Amikor kikerültek a sorsolás eredményei, egy kicsit bánkódtam. Kiszúrtam magamnak a könyvet már akkor, amikor közzétették a fülszöveget, és már akkor tudtam, hogy ez a történet nekem való. Aztán amikor pótsorsolást tartottak, azt mondtam: veszteni úgy sem fogok vele semmit. És igazam is lett, mert múlt csütörtök óta ez a könyv a polcomon pihen mosolyogva,kiolvasottan.
Szeretem a LOL-könyveket. Ugyan eltérnek a megszokott olvasmányaimtól, mégis ők voltak a másodikak, akik bevezettek a könyvek világába, és mindig mosolyogva fogok visszagondolni rájuk, és amint megtehetem, beszerzem a hiányzó részeket.
Amikor megérkezett, bántam, hogy másnap utazni kell, és nem olvashatom ki ott, abban a szent helyben, De hétfőn bepótoltam: addig le sem feküdtem, ameddig pontot nem rakok a történet végére. A pont oda is került, a szívem egyik darabkájával együtt.
De el is kezdem, mert máskülönben a felesleges rizsa fogja betölteni az egész bejegyzést.
Gyűlölöm, ha azzal magyarázzák egy fiatal tetteit, hogy „tini". Állatira fel tud húzni, ha valaki egy életszakaszként tekint a másikra, ahelyett hogy önálló emberként kezelné.
Azért (is) kezdem ezzel az idézettel, mert úgy gondolom, ez minden velem és Lucy-val egykorúra tökéletesen ráillik. Én is mindig felháborodok, ha gyerekként kezelnek, holott már csak egy hajszál (és legalább hat hónap) választ el a nagykorúságtól. Mindig hisztizek, kikérem magamnak a dolgokat, és lehet, hogy ezzel épp az ellenkezőjét érem el... és Lucy is épp az ellenkezőjét érte el.
Az első száz oldalban le akartam csapni ezt a lányt. Komolyan. Annyira idegesített, hogy azt ép ésszel lehetetlenség lenne felfogni. Vinnyogott, nyávogott, kényeskedett, és ez a három dolog, ami engem mindig, mindenféle körülmény között szinte azonnal kiakaszt. Néhány pillanatig le is mondtam arról, hogy megkedvelem őt, de aztán sikeresen kilábalt a cukilány-szindrómából, és megmutatta a valódi énjét, amit imádtam.
— Akkor készülsz, mert indulni akarsz majd a szenátorválasztáson?
— Ó, szóval máris kiismertél.
— Mondhatjuk. De az amúgy nem rossz, ha valakin könnyű átlátni. Biztos vagyok benne, hogy egyszer remek szenátor lesz belőled.
— Szavaznál rám?
— Valószínűleg nem.
— Sejtettem. Szóval akkor még meg kell nyerjelek magamnak.
— Sok sikert hozzá.
Justinnak sikerült azt nyújtania, amit elvártam tőle: törpösen tökéletes LOLpasi. Imádtam a tűrőképességét, a humorát, az akaratát, és azt, hogy ki akar mászni az apja árnyéka mögül, és olyat tenni, amit a szíve diktál.
Nem állt szándékomban elárulni a rózsaszínfelhős részeket, mert úgy a jó, ha mindenki maga tapasztalja meg, nem olvassa el előre, mert úgy már nem izgalmas, de azt elmondhatom, hogy Justin megnyilvánulása volt a legjobb szerelmi vallomás, amit valaha is LOL-könyvben olvastam. Olyan kis cuki volt, olyan kis... előhozta bennem azt az érzést, hogy mintha nem is LOLt olvasnék (azaz ifjúságit), hanem egy romantikus-erotikusat.
Hogy megéri-e elolvasni? Életem egyik legjobb ifjúsági könyvéről van szó, nálam pedig nagy a mérce, szóval IGEN, NANÁ, HOGY MEGÉRI.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése