Mentem, láttam, megosztom #1

Életem első ottalvós néptánctáborán vagyok túl, és azt kell mondanom, ez volt eddigi életem leghatalmasabb és legjobb bulija.

Arra a részre, hogy az oktatással a nemlétező hímtagom is kivan, nem szeretnék hangsúlyt fektetni, mert eleget hisztiztem a hét folyamán, és ha jobban felhánytorgatnám a kelleténél, akkor biztos, hogy kiborul az a bizonyos bili, és olyan kisregényt írok belőle, ami tuti kasszasiker lenne... Ami nem is lenne olyan rossz...😵

Ami ténylegesen tetszett, az a csoportomat körüllengő hangulat volt. Ugyan a csapattagok közti kapcsolat egy bizonyos értelemben válságba került, mégis azon a véleményen vagyok, hogy jót tett nekünk ez az egy hét tábor, és valamilyen szinten közelebb hozott minket egymáshoz.

Én  én szóval nem kezdünk mondatot, Tina azon a véleményen vagyok, hogy ha az ember lánya/fia elmegy egy néptánctáborba, akkor legalább ott hallgasson népzenét, ha már a szabadidejében nem teszi. Voltak olyanok, akik még itt is állandóan a tuc-tuc dolgot nyomatták, és nem mondom, mi is megengedtünk néha egyet-egyet, de szakadjak meg, ha nem az a világ legjobb érzése, amikor tök mindegy, hogy mid fáj, mennyire vagy spicces állapotban, ha meghallod a Fondor zenekartól az egyik szilágysági zenét, te azonnal, gondolkodás nélkül megragadod az éppen nem táncoló ember kezét, odahúzod arra a szar kis placcra, amin rohadt nehéz forogni (és bármi mást táncolni), és izzadságig táncolsz, mert egyszerűen nem tudsz mást csinálni, ha meghallod azt a bizonyos dallamot.

A végére már néha unalmas volt, de mindig imádtam, amikor az egyik srác berakta azt a tipikus kalotaszegi legényes dallamot, és kiment vállal, felsértett lábbal minden egyes alkalommal, amikor neki úgy tetszett, eljárta - megjegyzem, hibátlanul - azt a legényest, és mindig úgy mosolygott, mintha épp a zsűri előtt állna.

A sportnap igazán kiemelkedőre sikeredett, a tábor sokéves történelmében először nem a tanárok nyerték a focibajnokságot, hanem a Csillámpónik, azaz az én csapatom. (CSILLÁMPÓNIK. PAM-PAPAM-PAPAM) (Egy-két-há-és ÉNKICSIPÓNIM) Ezt elég jól meg is ünnepeltük még aznap este is, de igazán csak csütörtökön öntöttünk a garatra, és még négykor kint énekelünk és táncoltunk. 

Imádtam a nótázós külön estéket, amikor mindannyian megpróbáltunk a dallamra énekelni, és ami sosem jött össze tökéletesen, mert valakinek mindig muszáj volt belekornyikálnia vagy belebeszélnie. De leginkább azt imádtam, amikor éjjel fél egykor ránk szóltak, hogy rögtön mellettünk, egy emelettel feljebb a gyerekek aludni próbálnának, és miattunk ez nem jön össze nekik. Persze úgy tettünk, mintha nem érdekelt volna, hisz kik ők, hogy beleszóljanak a mi jó kedvünkbe, de azért diszkréten lejjebb vettük a hangerőt. És azt is imádtam, hogy a négyszemélyes sátorban öten versengtünk a legjobb helyért, amire azért nem volt esélyünk, mert a sátrunk amúgy is lejtett, dombon felfele feküdtünk, mert sehol máshol nem volt olyan hely, ahova tökéletesen bele tudtuk volna verni azokat az átkozott cölöpöket a kavicsos földbe. Imádtam azt a ritkaszar kaját is, amit kaptunk, és aminél még én is jobbakat készítek. Köszönöm, hogy ezeket adták, mert így jogosan költöttük a kis pénzünket édességre és mindenféle bűnös dologra.

A tánc, amit a csoportommal tanultunk, kimondottan érdekes volt. Egy közeli, Kolozsvár mellett lévő Györgyfalvi táncokat tanulhattunk, pontosabban a Jaskó István "Pitti bácsi" és felesége táncanyagát vettük át. Tapasztaltabb táncosoknak nem volt nagy feladat, nem volt semmi extra benne, így a legtöbbünknek könnyen ment a tanulás, már csak a begyakorlás maradt hátra. A próbákban leginkább azt imádtam, hogy sosem volt megállás, szinte végig pörögtünk, és ettől teljesen másképp láttam át a dolgokat. A kalotaszegi népdalok tanulása közben rájöttem, hogy azért nem olyan repedtfazék hangom van, csak kéne neki egy-két komolyabb különóra, és máris jobb lenne a helyzetem...

(Bocsássátok meg, hogy össze-vissza ugrok a napokon, de fogalmam sem volt, honnan kéne kezdenem, mert mindig kihagyok valamit, így inkább úgy írom, ahogy eszembe jutnak sorban a dolgok.)

A tábor fénypontjai:

- átneveztek engem is és az öcsémet is. Mi tipikusan veszekedős testvérek vagyunk, sosem bírunk megülni egymás mellett még két percig sem. Ő Kálai lett, én meg Kalai, szóval még nyugodt szívvel is le tudtuk tagadni egymást, nem mondhatták azt, hogy nincs igazunk.

- #márker. Nincs mit ragoznom. Ugyan nem vagyok oda a ezért a sorozatért, mégis jóérzéssel töltött el, hogy rokonlélekre találtam. Még ha nem is mentem oda hozzá, csak sunyiban lefotóztam. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy ő volt a FOGD BE ASZÁD-os pólós csaj is. Abban volt az első nap, szombaton. Hannával elkezdtünk visítani, miután elment mellettünk. :) 

- Sportnap. 

 

Ez volt az indulónk. Mélyreszántó négy sor, de tökéletesen jellemez minket.

Ez már az egyik versenyfeladat volt. A Széna van az ólban c. szilágysági népdalra kellett írnunk egy másik éneket, ami tökéletesen ráénekelhető (tehát 7-8 szótagos, rímelős, stb, stb, stb), de úgy, hogy benne vannak a következő szavak: Ká, Balu, Sirkán, Bagira, Maugli. Amúgy az egész tábor a Jumanjira+Dzsungel könyvrére épült. Ez volt az első feladatunk, és rendesen eltököltünk vele, de istenemre mondom, megérte. Egy nagyon részeges, alkoholista Dzsungel könyve szereplőkről írtunk, akik szeretik a borospincéket, a részegen dombon lefele dülöngélést és a pincében kutakodást. Szomorú tény: nincs meg a videónk és a szöveget se fotóztuk le, ami sajnálatos, és a bejegyzés írása közben szakadt meg érte teljesen a szívem. 😭😭
És ha más sportnap, akkor elmondhatom, hogy ha nincsenek a kislányok, akik diszkréten végigjárták a másik sportpálya mellett lévő füvet, és találtak 52 pontot, akkor tuti nem nyerünk. A legeslegelső indító feladat az volt, hogy a nagy focipályában elrejtettek kartonra írt számokat, és azokat kellett megtalálni. Igen ám, de ezek az emberek nem csak a pályán rejtették el a számokat, hanem a nagypálya melletti teniszpályán is, ahova senki se ment be. Oda telepedtek le tőlünk a kisebbek, akik csak nézők voltak. Ha ők nincsenek, mi sem nyerünk.

És ha már kislányok, akkor megmutatom, mit költöttek nekem kb. 5 perc leforgása alatt, csak mert mentem velük énekelni. Imádom őket. 💘

- A hét folyamán zsibai verseny is volt. Ez egy tipikusan helyi legényes fajta, amit az öcsém már ilyen jól tud. Már csak a stílusán kell javítson kicsit, meg a ritmusérzékén, de ahhoz képest, hogy csak 2 éve jár állandóan, és még nem is veszi komolyan, ügyesen csinálja.

- Csillámpónik egy része az eredményhirdetéskor. Azt azért sajnálom, hogy nincs videó a csapatkiáltásunkról sem.

- utolsó nap, turbó üzemmód, hajfonás. Hiába, nem ma kezdtük.

- ennyien voltunk a sátorban. A lányt Denniszának hívják, Máramarosszigetről jött egyedül, befogadtuk, és húztuk magunkkal Hannával egészen a sátorig. Imádtuk a lányt.

- öhm, ez nem is az, aminek tűnik, mi a tábor alatt cseppet sem alkoholizáltunk. Cseppet sem.

- szerencsétlen zoknit egy vékony cérnaszál tartotta. Erre egyetlen reakciónk volt: miaszaaaaar?

- nem kommentálom.

- pillanatkép a gáláról. Énekeltünk. Azt is elrontottuk. :)

- a csapat egyik fele, miközben otthonról hozott zsíros kenyeret eszik, mert olyan fenséges volt a vacsoránk, hogy nagyon, és... ja, nem, elnézést. Borsófőzeléknek csúfolt valamit kaptunk, amiből csak a kolbászkarikák voltak ehetőek. Zsíros kenyér. 💘

Összességében hogy állok az elmúlt egy hetemben? Még mindig érzem a fáradtságot, még mindig szívem szerint az ágyat nyomnám, de megérte, még a sok negatívum ellenére is, amit ott kaptunk. Remélem, a következő táboraim jobbak lesznek. :) 💓

FRISSÍTÉS!!!
ERRE a linkre kattintva meg lehet nézni az eredményhirdetés ránk eső részt. Kb a 3ο. perctől érdekes.