Én vagyok az a lány...

Túl sovány vagy. Túl kövér vagy. Összeér a combod. Fogpiszkáló vagy. Csonttal csak a kutyák szeretnek játszani. Mondatok, amiket általában a külsőnkre mondanak

Sziasztok!

Azt hiszem, négy év bloggerkedés után ideje alaposabban bemutatkozzak a nagyérdeműnek.

Krisztina vagyok, 17 éves, legalább 165 centi és évek óta 45 kiló.

Nem ismerem azt, hogy túlsúly.

Azt sem, hogy plusz kilók, úszógumi, felesleg. Nekem ilyen sosem volt.

Sosem diétáztam, fogyókúráztam, nem sportoltam azért, hogy lemenjen a felesleg a combomról vagy a hasamról.

Nem tudom, milyen az, hogy a hájaimtól izzadtan vergődni, kifáradni húsz méter futás után.

Amióta az eszemet tudom, vékony vagyok, hiába eszek annyit, mint egy kisebb disznó (tegnap este nyolc után kétszer vacsoráztam és nasiztam!!!), egy gramm nem marad meg rajtam.

Irigylésre méltó, igaz? Sokan lennének a helyemben, sokan akarnának legalább egy napra a testemben lenni, kipróbálni, milyen karcsúnak lenni, vékonynak, jó, de kisebb seggel, kisebb mellel, nem megdagadt lábakkal egy fárasztó nap után... és még sorolhatnám, mert lenne mit.

Igen, én vagyok a nádszál vékony lány, akit megbámulnak az utcán, a fogpiszkáló, aki csak csontra hízik, akiről azt hiszik, éheztetik otthon, miközben minden erejével azon van, hogy legalább egy kilóval többet nyomjon.

Nemsokára már a hét évvel kisebb öcsém is nehezebb lesz, mint én.

Én vagyok az a lány, aki örül, hogy nehéz a táskája, mert valószínűleg elfújná egy nagyobb széllökés.

Én vagyok az a lány, aki stresszhelyzetben nem hogy többet enne, és hízna, hanem épphogy fogy.

Én vagyok az a lány, aki napi 4-5x eszik, mert hamar megéhezik.

Én vagyok az a lány, aki a sport után nem azért fárad el, mert nem bírja a súlyát, hanem azért, mert nincs energiája tovább menni, hiába eszik tápanyagdús ételt.

Én vagyok az a lány, aki minden kocsiutat végigeszik, hogy ne legyen rosszul.

Én vagyok az a lány, aki nem fél a Karácsonytól, úgysem hízik el.

Én vagyok az a lány, aki évek óta 45 kiló.

Én vagyok az a lány, akinek elege van a ,,de jó neked, vékony vagy, blabla" mondatokból. Abból, hogy nekem tuti minden összejön, mert vékony vagyok.

Én vagyok az a lány, aki szívesen kipróbálná, milyen nehezebbnek lenni.

Én vagyok az a lány, akire MÉG MINDIG jó a négy évvel ezelőtt vett farmer vagy póló.

Ja, ez vagyok én. Többen hiszik azt, hogy könnyű nekem. Nem az. Egyáltalán nem.

(Nem, nem vagyok anorexiás, nem állnak ki a csontjaim, nem éheztetem magam, nem akarok nádszál lenni.)

Read More

K. M. Smith - A szerelem ezer arca

A ​szerelem ezer arca az első könyvem. 2013-ban álmodtam valamit, egyetlen kép volt, egyetlen pillanat és másnap elkezdtem írni egy történetet. A mondatok néha folyóként ömlöttek belőlem, alig tudtam megzabolázni őket, de sikerült némi rendet tennem közöttük, így született meg ez a könyv.

Szeretek kortárs magyar íróktól olvasni. Tudom, a legtöbb egykönyves, romantikus könyv szerzője, és a moly szerint K. M. Smith is ilyen, és igen, tudom, hogy ilyenkor nem túl sokat vár el az ember lánya, de azért én mégis hatalmas lendülettel vágtam bele az olvasásba.

Tévhit kering a legtöbb magyar olvasó között, miszerint ha magyar szerzős a könyv, és ne adj Isten, annak a szerzőnek csak egy könyve van, az is romantikus-erotikus, akkor biztos szürke-copy, vagy legalábbis annak a csodának a töredéke. Mivel én csak most kezdem el felfedezni a magyar szerzők világát, megpróbálok nem rájuk hallgatni, és úgy olvasni, hogy előzőleg nem kérdezek senkitől, még a molyos értékeléseket sem olvasom el.

A könyv már régóta várat magára, beletettem egy csomó várólistás kihívásba, így most már tényleg muszáj volt elkezdjem. Egyrészről kellemes csalódás volt, másrészről: Publio, nekem a pofám égne, komolyan. Mivel hogy Publios ez a könyv, és ez rettenetesen meglátszik... az egészen. De ezt majd a végén, nehogymár a rossz dologgal kezdjem.

Történet

Magyarországon kezdődik, Katy Stevens színházban dolgozik, behívják Londonba egy meghallgatásra, ahol esélyt kap egy amerikai filmszerepre. A párja Robert Thomas, a világhírű színész lesz, aki a titokzatosságáról, a megfejthetetlenségéről híres. Ez így oké.

Forgatás, első csók, első csók a való életben is, érzelmek kibontakozása. Tudjátok, ami ilyenkor történni szokott. Nekem, a kapcsolatukat nézve az az egy kivetnivalóm van, hogy túl hamar mondták ki a bűvös szavakat. Ráért volna még.

Szereplők

Katy túl sok mindent kapott a történet alatt. Értem én, az írónő szadista hajlamai picikét elszabadultak, de ez egy picit sokkk volt. Amúgy egy nagyon szimpatikus, kedvelhető karaktert hozott ki belőle, aki elé hatalmas karriert állított.

Robertet sikerült úgy alakítania, hogy igazán megkedveljem, de azt nem érte el, hogy felkerüljön az álompasi listára. (Ha esetleg kijönne a történet bővített verziója, akkor lehet, másképp történne a dolog) Robertben is. és Katyben is sok a kiaknázatlan lehetőség, ami miatt kár lenne így hagyni ezt a könyvet.

Spoileres rész, amit nem kell elolvasni azoknak, akik tervezik a könyv olvasását

Miért kellett Katy meghaljon? Oké, értem én, kellett a drámai vég, meg minden, de nem szenvedett már eleget ez a lány? Sőt, előtte állt az élet, a szerelme, végre minden rendben volt, erre... bamm. Ideges voltam, mikor befejeztem, alig tudtam elaludni, végig ezen kattogott az agyam.

Az ex és a magyar nő együttesét is soknak találtam. Most már vagy egyik, vagy másik. Ja, és Nináról nem is beszélve. Úgy lett egy picikét beállítva, hogy Rob egy csődör, aki nem képes a farkát a nadrágjában tartani, pedig ez látszólag nem így volt.

Korrektúra, szerkesztés, meg a többi. Na, ezek itt nem voltak. Tényleg nem. Elütések, vesszőhiány, kitekert, értelmetlen mondatok. Csak így néztem és bámultam: A Publio tényleg ennyire lesüllyedt? Olvastam jó Publios könyveket, legalábbis amelyek szerkezetileg jók voltak. Ez nem volt az. Végig az volt az érzésem, hogy blogot olvasok, és ezért ment olyan gördülékenyen az olvasás.



Ezt a történet nem az a felejtős fajta, főleg úgy, hogy egész éjjel ezen kattogtam. Nekem tetszett, a maga módján, és bánom, hogy nem lett jobban átnézve és kisegítve, mert tényleg tele van lehetőségekkel, és remélem, hogy az írója nem hagyta abba az írást, mert igazán kár lenne érte. :)

Read More

Lizzy Charles - Zűröstül-bőröstül

Amikor kikerültek a sorsolás eredményei, egy kicsit bánkódtam. Kiszúrtam magamnak a könyvet már akkor, amikor közzétették a fülszöveget, és már akkor tudtam, hogy ez a történet nekem való. Aztán amikor pótsorsolást tartottak, azt mondtam: veszteni úgy sem fogok vele semmit. És igazam is lett, mert múlt csütörtök óta ez a könyv a polcomon pihen  mosolyogva,kiolvasottan.

Szeretem a LOL-könyveket. Ugyan eltérnek a megszokott olvasmányaimtól, mégis ők voltak a másodikak, akik bevezettek a könyvek világába, és mindig mosolyogva fogok visszagondolni rájuk, és amint megtehetem, beszerzem a hiányzó részeket.

Amikor megérkezett, bántam, hogy másnap utazni kell, és nem olvashatom ki ott, abban a szent helyben, De hétfőn bepótoltam: addig le sem feküdtem, ameddig pontot nem rakok a történet végére. A pont oda is került, a szívem egyik darabkájával együtt.

De el is kezdem, mert máskülönben a felesleges rizsa fogja betölteni az egész bejegyzést.

Gyűlölöm, ha azzal magyarázzák egy fiatal tetteit, hogy „tini". Állatira fel tud húzni, ha valaki egy életszakaszként tekint a másikra, ahelyett hogy önálló emberként kezelné.

Azért (is) kezdem ezzel az idézettel, mert úgy gondolom, ez minden velem és Lucy-val egykorúra tökéletesen ráillik. Én is mindig felháborodok, ha gyerekként kezelnek, holott már csak egy hajszál (és legalább hat hónap) választ el a nagykorúságtól. Mindig hisztizek, kikérem magamnak a dolgokat, és lehet, hogy ezzel épp az ellenkezőjét érem el... és Lucy is épp az ellenkezőjét érte el.

Az első száz oldalban le akartam csapni ezt a lányt. Komolyan. Annyira idegesített, hogy azt ép ésszel lehetetlenség lenne felfogni. Vinnyogott, nyávogott, kényeskedett, és ez a három dolog, ami engem mindig, mindenféle körülmény között szinte azonnal kiakaszt. Néhány pillanatig le is mondtam arról, hogy megkedvelem őt, de aztán sikeresen kilábalt a cukilány-szindrómából, és megmutatta a valódi énjét, amit imádtam.

— Akkor készülsz, mert indulni akarsz majd a szenátorválasztáson? 

— Ó, szóval máris kiismertél. 

— Mondhatjuk. De az amúgy nem rossz, ha valakin könnyű átlátni. Biztos vagyok benne, hogy egyszer remek szenátor lesz belőled. 

— Szavaznál rám? 

— Valószínűleg nem. 

— Sejtettem. Szóval akkor még meg kell nyerjelek magamnak. 

— Sok sikert hozzá.

Justinnak sikerült azt nyújtania, amit elvártam tőle: törpösen tökéletes LOLpasi. Imádtam a tűrőképességét, a humorát, az akaratát, és azt, hogy ki akar mászni az apja árnyéka mögül, és olyat tenni, amit a szíve diktál.

Nem állt szándékomban elárulni a rózsaszínfelhős részeket, mert úgy a jó, ha mindenki maga tapasztalja meg, nem olvassa el előre, mert úgy már nem izgalmas, de azt elmondhatom, hogy Justin megnyilvánulása volt a legjobb szerelmi vallomás, amit valaha is LOL-könyvben olvastam. Olyan kis cuki volt, olyan kis... előhozta bennem azt az érzést, hogy mintha nem is LOLt olvasnék (azaz ifjúságit), hanem egy romantikus-erotikusat.

Hogy megéri-e elolvasni? Életem egyik legjobb ifjúsági könyvéről van szó, nálam pedig nagy a mérce, szóval IGEN, NANÁ, HOGY MEGÉRI.

Read More