilisztika, dramaturgia, stb), annak nagyon szívesen várom a jelentkezését.

Elkezdtem írni a második történetemet, az Az az édesen játszó prímást, ami egy néptáncos, lélektani történet. A linket fentebb, a menüsorban találjátok. Imádom írni, nagyon közel áll a szívemhez ez a történet.
Összességében úgy érzem, ez egy igazán tartalmas év volt. 2019 sok meglepetést tartogat a számomra, nem győzőm kivárni őket. Két cél lebeg előttem: sikeres érettségi, egyetemi felvételi és hogy a Pillangó is valamilyen úton-módon kézzel foghatóvá váljon. Remélem, mindkettő sikerülni fog.

Boldogságos új évet, kedves olvasók, váltsátok valóra idén is a kitűzött céljaitokat!
Share:

Sacheverell Black - A Hold cirkusza

Szerző: Sacheverell Black
Cím: A Hold cirkusza
Oldalszám: 252 oldal
Kiadó: Arte Tenebrarum Publishing
Címkék: cirkusz, gyilkosság, kortárs, misztikus, paranormális, romantikus, szellemek, szerelem, utazás

Fülszöveg

Anne, ​a huszonéves iowai lány egy apja által erőltetett érdekházasság elől elmenekül otthonról, és csatlakozik egy vándorcirkuszhoz. Rodrick, a jóindulatú tűzzsonglőr befogadja lakókocsijába a szökevényt, és onnantól Anne is a cirkusz tagja lesz. A lány ezáltal megismerheti ezt a varázslatos világot: Megtudja, mi a kitartás, a kemény munka, az összetartás, s nem utolsó sorban, hogy mi a szerelem. 
Ám a „Hold cirkuszában” sajnos nem minden olyan szép és vidám, mint amilyennek Anne még a kezdetekkor gondolta. A karaván útját ármány, gonoszság, őrület és holttestek övezik. 
A társulat tagjai között van, aki sötét múlttal rendelkezik, s van, aki sötét jelennel. Vajon ki a veszélyes, és ki van veszélyben a cirkuszban? 
Ki lehet az a szellem, akit időnként az előadások alatt látni lehet? 
S mi lehet az a hely, amit úgy hívnak, „Túlontúl”? A szeretet birodalma lenne ez, vagy inkább a sötétségé?
Egy misztikus történet tragikus szerelmekről, drámai emberi sorsokról, szeretteink elvesztéséről és megtalálásáról.

Véleményem

A könyvet e-book formátumban kaptam meg a szerzőtől és a kiadótól, amit ezúton is nagyon szépen köszönök! Imádok nemrég megjelent, vagy megjelenésre váró könyvekről írni, ilyenkor kicsit rajtam is múlik, milyen fogadtatásban részesül majd az adott könyv, és mondhatni átélhetem a könyvkiadás azon részét, amikor az író epekedve várja az első véleményeket, az első reakciókat a művéről.

A történet már a fülszöveg olvasása után megfogott, már akkor éreztem, hogy nem egy hétköznapi romantikus történettel van dolgom, amiben van egy enyhe misztikus szál, hanem itt sokkal többről van szó. Első ízben megemlíteném, hogy a borító valami zseniális. Talán ránézésre túlságosan is zsúfoltnak tűnik, mégis úgy gondolom, minden olyan dolog rajta van, aminek valamilyen szinten fontos szerepe van a történetben. A könyv is épp annyira komor, mint a borító, és van benne egy láng, egy fénysugár, ami mégis gyönyörűvé teszi azt a szürke, elhagyatottnak tűnő világot.

Ez a történet azért is került kimondottan közel a szívemhez, mert szinte minden karakterre ráillik egy tulajdonság, és az majdnem az egész történetben végigkíséri őket. Ez a kitartás. Anyám, ezeknek a szereplőknek aztán volt kitartásuk! És ezt irigyeltem tőlük a legjobban. Kezd csődbe menni a cirkusz? Segáz, megoldjuk. Egy új, ismeretlen, ködös múlttal rendelkező lány csöppen a cirkusz életébe? Befogadjuk, nem kérdés! Rossz a hírünk? Átmegyünk Európába!

A történet olvasása alatt szinte teljesen körberepültem a kontinenst, beutaztam a nagyvárosokat, és belecsöppentem néhány oldal erejéig egy teljesen más nemzet kultúrájába. Azt hiszem, ehhez sok anyaggyűjtésre volt szükség, amiért külön gratulálok az írónőnek. Ennyi nemzetet, ennyi életet belesűríteni egy regénybe nem kis feladat, de neki sikerült, de úgy, hogy nem volt zavaró egyik világból a másikba csöppenni.

A szereplők kapcsolata ugyanannyira ködös, mint a borító: azt hittem, mindent tudok, pedig a titkok a sorok mögött voltak. Vannak kedvelhető és utálható karakterek, érződik, melyikre melyik vonás talál, egyik sincs rossznak beállítva, hogy aztán a végén kiderüljön, végig ő volt a jófiú.

Anne volt az egyetlen az egész könyvben, aki a legnagyobb karakterfejlődésen ment keresztül. Eleinte egy zárkózott, védtelen lány volt, de a csapat hatására megnyílt, és olyan ötleteket adott Rod-nak, amiknek a segítségével a helyére tudta pofozni a romba dőlő cirkuszt. Rod-ban fedeztem fel azt a bizonyos férfikarakter típust, akit a legtöbb romantikus könyvben az egekig meg vissza magasztalok. Tetszett az egyénisége, hogy nem kételkedik annyira az emberekben, csak ha tényleg nagy a probléma, és az is, hogy szinte az utolsó percig kibírta. Emiatt tiszteltem a leginkább.

A történetet a szereplők gondolatai tették színesebbé, gazdagabbá. Tetszett, hogy az írónő nem akart világmegváltó okosságokat lenyomni a torkomon, hanem egyszerű mondatokkal juttatta el a tudatomig a történetben lévő komolyabb gondolatokat.

Egyetlen egy embert utáltam ebben a könyvben, és az Clint volt. Az utóbbi időben kezd egyre inkább az életem szerves részévé válni a nők elleni erőszak témája, és ezt az embert nem csak simán lecsukatnám, hanem puszta kézzel megölném, annyira utáltam őt, már az első találkozásunkkor is. A személyisége visszataszító, a viselkedése egyenesen utálatos. Atya úr isten, ahány imádságot mondtam erre a férfira...
Összességében úgy gondolom, első könyves íróként Sacheverell sikerült elérnie egy bizonyos mércét, amit sokan második, harmadik könyvvel érnek el. A története humoros, mondhatni szórakoztató, a krimi nem annyira durva, hogy ne férjen el mellette egy kis misztika és romantika. Azoknak ajánlom, akik szeretik a cirkuszt, a sok szereplős történeteket, a váratlan fordulatokat, és a döbbenetes végkifejleteket, függővég nélkül. Ez a könyv tökéletes kikapcsolódás egy borongós napon - a komor hangulat így már adott is lenne.
Share:

Colleen Hoover - Ugly Love - Csúf szerelem

Könyv címe: Ugly Love - Csúf szerelem
Író: Colleen Hoover
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
Oldalszám: 326
Címkék: romantikus, erotikus, New Adult, gyász, terhesség, testvérek, váltott szemszög, 

Fülszöveg

Ha meg akarod szegni a szabályokat, készülj fel rá, hogy összetörik a szíved. 

Amikor Tate Collins találkozik Miles Archer pilótával, tudja, hogy ez nem szerelem első látásra, sőt, még barátságnak is kevés. Az egyetlen, ami összeköti őket, a tagadhatatlan, kölcsönös fizikai vonzalom. Amikor a vágyaik felszínre törnek, rájönnek, hogy tökéletes párt alkotnak. A férfi nem akar szerelmet, a nőnek pedig nincs ideje rá, így nem marad más, csak a szex. A kapcsolatuk meglepően jól működik, amíg Tate betartja Miles két szabályát: 
Ne kérdezz a múltról! 
Ne várj semmit a jövőtől! 
Eleinte úgy tűnik, tudják kezelni a helyzetet, de aztán gyorsan ráébrednek, hogy semmi sem olyan egyszerű, mint hitték. A szív érzelmekkel telik meg. Az ígéretet megszegik. A szabályok összekuszálódnak. A szerelem csúf fordulatot vesz. 

Az őszinte szerelem, a testi vágy és titokzatos múlt örök harcának története. 

Vesd bele magad!
CoHo ebben az évben már harmadjára mutatta meg, hogyan tudja szinte kisujjal cafatokra tépni a szívemet. Fogalmam sincs, hogy lehet egy ekkora érzelembombát sírás nélkül kibírni, de a molyos értékelések szerint sokaknak sikerült. Minden elismerésem nekik, mert én valahol a könyv közepénél feladtam a küzdelmet a könnyekkel szemben. Ez van, mindig nyernek a kis mocskok, de úgy imádják összepiszkítani a szemüvegemet a sós cseppekkel, hogy egyszerűen nehezen tudok ellenállni nekik. Épp úgy, ahogy mostantól a Miles-hoz hasonló fiúknak sem.
A történet egyszerre volt zavaros, mint a kúti víz, és sima, mint a nyári napfényben a tó vize. Gyönyörű hasonlataimmal elkápráztatlak titeket, kedves értékelést olvasó emberkék. Számomra egy csöppet zavaró volt a párhuzamos idősík. Egyrészt jó volt, mert így folyamatosan ismerhettem meg Miles múltját, és nem egyből csöppentem bele a dolgokba, mint ahogy Tatere zúdult minden, másrészt viszont baromira bekavart, ha bekapcsoltam a gyorsolvasó üzemmódomat, hogy az egyik pillanatban még Tate van a középpontban, a másikban pedig már Rachel.

Tate személyisége valahogy jobban bejött, mint Rachelé. Tudom, lényegében ez volt a cél, viszont Tateben több pozitív, dominánsabb tulajdonságokat véltem felfedezni, mint Rachelben. Tate talpraesett volt, jobban kezelte a helyzeteket, kiállt magáért, és ha problémája volt, azt igyekezett hamar és magában megoldani. Rachelnél látszik, hogy egy sokkal fiatalabb, naivabb énje van a középpontban, és csak a regény végén ismerhetjük meg a jelenben élő személyiségét, ami nem baj, mert a végére ő is egy erős emberré vált, akit könnyen megkedvelne az olvasó is, ha lenne rá ideje. 

Miles-ban egy dolog idegesített, és az a folyamatos tagadása. Azt értettem, miért akar távol maradni a szerelemtől, én is épp ezt tettem volna a helyében, viszont annyira ellentmondásos volt a karaktere néhány helyzetben, hogy csak kapkodtam a fejemet. Ha ehhez hozzáteszem Tate-el való viszonyát, rá kell döbbennem, hogy ez a kapcsolat több sebből is vérzik. Tulajdonképpen nem lenne semmi baj, ha maga a drámai részt CoHo nem akarná annyira lenyomni a torkomon, hogy az már kellemetlen legyen. És akkor is minden rendben lenne, ha a szereplők jobban ki lennének forrva, mert van bennük remény, és látom rajtuk, hogy baromira akarnak érni, de egyszerűen nem tudnak, valami gátolja őket, és az jelen esetben maga CoHo volt.

A szexet akkor nem éreztem volna túlzásnak, ha Miles karaktere alapból nőfaló lett volna, az a bizonyos "érti a dolgát", de itt a srác nem olyan, mégis úgy volt beállítva, mint egy szexisten. Értem én, helyes, jóképű, izmos, álmaink pasija, de basszus, egy ilyen múlttal rendelkező srác NINCS HONNAN tudjon úgy etye-petyélni, ahogy Miles tette. Egész egyszerűen NINCS HOGY.

Kapitány🖤Én is azok közé az olvasók közé tartozok, akik imádják ezt a bácsikát. Miatta érdemes elolvasni a regényt, garantáltan mosollyal az arcotokon teszitek le a fejeteket a párnára. 
Miért ajánlom mégis?
Azért, mert elérte a célját: egy új történet, új szereplőkkel, új helyzetekkel, és egy furcsa, ámde megszokott kapcsolattal. CoHo hozta ezzel a saját szintjét, mégis úgy érzem, nem érte el a saját mércéjét teljesen, valamit kifelejtett a történetéből, ez pedig az őszinteség és a karakterek kedvelhetősége.

Nektek hogy tetszett? Mi a véleményetek a szereplőkről és a cselekményről?
Share:

Betonpárnák - Slam poetryvel az erőszak ellen

A Betonpárnák felhorzsolják a bőrt, feltépik az alattuk meglapuló sebeket, kényelmetlenek és nem ismernek nyugodt éjszakákat. Megrepesztik az arccsontokat, mélyen roncsolják össze a szöveteket, majd próbára teszik mindannyiunk dobhártyáját a falak hangszigetelésével. Összezúzzák a tévhiteket, maguk után nem hagyva mást, mint a tiszta megfeszült igazságot az öklök sújtása, és a felhúzott alapozó rétegek között.

Miért hagyjuk megtörténni? Hol veszítjük el az irányítást? Miért nem vállaljuk fel? És mikor vagyunk képesek nemet mondani végre a családon belüli erőszaknak? Ezekre a kérdésekre keresi a választ és késztet minket cselekvésre a Nest Slam Poetry előadása. - Az előadássorozat beharangozó szövege.

A könyvimádatomnál már csak a feminizmusom nagyobb, és mivel az önbizalmam sokszor a béka feneke alatt csücsül, minden olyan lehetőséget megragadok, ahol a nőkről, a nőként való életről van szó. Ezért is vettem részt elsősorban majdnem egy hónappal ezelőtt a NŐ az esély! című programon, és ezért is mentem el tegnap is a Betonpárnák - Slam poetryvel az erőszak ellen című előadásra, amit ugyancsak Zilahon tartottak meg.

Szívügyem a nők elleni erőszak, foglalkoztat könyves témaként, de a való életben is sokszor szembesülök szinte az összes fajtájával. Colleen Hoover - It Ends with Us - Velünk véget ér című könyve a legjobb példa arra, miként lehet kimászni egy olyan családból, ahol megjelenik a nők elleni erőszak is.
csöppet fáztam. @Bec Norbert fotója

Az előadás egy nagyon összetett, mindenre kitérő egy órás produkció volt, szünet vagy épp más megszakítás nélkül. Még üdvözlő szöveg sem volt, ahogyan azt megszokhattam más előadások alatt, egyszerűen csak lekapcsolták a villanyt, így a hűvös teremben vaksötét lett, aztán felkapcsolódott a három asztali lámpa a székek előtt, megjelent  a három slammer, és megszólalt az első srác, akinek annyira szinkronhangja volt, hogy a legtöbbünket kirázta a hideg. Tudjátok, van az a bizonyos pillanat, amikor meghallotok egy hangot, az arcot nem látjátok, de a hang az olyan tiszta, és annyira egyedi, különleges, hogy azonnal rávágjátok: téged már hallottalak egy filmben! Na, ez pont olyan volt.

A lány hangja annyira remegett, és annyira fájdalommal teli volt, hogy amint megszólalt, azonnal a torkomba ugrott a szívem, éreztem a könnyeket a szememben, és hirtelen nemcsak a hidegtől remegett a kezem, hanem azoktól az érzelmektől is, amik elöntöttek a hangja hallatán.

A harmadik srác első szövege nem fogott meg annyira, viszont volt egy betanult jelenet, ami egy házaspár veszekedését mutatta be, és itt éreztem igazán a srác kiteljesedését, és azt, hogy ez megy neki a legjobban. A mimika, a hang erőssége, a gyors és heves reakció a nő minden egyes kijelentésére ーnála ennél a pontnál éreztem azt a nagy bummot, amit mindhárom előadótól elvártam.

Sajnos - vagy épp nem sajnos -, a slammeket youtube-on nem találom, ezért el kell menni, meg kell hallgatni ezt a három fiatalt, ott, előttük, vagy épp a hátuk mögött kell átélni azt az érzést, amit a szövegeikkel közölnek a nézők felé. És hogy miért kell? Miért hangzik ez az egész bekezdés úgy, mintha kötelezni kéne az embereket? Azért, mert maguktól nem mennek el. Mert nem törődnek azzal a ténnyel, hogy a nők bántalmazva vannak. Akkor sem, ha ők maguk azok a bántalmazott nők. Néha annyira magától értetődőnek tűnik egy-egy szituáció, hogy az ember lánya nem is gondolná, hogy ez már erőszaknak számít. Nem is gondolná, hogy még egy-két ilyen helyzet, és sokkal jobban elfajulhatnak a dolgok. Hogy lehet belőle nagyobb problémája, nem csak egy gyors veszekedés a férfival, amit egy pár órás szótlansággal le lehet tudni, hogy aztán úgy tegyenek, mintha mi sem történt volna, és ott folytatják az életüket, ahol a veszekedés előtt abbahagyták. Tenni KELL érte, hogy az ilyen helyzetek ne legyenek maguktól értetődőek. 

Köszönöm, hogy elolvastátok! 💓
A NEST oldalát a linkre kattintva találjátok meg.
A NEEEM oldala.
Share:

Jennifer A. Nielsen - Az Árnytrón

Előzmények
Igazi felüdülés volt ismét visszatérni Jennifer világába, és átélni az utolsó eseménykockákat Jaron történetében. A könyvet ugyancsak a Harryx alkalmával olvastam, így lényegében összekötöttem a kellemeset a hasznossal, mert egy olyan könyvet vettem a kezembe, amit gördülékenyen olvastam, és nem stresszeltem magam azon, hogy kicsúszok vele a határidőből.

Egy ​háború. Túl sok véres csata. Vajon megmentheti-e a király az országát, ha a saját túlélése is kétséges?

A háború elérte Carthyát. Az ország minden ajtaján és ablakán bekopogtat. És amikor Jaron megtudja, hogy Vargan király elrabolta Imogent, hogy térdre kényszerítse Carthyát, az ifjú király felismeri: az ő feladata, hogy vakmerő mentőakcióba fogjon. Ám minden, ami elromolhat, az el is romlik.

Barátai szétszóródtak Carthyában és a környező országokban. Utolsó, kétségbeesett próbálkozásként, hogy megóvja országát a pusztulástól, Jaron elindul talán utolsó útjára, hogy megmentsen mindent és mindenkit, akit csak szeret.

Ám még pengeéles esze sem elég ahhoz, hogy elhárítsa a hatalmas veszélyt, ami őt és országát fenyegeti. Vajon útközben elveszti azt, ami a legfontosabb? És a végén vajon ki foglalhatja el Carthya trónját?
Az Árnytrón a Hatalom-trilógia záró kötete, ebből kifolyólag elkerülhetetlennek tartom, hogy spoiler nélkül tudok beszélni az első két részt illetően.

Mostanában elég ritkán van időm úgy igazán leülni olvasni, már nem is tudom, mióta nem darálom úgy a könyveket, ahogy eddig. Rettenetesen hiányzik ez az időszak, és alig várom, hogy ismét bekerüljek abba a véget nem érő mókuskerékbe, amikor állandóan könyveket olvasok, és élvezettel tölt el a történettel töltött idő, nem pedig bűntudattal, és nem az a gondolat jár a fejemben állandóan, hogy húúbazzeg, most vagy 20 képletet magolhattam volna be, de nem, én olvastam, és mekkora egy marha vagyok emiatt.

Maga a tény, hogy egy éven belül sikerült befejeznem egy 3 részből álló sorozatot, egyet jelent: az a sorozat tud valamit. Főleg, hogy fantasy trilógiáról van szó, és tudniillik, nekem nem kimondottan zsánerem még ez a műfaj, főleg az olyan, ami teljesen más világban játszódik, más a rendszere, a felépítése, az emberek életvitele, meg úgy lényegében minden.

Jennifer A. Nielsen egy olyan világot hozott létre, amibe azonnal beleszerettem, egy olyan főszereplő fiúval ajándékozott meg, akin sose tudok kiigazodni, és mégis ettől imádom annyira. Jaron karaktere annyira összetett és bonyolult, hogy az olvasó sosem tud kiigazodni rajta. Őrületes, mennyire előttem járt legalább két lépéssel, pedig az ő szemszögéből láttam az egész cselekményt. Azt hiszem, ez az egyik ok, ami miatt annyira szeretem őt is, és a trilógiát is: ott vagyok a történetben, részt veszek az eseményekben, mégis láthatatlan maradok, ezért engem nem fenyeget a veszély, mégis féltem az életemet.

Az utolsó részben rendesen a tetőfokára hágott az izgalom és az idegesség, fogalmam sem volt, mi lesz Jaron következő lépése, vagy hogy mit fog tenni vele az ellenkező királyság feje. Rengeteg vér folyt, kapkodtam a fejemet a sok csatajelenet között. Barátságok erősödtek és szakadtak meg, emberek haltak, olyanok is, akik fontosak voltak a számomra. Szakadt meg a szívem egy-egy jeleneten, és még ha nem is volt meghatóan leírva az esemény, akkor is bőgtem.

Miért ajánlom, hogy elolvassátok a Hatalom-trilógiát?
- Ha nem elég meggyőző a sorozat össz-százaléka, ami 95, akkor nyomatékosítom, hogy IGEN, EZT EL KELL OLVASNI!
- Az elbeszélő fiú/férfi mindhárom részben, és ezáltal betekintést nyerünk egy férfi agyába;
- Kitalált, de történelmi korba illő helyszín és szereplők;
- Fordulatos cselekmény, olvasás közben egy perc nyugalma sincs az ember lányának;
- Akár fiúk is olvashatják Én mindenképp elolvastatom majd a 11 éves öcsémmel;
- Szerelmi szál is van benne, de nincs nagy hangsúly fektetve rá, mégis az lesz a legfontosabb esemény a végére;
- A Vörös Pöttyös sorozatok között ez rendkívül kiemelkedő;
Share:

Marissa Meyer - Cinder

Előzmények
Ismét a Harryx miatt kezdtem el olvasni a könyvet, és őszintén bevallom, ha nincs ez a játék, akkor bizony nem hiszem, hogy ebben az évben sort kerítettem volna erre a történetre. Most pedig ott tartok, hogy már a második részt is olvasom, mert annyira magába szippantott az új világ, hogy képtelen voltam abbahagyni az olvasását.
Százhuszonhat ​évvel a negyedik világháború után emberek és kiborgok népesítik be Új Peking utcáit. A népességet halálos járvány tizedeli. Az űrből kegyetlen holdlakók figyelnek és várnak a megfelelő alkalomra… Senki sem sejti, hogy a Föld sorsa egyetlen lány kezében van… 
Cindert, a tizenhat éves kiborgot a társadalom nagy része technológiai tévedésnek tartja, mostohaanyja pedig ki nem állhatja. De a kiborglétnek is megvannak a maga előnyei: Cinder szinte mindent meg tud javítani (robotokat, lebegőket, sőt még a saját meghibásodott alkatrészeit is), ezért Új Peking legjobb műszerészének tartják. E hírnevének köszönheti azt is, hogy Kai herceg személyesen keresi fel, hogy hozza helyre meghibásodott androidját. A megbízás „nemzetbiztonsági ügy”. Vajon tényleg Cinder kezében van a Föld jövőjének kulcsa? Vagy a holdbéli királynőnek sikerül varázserejével és más fondorlatokkal meghódítania Kai herceget és vele az egész világot? A Holdbéli krónikák első könyve Hamupipőke klasszikus meséjét kombinálja a Terminátor és a Star Wars elemeivel. Az eredmény egy fantasztikus, magával ragadó történet.

Véleményem

Mint ahogy fentebb is említettem, ha nincs ez a kihívás, én sem olvasom el a könyvet. Ugyan a történet már rég felkeltette az érdeklődésemet, de mivel nem vagyok kimondottan egy sci-fi rajongó, elképzelésem sem volt arról, milyen lehet egy olyan Hamupipőke átírás, amiben robotok, űrkutatás, földönkívüliek, és egy alternatív univerzum is szerepel. Lényegében ezek voltak azok a bizonyos okok, amik miatt nem olvastam el korábban ezt a könyvet.

Felhoztam az egyik csapattársamnak, hogy válasszon egy akármilyen könyvet a várólistámról, és azt majd elolvashatjuk közösen, de amikor erre esett a választása, megrémültem. Az alaptörténet bennem maradt még úgy is, hogy max. egyszer olvastam el hónapokkal ezelőtt a fülszöveget, és tudtam, mire vállalkozok - legalábbis azt hittem, hogy tudom. Szinte biztos voltam abban, hogy két véglete van ennek az olvasásnak: vagy a felénél abbahagyom, és soha többé még csak felé sem nézek, vagy átlapozom, írok egy nyúlfarknyi értékelést arról, hogy ezt a könyvet nem nekem találták ki, meg blablabla, és kész. Aztán elkezdtem olvasni, és rájöttem, mekkora balfasz voltam eddig. ATYA ÚR ISTEN. Erre a történetre nincs is jobb szó az atyaúristennél.

A történet kezdete tökéletesen mesébe illő volt, más kezdést el sem tudok képzelni ennek a könyvnek. A szereplők könnyen kedvelhetőek és utálhatóak voltak, a mostohák hozták a kívánt hatást, de a mellékszereplők is jól teljesítettek, egyiket sem éreztem feleslegesnek.

A tipikus Hamupipőke történet mellett kaptam egy teljesen új világot, ami egyáltalán nem hasonlít a megszokott mesei környezethez. Ha lehunytam a szememet, vasat láttam, rengeteg vasat, és más élettelen tárgyat. Ez rémisztő volt, és bizarr. Sok, a történethez hasonló felépítésű filmet láttam már, és hozzá kéne legyek szokva ahhoz, hogy a legtöbb fantasy átdolgozás inkább a jövőben játszódik (akár alternatív - szóval múltszerű, mégis jövőkép -, vagy egy teljesen más, reálisnak tűnő jövőben), mégis az a gondolat fogalmazódott meg bennem, hogy ha ez kell legyen a jövő - ha nem is teljesen, de részletek belőle tuti megtörténhetnek -, akkor köszönöm szépen, de nem kérek belőle.

A szerelmi szálat viszonylag gyengének találom, és nem azért, mert lényegében nem történt semmi fizikai kontaktus a két szereplő között, hanem mert abban a pár beszélgetésben sem éreztem azt, hogy a két szereplő másképp nézne egymásra. Persze ettől a történettől nem vártam eget rengető, gyomrot bizsergető erotikát, sőt, ha ez történt volna, valószínűleg a falhoz is vágom a könyvet, de azért egy csókpróbálkozáson kívül többre számítottam.
Összességében úgy érzem, ez a történet egy erős felépítésű, komplex és igényes könyv, bátran merem ajánlani azoknak, akik nem riadnak vissza a meseszerűségtől, a robotoktól, a sci-fitől, és a kemény függővégektől.
Share:

Tarryn Fisher - F*ck love! - Kapd be, szerelem!

Előzmények
A könyvet alig két hónappal ezelőtt rendeltem meg a Bookline-ról, de már a molyra felkerülése óta a kívánságlistámon pihent, mert annyira megragadott a fülszövege, hogy kénytelen voltam azonnal bedobni a kosárkámba. Nos, a döntés elhamarkodott volt, egyik részem b
ánja, a másik pedig örül, hogy ez a könyv is a polcán pihen. Hogy miért is? Lentebb elmesélem.
Helena Conway szerelmes lesz.
Akaratlanul.
Észrevétlenül.
De nem véletlenül. Kit Isley pontosan az ő ellentéte – rejtélyes, fékezhetetlen és a legkevésbé sem óvatos. Mindez akár remekül is alakulhatna…
Ha nem Helena legjobb barátnőjével találkozgatna. Helena kénytelen dacolni a szívével, helyesen cselekedni, és másokra is gondolni.
Egészen addig, amíg fittyet nem hány az egészre.


Véleményem

Kezdjük azzal, hogy annak ellenére, hogy a könyvvel kapcsolatban sorra érkeznek a leértékelések, nekem valamilyen szinten tetszett. Tetszett, mert nem szokványosan kezdődött, mert végig fenntartotta az érdeklődésemet a cselekmény, és mert olyan eseményekkel van tele, amelyek abszolút nem tartoznak a klisék táborába, és amelyekről egyáltalán nem gondoltam volna, hogy valaki egyszer le meri írni. Mert valljuk be, vannak olyan részek, amelyeket csakis egy meredek lejtőhöz tudnám hasonlítani, aminek két véglete van: vagy annyira baromi jó, hogy attól az olvasó szóhoz sem jut, vagy annyira borzalmas, hogy a könyvet még a tűzre rakni is kár lenne, mert kialszik tőle.
Ez a könyv... talán fogalmazhatok úgy is, hogy az arany középút volt. Mert jónak jó volt, ötletes, kreatív, látszik, hogy sok idő volt a cselekménybe fektetve, mégis úgy érzem, hogy valami hiányzik, valami nem oké, és csak a könyv befejezése után pár nappal tudatosult bennem igazán.

Az első fejezet olvasása közben úgy éreztem magam, mintha az 50 első randi utolsó jelenetébe csöppentem volna: Kit pontosan úgy nézett ki, mint Adam Sandler, még a mosolyát is magam elé tudtam képzelni, és nem értettem, hogy ez most jó vagy sem. Aztán a második rész teljesen másképp kezdődött, és elgondolkodtam azon, hogy vajon ebből a könyvből nem hiányzik-e vagy 30-50 lap, mert teljesen ellentétben áll ez a két fejezet, pedig szemmel láthatóan egymást követik... Az első tíz rész után persze már kialakult előttem a kép, és az, amit Fisher láttatni akart velem: egy furcsa szerelmi szál, két ellentétes ember, és egy álom, aminek semmi értelme, mégis benne rejlik szinte minden.

Lényeg a lényeg: a cselekményt és a kivitelezést illetően le voltam nyűgözve. Ám ami a szereplőket illeti... na, ez volt az, ami miatt a fejjel mentem a falnak dühömben. 

ÉS ITT JÖN AZ A RÉSZLET, AMI MÁR TARTALMAZ SPOILERT A CSELEKMÉNYRE NÉZVE. CSAK AKKOR OLVASD EL, HA EZ A TÉNY NEM ZAVAR.

Nem éreztem azt a bizonyos szikrát. Tulajdonképpen nem éreztem semmit. Kit és Helena úgy viselkedtek, mint két egymással párhuzamba helyezett bot: semmi közük nem volt egymáshoz. Illetve mégis - legalábbis ezt akarták lenyomni a torkomon, de valahogy nem jött össze. Az álomnak köszönhetően kezdett el Helena Kit iránt érdeklődni, és Kit számára sem volt közömbös a lány, mégsem tettek egymás felé egyértelmű jeleket, vagy ha mégis megtörtént ez a csodának számító esemény, akkor valamelyik visszavonulót fújt. Rengetegszer kevésnek éreztem a közöttük lévő kontaktust, és ez egyrészt érthető, mert egyikük sem akart tévútra térni, mindkettejüknek kapcsolata volt, mégis emiatt éreztem hidegnek a viszonyukat... mert hát basszus! Ha tetszik valaki, jól elvagyok vele, akkor szakítok a jelenlegi partneremmel, aki iránt semmit sem érzek, és fogalmam sincs, miért vagyok/voltam vele, és igyekszem nyitni afelé, aki bejön nekem. Legalábbis ez lenne a normális reakció az ilyesmire.

A másik dolog, amiben volt kivetnivalóm, az Helena hajlandósága és lényegében mazochistasága akkor, amikor Della a kórházban maradt a szülés után. Nem azt mondom, hogy lehetetlen az, amit megtett, mégis érzek egy szemernyi lehetetlenséget a viselkedésében.

Az a fordulat, hogy Helena végül beköltözik June-hoz igazán érdekesre sikeredett. Ezt a szálat is kifejtetlennek találom: érződik, hogy az írónő ezzel el szeretne érni valamit, mégis inkább tudom, mit akart vele, de nem azt olvastam, aminek a tudatában vagyok.
Összességében úgy érzem, ennek a könyvnek vannak kivetnivalói, mégsem olyan vészes, mint ahogyan azt a molyos százalék állítja.
Share:

Egymás szemében #5 | Simone Elkeles - Leaving Paradise

Sziasztok!
Az Egymás szemében egy olyan kezdeményezés, melyben a résztvevő bloggerek egymásnak ajánlanak könyveket megadott szempontok szerint.
A könyv újraolvasás volt, és azért vállaltam be ismét az elolvasását, mivel tavaly nem írtam róla bejegyzést, és nem is folytattam a második résszel, így sokat felejtettem a cselekményből, így nem akartam tudatlanul nekivágni a második résznek.


Cím: Leaving Paradise
Író: Simone Elkeles
Író nemzetisége: amerikai
Kiadó: Flux
Kiadás: 2007.
Oldalszám: 312
Címkék: válott szemszög, romantikus, baleset, trauma, young adult, iskola, ifjúsági


✘✘✘
Fülszöveg

What happens when the person who damaged you for life… becomes the person you trust the most?

Caleb Becker spent the past year in juvenile detention. 
Maggie Armstrong spent the past year in hospitals and physical therapy. 
Two teens who were scarred one fateful night are going to have to face their greatest challenge yet – meeting up with each other again.


✘✘✘
Véleményem

Mivel ismét a rajongói fordítást vettem elő, úgy érzem, jogosan másoltam be ide az angol fülszöveget. Második olvasás után is kijelenthetem, hogy ennek a könyvnek, és a második résznek is méltó helye lesz majd egyszer a polcomon, csak az az egyszer még fogalmam sincs, mikor válik már jelen idővé.

Ami mindenképp megemlítendő, az az, hogy bármennyire is a kétezres évek közepe után jelent meg ez a könyv, nem éreztem azt a tíz év különbséget. Azért azt valljuk  be, a világ egyik napról a másikra változik, és már egy év alatt is teljesen más álláspontra kerülnek az emberek, mégsem tűnt úgy, hogy ez a történet sokkal korábban játszódna, hanem épp ellenkezőleg: teljesen mainak tűnt, 2018-asnak, mintha egy idén megjelenő YAt olvastam volna, pedig nem, ez a.könyv már 10 éve boldogítja az amerikai olvasókat.

Különösen tetszett még a cím, és annak jelentősége. Sokszor nevettem, amikor kigúnyolva volt említve. Tökéletesen szemléltet két dolgot is: először is az író hatalmát, hiszen ilyenkor meg van adva neki az esély arra, hogy játszadozzon a nevekkel, és ha az olvasó belemerül a könyvbe, akkor el is hiszi a szereplők által, hogy igen, ez bizony a karma, pedig nagyon nem, az író direkt írta meg pont így, és leginkább azért, hogy hitelesebb legyen az egész történet. Másodszor pedig bemutatja azt a megállapítást, miszerint a látszat néha csal. Szeretem ezt a szófordulatot, és olvasás közben végig ez járt az eszemben. Itt van ez a kisváros, Paradise. A tökéletes város, a tökéletes iskolával, a tökéletesnek tűnő elit emberekkel, a tökéletes mindennel. A Becker család maga az álom minden fiatalnak, hiszen úgy a szülők, mint a gyerekek sikeresek, mindenki teljesíti a vágyát, mindenki az lesz, ami szeretne. Senki sem tudja, hogy ez egy álca. Annak ellenére, hogy a nagyobbik gyerek börtönbe kerül ittas vezetés miatt, a család szinte ugyanúgy folytatja az életét, mintha mi sem történt volna. Csodaszép, ugye? Milyen nagyszerű család, milyen erősek, harciasak, magabiztosak... Egy nagy francokat! Gyengék, buták, naivak és gyávák, csak túl szép és vastag az álcájuk ahhoz, hogy ezt egy ember észrevegye.

Tetszett Maggie gyógyulási folyamata, szuperül van bemutatva az, hogy bármennyire is ott van a fizoterápia és a rengeteg orvos, igazán csak akkor kezdett el gyógyulni, mikor Caleb ott volt mellette.

Caleb szüleivel abszolút nem vagyok kibékülve, főleg az anyjával nem, nagyon antipatikus személyiségnek mutatkozott egész végig, és ez az érzés a második részben csak fokozódott.

Összességében

Ajánlom. Mindenkinek, aki  szereti a romantikus lélektani történeteket. Garantált kedvenc lesz!


SZEPTEMBERI EGYMÁS SZEMÉBEN BEJEGYZÉSEK
Nem található automatikus leírás.

♦️ Ágota bejegyzése: Chanda Hahn - Bűbájtalan
Ágota ebben a hónapban az én egyik kedvencemet olvasta. Ha érdekel titeket a véleménye, kattintsatok a fenti linkre.
Share:

Karine Giébel - Csak egy árnyék

Megmondom őszintén, elsősorban a Harryx kihívás miatt olvastam el épp most, épp szeptemberben ezt a könyvet, ugyanis a csoportom ezt kapta havi címkének. Valószínűnek tartom, hogy ha nincs ez a játék, én sem kerülök közelebbi kapcsolatba ezzel a könyvvel.

A thriller, mint műfaj, viszonylag messze áll tőlem. Ugyan kóstolgattam már belőle, de még nem érzem úgy, hogy együltömben el tudok olvasni egy ilyen típusú könyvet, így már olvasás előtt is tisztában voltam azzal, hogy bizony ezt nem fogom befejezni aznap, amikor elkezdem az első fejezetet, és ez az érzés akkor vált bennem bizonyossá, amikor elolvastam az első öt fejezetet, és képtelen voltam folytatni.

Erősnek ​hitted magad. Legyőzhetetlennek. 
Piedesztálod magasából azt képzelted, irányíthatod a világot. 
Manipuláltál – préda leszel. 
Uralkodtál – rabszolga leszel. 

Normális életet élsz, sőt, inkább irigylésre méltót. 
Sikerült elismerést kivívnod, megtalálnod a helyed a világban. 
És akkor egy napon… 
Egy napon hátrafordulsz, s meglátsz magad mögött egy árnyékot. 
Attól a naptól fogva üldöz. Szakadatlanul. 
Csak egy árnyék. 
Nincs arca, nincs neve. Nincs megfogható indítéka. 
Követ az utcán, lekapcsolja mögötted a villanyt, felbontja a postád. 
Megfigyel még a legintimebb pillanataidban is. 
A rendőröknek hiába szólsz: pszichiáterhez küldenek. 
A barátaid furcsa szemmel néznek rád, majd eltávolodnak tőled. 
Senki nem ért meg. Senki nem tud, senki nem akar segíteni neked. 
Egyedül vagy. 
Nem: a félelem folyton veled van.
Ahogy az árnyék is. 
Ott van a hátad mögött, az életedben. 
Vagy csak a fejedben…? 
Mire megérted, már túl késő. 

Parancsoltál? Tanulj engedelmességet. 
Megvetettél? Tanulj tiszteletet. 
Élni akarsz? Halj meg csendben…
Már a fülszöveg olvasása után is éreztem, hogy ez a könyv lelket tépő lesz, de akkor még fogalmam sem volt arról, hogy ennyire ledöbbenek majd az utolsó oldal elolvasása után.

Az utolsó thrillert február környékén olvastam, és ha most rá gondolok, egyből elfog a borzongás és a gyilkosság utáni vágy a tettes iránt, és most fogom a fejem, mert ha az az egyszerű könyv ennyire mély benyomást tett rám, akkor el sem tudom képzelni, hogyan fogok később visszatekinteni a Csak egy árnyékra.

Azt hiszem, minden romantikus lelkű lánynak szüksége lenne hébe-hóna egy ilyen könyvre, hogy egy kicsit eltüntesse a rózsaszín felhő okozta mámort/zűrzavart a fejéből, ami elhiteti vele azt, hogy minden tökéletes, hogy minden pont úgy van, ahogyan azt ő kigondolta, hogy az emberek csupaszívek, és pont úgy ugrálnak, ahogy mi fütyülünk. Egy ilyen thriller olvasása után ezek a lányok hamar elkeserednek majd, esetleg még sírva is fakadnak, mert kénytelenek bevallani, hogy az, amiben addig hittek, 50%-ban csak mese, de az, amit most elolvastak, na az a brutális valóság.

Adva van egy nő. Chloé. Karrierista, sikeres, pöppet ketyeg a biológia órája, de már ki nézi azt, harminc öt év fölött még jócskán ráér gyerekeket szülni, sokkal fontosabb az, hogy elnyerje a főnöki pozíciót egy olyan vállalatnál, ahol elméletileg megérdemelné azt a helyet. Sokunknak ez az álma: azt csinálni, amit szeretünk, amiben jók vagyunk, sikeresek legyünk, nagy névvel rendelkezzünk, és elismerjenek a szakma nagyjai. Chloénak ez sikerült. Legalábbis ő ebben reménykedett, hogy sikerülni fog ez a kis terve.

A munkája mellett kevés dologgal foglalkozik, egyetlen egy barátnője van, akit már 20 éve ismer és szeret, de amióta kapcsolata van egy nős férfival, kezdenek eltávolodni egymástól. Ezt még egy minimális szinten meg is értettem, én is szoktam haragudni valakire, ha tudom, hogy biztosan valami rosszba fog belekerülni, és mégsem tesz ellene semmit, pedig lenne rá esélye, de ő inkább megy az árral, és fejest ugrik a mélyvízbe.

Chloénak volt egy ideiglenes kapcsolata is. Válása után viszonylag nehezen hagyta magát a férfiaknak, de már egy ideje együtt volt Bertranddal, és őt szerette, még ha nem is nyilvánította ki teljesen. Valószínűnek tartom, hogy Chloé a volt férje miatt is lett ennyire maximalista és sznob, azért tartotta fent az orrát, mert ezzel leplezni próbálta azt, mennyire gyenge és védtelen. Ügyes csel, sokaknál bejön, és Chloénak sikerült tökéletesen alakítania a szerepét. Ez is lett a veszte.


SPOILER SZEKCIÓ
Csak akkor olvasd el, ha nem befolyásol téged, ha megtudsz némi titkot a történettel kapcsolatban

A történet tökéletesen elhiteti azt az olvasóval, hogy Chloé beteg, már én is kételkedtem az épelméjűségében, de mindig történt olyan, amiben megszilárdult bennem az az érzés, miszerint itt nem vele van a gond, hanem valaki mással.

Az olvasmányosság volt az, ami előre lendítette a cselekményt, még annak ellenére is, hogy olykor zavaró volt a sok tagmondat. Bár a legtöbb helyen jogosan használta az író, mert tökéletesen illett a kétségbeesett karakterekhez, majdnem 600 oldalon keresztül ez egy kicsit sok volt.

Imádtam a közbeékeléseket, amik az utolsó előtti részig elhitették velem, hogy Bertrand a tettes, és rettenetesen utáltam magam, amikor nem jöttem rá az első adandó alkalommal, hogy mekkorát tévedek. Tudom, ezzel lelőttem a poént, de remélem, senki olyan nem olvassa el ezt a részt, akinek tervben van ez a könyv. Akkor jöttem rá, hogy Quentin az, amikor felhívták Alexandré-t, hogy az ellenőrzött ember igazából nem is házas, de még jóval előtte elkezdtem gyanakodni rá, amikor Laura barátnője megemlítette, hogy Laura összejött a halála előtt egy férfival, aki nős volt.

Ha már Bertrand, akkor megemlíteném, hogy gyűlöltem őt, és minden olvasó joggal haragszik és gyanakodik rá. Rettenetesen utálatos egy karakter, tipikusan olyan, akit egy normális nő nagy ívben elkerül, még akkor is, ha rettenetesen mazochista. A végén még egy kicsit bántam is, hogy nem ő a tettes.

Szerintem Martinsra és Pardieu-re jogtalanul gyanakodott Chloé, és a főnök helyében én is a másiknak adtam volna a stafétát. Számomra fontos az állandó teljesítés, még stresszhelyzetben, vagy magánéleti krízisben is. Én is olyan voltam egy ideig, mint Chloé: a problémáim voltak a kifogásaim, holott a bizonyos probléma mellett is nyugodt szívvel meg tudtam volna állni a helyemet a másik helyen is. Persze Chloé helyzete megint más, kicsit bonyolultabb, mint a sajátom, mégis úgy érzem, túl nagyot kockáztatott azzal, hogy hagyta, hogy a munkahelyén az érzelmei vezéreljék.

Quentin amúgy egy nagyon okos fickó. Nyalom a szemedet, te kis köcsög! Ilyen összetett tervet, alapot, gyakorlatot... ilyet nem láttam soha! Szóval emelem kapom és szakadj meg ott, ahol vagy, te szarházi! A kis meséjéből, amit Alexnek adott, még én is elhittem a dolgokat, de aztán a másik doktornő rendbe tette a fejemet. Gondolom, Alexandréban is ekkor tudatosult egészen, hogy ki is a valódi tettes, és hogy Chloé tényleg nem hazudik. Sokszor felmerült benne is, hogy a nő csak beképzeli a dolgokat.

Képtelen vagyok felfogni, hogy így lett vége. Mármint, hogy Chloé és Alexandré meghalt, és az a szarházi ismét kerített magának egy újabb tökéletes nőt, akit megtörhet. Tudom, hogy Kölyök hamar leleplezi őt, de érdekelne maga a folyamat, ahogy Quentin kileheli az utolsó szuszt is magából... Atya ég, ez rettenetesen pszichopatán hangzott, de én lennék a legboldogabb ember, ha az az ember nem élne már.


A fenti bekezdés leírása után döbbentem rá, hogy végig jelen időben fogalmaztam az utóbbi mondatokat, és ez talán jelenthet valamit.

Mindannyian tökéletesek akarunk lenni, pontosan olyanok, mint Chloé vagy Laura. El akarjuk hitetni a többi emberrel, hogy az életünk szuper, mindenünk megvan, semmire sincs gondunk, és még a legnagyobb méretű problémát is könnyen tudjuk kezelni. Célokat tűzünk magunk elé, amik többnyire elérhetetlennek tűnnek, de hamar rájövünk, hogy csak tenni kell értük. Ezeknek következtében pedig olyasmiről mondunk le, ami talán a későbbiekben roppant fontos lenne: család, gyerekek, barátok, kikapcsolódás. Ezeket nem kaphatjuk meg, ha napi 25 órát dolgozunk, ha nem figyelünk oda a másikra, ha nem törődünk egy kicsit önmagunkkal is.

Talán mindannyiunknak szüksége lenne egy Árnyékra. Na, nem olyan szarházi, kegyetlen Árnyékra, mint amilyen ebben a könyvben is szerepel, hanem egy enyhébbre, ami csak annyira rendíti meg a saját kis világunkat, hogy szembesülünk azzal, hogy a karrier és a munka nem minden, mert a boldogságot nem lehet pénzen megvenni, szeretetet nem kapsz azért, csak mert van egy csomó pénz a számládon.
Ti olvastátok már a könyvet? Mi a véleményetek róla? Mi az, ami tetszett/nem tetszett benne? Írjátok meg nekem!
Share:

Mentem, láttam, megosztom! #2 - Erdélyi táncháztalálkozó - 2018


Szeptember 14-16.

Ezt a hétvégét annyira vártam, hogy az utolsó két hétben szinte mást sem tettem, csak számoltam a napokat, a perceket, az órákat, még akkor is, amikor már a hatalmas buszon ültem, ami enyhe egy órás késéssel elindult Zilahról Székelyudvarhely felé.

Táncháztalálkozó. Egy táncos növendéknek ez többet jelent, mint bármilyen más esemény az életében. Állandó zene, tánc, viselettel kapcsolatos dolgok... de a lényeg itt inkább az embereken van. A híradó beszámolója szerint több mint 1000-1500 személy volt meghívva(!) erre a három napra, de ha hozzáteszem azt, hogy a környékről is rengetegen érkeztek, a saját szakállukra, akkor belegondolni sem merek, hányan lehettek a sportcsarnok, a Dzsungel és a park területén.

Nagyjából ötvenre rúgott a szilágysági társaság számlálója, ebből mi voltunk nyolcan (három pár, és egy régi táncos házaspár, akik adatközlőként vettek részt az eseményen, ők fel is léptek), még két helységből jöttek ugyanennyien, és a negyedik csoport volt teljes, ők már táncoltak is, mi, a többiek csak bulizni, szórakozni mentünk. És persze csodát látni.

Az egyik legviccesebb dolog, ami belengte a mi hatfős csapatunkat, már a buszon kezdődött. Mivel a házaspárra voltunk bízva, rangidősként odamentem hozzájuk, hogy telefonszámot cseréljünk, mert bár egy helyre voltunk elszállásolva, állandóan külön jártunk, nekik is más programjuk volt, mi meg mentünk a magunk naiv feje után. Krisztinának  természetesen a cuki Huawei okostelefonja a névjegyzékben nem úgy mentette le, hogy Feri bácsi, hanem Bácsi, Feri. Egy képernyőképet küldtem be a csoportunkba, hogy azért mindenkinek legyen kéznél a szám, ha esetleg az én telefonom lemerülne. Reménykedtem abban, hogy ezeknek nem tűnik fel a furcsa név, de... hát észrevették, persze, hogy észrevették, nem is ők lettek volna, ha nem hozzák fel ezt a kis bakit. Ennek a következménye az lett, hogy egész hétvégén úgy hívtuk a bácsit, hogy bácsiferi. Vasárnap már egyáltalán nem tűnt szokatlannak, ahogy kimondtuk, sőt, egész természetesnek hallatszott, mintha tényleg az lenne a neve.

A kis csoportunknak amúgy az a neve, hogy Friss, és ez onnan jött, hogy még a buszon készítettünk egy rakásnyi képet, és felmerült a kérdés, hogy hova és hogy küldjük el: mindenkinek külön-külön, vagy be a csoportba? Persze Hannának nem jutott eszébe azonnal, hogy van új csoportunk, hanem a régire gondolt, amelyikben benne van az összes táncos a mi csoportunkból. Miután rákérdezett, Norbi azonnal rávágta, hogy a Friss csoportba. Alighogy kimondta, máris szaladt fel Messengerre, hogy megváltoztassa a csoport nevét Friss-re.

A csoportképünk szombat délután lett megváltoztatva, de nem, nem egy csapatképre, hanem valami egészen másra. Mivel a szombati ebét nagyon... érdekes volt, úgy döntöttünk, muszáj valamivel kiegészítenünk egy kicsit, és amúgy a vizünk is elfogyott. Rendesen össze is vásároltunk, vett mindenki magának vizet, üdítőt, egy kis alkoholt, szigorúan csak azok, akik elmúltak 18 évesek igen, ez most poén volt, és a lányokkal egy kis ivójoghurtot is, amit máskor is szoktunk inni, de most kiváltképp megkívántuk. A hűtő előtt állva Norbi meglátott egy fél literes/literes joghurtot, vagy tejfölt, most már nem tudom pontosan, mi volt az. Annyi a lényeg, hogy ennek a valaminek az volt a neve, hogy Friss. Természetesen az üveg ment is azonnal a kosárba, aztán meg velünk a szállásra, közben meg fel Messengerre, csoportképnek.


Ezzel kapcsolatban még történt az, hogy a csoportvezető, aki ugyanúgy benne volt a Friss csoportban, érdeklődött felőlünk, és megjegyezte, hogy azért óvatosan, meg mértékkel, meg ilyen-olyan dolgok, ám mi épp akkor bontottuk fel a kis joghurtunkat. Norbi már előzőleg beküldte a csoportba a sajátját, és Berta néni megjegyezte, hogy hát attól bizony nem fog nekimenni a falnak. Gyorsan lőttünk egy képet a többi joghurtról, ami a kezünkben volt, azzal a címszóval, hogy ettől sem.

A három fiúra rákötöttem, hogy ne igyanak annyit, mint ahogy általában szoktak, mert ez most tényleg nem arról szól, hogy lerészegedjenek, és ki tudja, mit csináljanak. Ugyan még egyiküket sem láttam teljesen kiütve, de ismertem őket annyira, hogy tudjam: ha nincs jelen a csoportvezetőnk, nem hallgatnak a szép szóra. A szép szó akkor lett először leszarva, amikor az első megállónál Norbi kikönyörgött magának egy sört. Addig-addig húzta az agyamat, ameddig megengedtem neki. Mondjuk megvette volna így is, úgy is, de azért fent akarta tartani a látszatot a fiú, hogy ne hallja a számat. Az egy sör nem a tipikus sör volt, hanem egy üveg literes Tuborg. Mondanom sem kell, hogy az út hátralévő részében keveset beszélt hozzám.

Nem is tudom amúgy, mit vártam tőlük, inkább a félsz volt bennem nagy, hogy a hírünk hamarabb hazaér, mint mi, és ezért voltam velük szigorú. Nem mondom, én sem vetem meg az alkoholt, főleg ha kínálnak, de sosem ittam egynél többet, és a másik két lány sem... A fiúk persze egészen másképp gondolkodnak erről. Velünk ebből a szempontból nem is volt gond, ellentétben egy-két másik táncossal...

A részegekkel való poénkodásból nem voltunk híján. Az egyiket pokrócostól átvitték gy másik szobába, és mikor megébredt, egy fiút látott maga előtt, Füles-es pizsamában, amit poénból vett fel. Basszus, annyit ihattam, hogy már Fülest látom? Malacka hol lehet? Ugyanennek a srácnak (a matracosnak) később fogkrémet kentek az arcára, és azt mondták neki, hogy kézkrém, és kenje el jó alaposan. Bár abszolút nem szeretem, ha valaki ennyire kiüti magát, hátsó szemlélőként egyszer-egyszer baromi vicces volt az egész, és nem bánom, hogy néha besegítettem én is.

A táncházak fantasztikusak voltak. Olyan emberek álltak hozzám alig egy-két méterre, akiket tisztelek, szeretek, akikre felnézek és imádom az összes mozdulataikat, akik nélkül nem lennék az a táncos lány, aki vagyok. Ilyenkor egy kicsit utálom, hogy egy amatőr csapat tagja vagyok, és ritkán van olyanban részem, hogy a műfaj nagyjaival találkozzak. 

Ezen a videón a "jó vacsorához szép a nóta" c. műsort láthatják.

Első este nem tudtunk táncolni, szinte semmit sem ismertünk, de mázlink volt, hogy több helyen is volt táncház, így ide-oda szaladva felmértük a terepet, a hangokat, a dallamokat, de a legtöbb ismeretlen volt számunkra. Második este táncoltunk egy olyat, hogy azt nem lehet szavakba önteni. Folyt rólunk a verejték, és nem csak amiatt, mert be volt szorulva a levegő, hanem amiatt is, mert az állandó tánctól fáradtunk és izzadtunk. Bámulatos volt látni a többi táncost, az amatőröket és profikat egyaránt, végignézni a legényesnél a szólókat, és látni az irigységgel vegyült csodálatot a többi ember arcán, meg persze a sajátunkon is.
Ezen a videón Szalonna látható, az egyik leghíresebb magyar, most is élő prímás.
 Sajnos Florint nem sikerült lefotóznom.

Ami igazán megmaradt ebből a hétvégéből, az a folkkocsma. Aki olvassa a táncos történetemet, az tudja, hogy a fő helyszín épp egy ilyen helyiség. Nos, ez a kocsma lényegében a képzeletem szüleménye volt eddig, mert sosem jártam ilyen helyen, és persze képeket sem néztem, mert minek is, és mindent a fejemben kialakuló képre, cselekményre és helyzetekre bíztam, a kolozsvári kocsma úgy lett kialakítva, hogy megfeleljen Bogi helyzetének is. Nos, ezt gondoltam eddig, ugyanis az a kocsma, ahol az egyik táncház volt, a Dzsungel, szinte a tökéletes mása annak, ami a történetemben is szerepel. Kicsit a méretekkel és a fénnyel volt gáz, de ameddig nem volt senki a teremben, bőszen felálltam, bemásztam ide-oda, megnéztem minden szögből a dolgokat, és rá kellett döbbennem, hogy ez a hely szinte a képzeletemből mászott elő. 

A kocsma

A reggelink...

Összegzésként elmondhatom, hogy ez egy tökéletes őszkezdő hétvége volt, jövő héten folytatom/folytatjuk Kiskunlackázán, a Szüreti bálon, ahol ismét találkozok Maja Tankwall-al, azaz Lillukámmal, akit már majdnem másfél éve ismerek és imádok. ❤
Share:

Mi is az a Wattpad mentorprogram? #1

Az egyik blogos csoportban több mint 7265-en vannak, ennek viszont a töredéke aktív wattpadon is. Vannak olyanok, akik elvből nem csatlakoznak az oldalhoz, mert túl sok rosszat hallottak róla, másoknak bőven elég a blogger is, és vannak olyanok is, akik még egyáltalán nem hallottak róla.

Személy szerint 2014. júliusában csatlakoztam az oldalhoz, de csak decemberben került fel az első próbálkozásom, ami rettenetesen kezdetleges volt. Most a wattpad olvasóim kilencven százaléka elméletben felpofoz, de ami igaz, az igaz. Egy fanfictionről van szó, ami a tipikus emberrablással kezdődik, aztán eladással folytatódik, végül a lány szerelembe esik azzal, aki megvette őt. True love, tudom-tudom, viszont az akkori énem imádta ezt írni. Sosem volt gyatra a helyesírásom, de itt azért már jobban odafigyeltem a vesszőkre, az írásjelekre, a szavak helyességére, de még így is vannak benne olyan hibák, amiket sikerült kikupálnom a későbbi történeteimben. Ezt a történetemet, és még sok másikat is, a mai napig olvassák, szinte heti szinten egy-két ember végigcsillagozza az összes fejezetet, kommentel bele, pedig nem tökéletes történetekről van szó, hanem olyanokról, amik minimálisan igényesek, és van bennük jó gondolat.

A wattpad sokat adott nekem: elsősorban önbizalmat írás terén, mert még ha nem is volt tökéletes, az embereknek tetszett, és ettől nekem is több kedvem volt a fejezetek írásához. Másodsorban sikerült kitűznöm magam elé egy célt, és ebben nagyon sokan és nagyon sokat motiváltak. Két dolgot viszont nem innen szereztem, és az a tudás és a technika.

Mivel a motiváció és a kedv adott volt, természetesen írástechnikai cikkek után leselkedtem. Rengeteget olvastam a neten is, könyvet is vettem, mégis az volt a legnagyobb segítség, ha valakitől megkérdezhettem, mi hogy van, mi miért van, mit hogy kell írnom, hogy jó legyen. Csak ezt ritkán kaptam meg, és nem mindig abban a köntösben, ahogyan arra számít egy segítséget kérő ember.

És most, a rizsa után, elmondanám, mi is ez a Wattpad mentorprogram, ha már ezt a címet adtam a bejegyzésnek, és nem azt, hogy Christine és a wattpad romantikus kapcsolata.

Mondhatom úgy is, hogy adva van 11 régi motoros, akik úgy döntöttek, kezükbe veszik az olyan wattpados írók sorsát, amilyen én is voltam évekkel ezelőtt, és egy kis segítséggel ráterelik őket a helyes útra, ami az igényesség felé vezet.

A lányokkal együtt úgy gondoljuk, csak egy kis rásegítés és tanács kell ahhoz, hogy lényegében eltüntessük Wattpadról az igénytelen apucis és más hasonló írásokat, amelyek jelenleg a magyar történetek 60-70%-át  teszik ki. Ám nemcsak ez a legfőbb célunk, hanem az, hogy egy kicsit fellendítsük a színvonalat, és egy olyan közösséget hozzunk létre, aminek az összes tagja a minőségre hajt, és arra, hogy valami olyat hozzon létre, ami jó, értékes, és tetszik az olvasónak.
Személy szerint én a következő technikát használom:
✱ A mentoráltamnak felteszek pár kérdést, amiből megtudom, miért kezdett el írni, mit akar vele elérni, mennyire tesz érte, milyen műfajban szeret írni és olvasni;
✱ Ezt követően elkérem tőle a története linkjét, belenézek a fejezetekbe, és megfigyelem mik a hiányosságai, és mik azok, amiket jól ír;
✱ A hiányosságokat először magamnak jegyzem le, és miután összegyűl egy pár, leírok a mentoráltamnak kettőt vagy hármat. Ezek többnyire olyanok, amelyek szorosan kapcsolódnak egymáshoz, és könnyen ki lehet őket küszöbölni egyszerre;
✱ A mentoráltammal közlöm a tanítási tervemet: a tanácsok után elküldök neki egy olyan képet, ami kapcsolódik ahhoz a zsánerhez, amiben alkotni szeret, és arra kérem őt, írjon róla egy pár soros/fél oldalas/oldalas novellát, de úgy, hogy alkalmazza az első három-négy tanácsomat;
✱ Miután elküldi nekem a novellát, átnézem, és jelzem ott, ahol a tanácsnak megfelelően jól járt el (dicséret mindig kell!), és ott is, ahol esetleg változtatni kéne;
✱ Közben persze a saját történetében is segítem őt egy kicsit, de fontosnak tartom, hogy ezekkel rövid írásokkal gyakoroljon egy kicsit, mert minél többet és többszínűt ír az ember, annál jobban és hamarabb fejlődik;
✱ Miután látom rajta, hogy a tanácsokkal tökéletesen tisztában van, veszem tovább, és ismét egy novellát kérek tőle, egy másik képről, amiben a következő tippeket fogja alkalmazni;
✱ Ezek az útmutatások eleinte a központozással kapcsolatosak. Miután úgy érzem, sikerült annyira haladni, hogy már ne legyen a jövőben annyi probléma vele, mint eddig, tovább lépek vele a történetalakításra, a logikai buktatókra, a leírásokra, a párbeszédekre, a klisékre, és hogy hogyan lehet kihozni minden létezhető jót és rosszat a megszokott dolgokból. Miután ez megvan, a karaktert teszem a központba, a fejlődésére, a megnyilvánulásaira összpontosítok, és arra, hogy a lehető legélethűbb legyen az a bizonyos szereplő.

A mentortársaim is hasonló struktúrát alkalmaznak, persze vannak különbségek, akad, aki másvalamivel kezdi, vagy másra teszi jobban a hangsúlyt, mindenesetre egy biztos: mindannyian azért vagyunk, hogy segítsünk Téged abban, hogy jobb légy az írásban.

Mit kell tenned ahhoz, hogy bekerülj hozzánk?
1. Ha komoly szándékaid vannak az írással, fejlődni szeretnél, és bírod a kritikát, akkor írj nekünk e-mailt ide: wattpadmentor@gmail.com. Az e-mailben szerepelnie kell a korodnak, az érdeklődési körödnek, egy friss írásod részletének és a facebook profilodnak.
2. A facebook csoportot itt találod meg: KATTINTS IDE!
3. Miután bekerültél a csoportba, olvasd el a szabályzatot, és aszerint cselekedj! Kérünk tőled egy rövid bemutatkozót, amiben bármiről írhatsz, persze a témával kapcsolatosan.
4. Ezek után, pontosabban eközben, a mentor felkeres téged, és ezzel el is kezdődött a közös munkátok!

Ha bármi kérdésetek van, nyugodtan forduljatok a mentorokhoz! ♥️
Share: