... avagy összefoglalók azokról a könyvekről, amelyekre nem szántam külön blogposztot. Igyekszem heti rendszerességgel hozni ilyen bejegyzéseket, mert néha úgy érzem, hogy ez a blog csak úgy áll, létezik a semmiben, nincs rajta semmi mozgás, olyan, mintha csak kéthavonta adnék magamról életjelet, pedig szinte folyamatosan olvasok valamit, csak egyszerűen nem minden könyv okoz olyan maradandó élményt, ami miatt többet filózhatnék rajta, mint fél óra.
2017. 09. 10. - 2017. 09. 17.
Cookie O'Gorman - Kamuzások, kavarások
Ismét egy LOL-könyv, viszonylag rövid időn belül. Rájuk kaptam, na. Kellemes kikapcsolódást nyújtott, szinte faltam a sorokat. Az írónő stílusa kellemes volt, a fordítással sincs semmi bajom, ami meglepő, mert ilyen könyveknél vagy az egyikkel, vagy a másikkal baj van. A molyon a pontlevonást a karakterek miatt történt. Marha és Hooker engem totálisan kikészített. Sally csak 18 volt, könyörgöm, nem 32, nem ketyegett a biológiai órája, hogy most egetrengetően szüksége legyen egy férfira. Oké, értem én, másképp nem lehetett volna ez a történet, tudom-tudom, most én vagyok a gonosz manó, amiért megszólaltam, de engem akkor is idegesített az, amit ez a két nőszemély leművelt a háttérben. A másik ok, ami miatt leesett egy fél csillag, az Becks volt. Ő a macsó, a suli királya, és mégis milyen nyámnyila volt egyes helyzetekben. Ez volt még pöppet fura. Ezen kívül viszont csak jó dolgot tudok mondani erről a könyvről, örülök, hogy Hanna megvette, és hogy elolvashattam.❤
Laurell K. Hamilton - Bűnös vágyak
Anita Blake, a vámpírvadász 1.
Fogalmam sincs, mit mondjak erről a könyvről. Sok reményt fűztem hozzá, tekintve, hogy nem csak egy részből áll, hogy nem kicsi a rajongótábora, és hogy a követett emberkéimnek is többé-kevésbé tetszett. Ö, nekem nem annyira. Anita karaktere ellentmondásos, egyszer ilyen volt, másszor olyan. Én is szoktam így viselkedni, de ez azért mégiscsak egy hatalmas sorozat kezdő kötete...
Néhány esemény és mellékkarakter sem volt tiszta, de azt mondták, a tizedik kötet után már jó lesz. Hm. Hm...
A tőmondatok kikészítettek. Néha már automatikusan úgy olvastam, hogy kiegészítettem fejben ilyen szavakkal, úgy legalább olvasmányosabb lett a szöveg.
... avagy összefoglalók azokról a könyvekről, amelyekre nem szántam külön blogposztot. Igyekszem heti rendszerességgel hozni ilyen bejegyzéseket, mert néha úgy érzem, hogy ez a blog csak úgy áll, létezik a semmiben, nincs rajta semmi mozgás, olyan, mintha csak kéthavonta adnék magamról életjelet, pedig szinte folyamatosan olvasok valamit, csak egyszerűen nem minden könyv okoz olyan maradandó élményt, ami miatt többet filózhatnék rajta, mint fél óra.
2017. 09. 03. - 2017. 09. 09.
Kelly Oram - Szívzűrterápia strébereknek
Hannától kaptam kölcsön, és már több, mint két hete a polcomon csücsült, mert én hülye beletettem egy olyan molyos kihívásba, ami szeptember 1-én kezdődött, így muszáj volt elnapolnom az olvasást. Ez az egyik olyan LOL könyv, aminek meglepő módon magas a százaléka. A Zuhanykirálytól áradozik néha Tija is, amit most már tökéletesen megértek.
Meglepően jó volt a történet, személy szerint majdnem-kedvencet avattam. Örülök, hogy elolvastam, mert most már tudom, hogy ki az a Grayson, aki tulajdonképpen a LOL-lányok kilencven százalékát magának tudhatja... ha kell, bármilyen szempontból. Még mindig Luca a favorit, de Grayson majdnem lerúgta a trónról.
Penelope Ward - Legdrágább mostohabátyám
Őszintén bevallom, rettegtem ettől a könyvtől. Nem csak azért, mert lényegesen tabunak számít, hanem mert hatalmas hypeot kapott. Kismilliárdszor hangoztattam már, hogy utálom az ilyen könyveket, egyszerűen menekülök az ilyenektől, mert az esetek többségében az én véleményem LÉNYEGESEN különbözik a többiekétől.
De ez tetszett. Nem maradéktalanul, voltak hibái, meg olyan szereplők, akik valahogy nem nyerték el a tetszésemet, de maga a történet nagyon tetszett.
Érdekesnek találtam Elec múltját, talán ez az egyik ok, ami miatt molyon is magasra értékeltem. Megragadó volt, olyan, amire az ember sokáig emlékezni fog, mert nem olyan egyszerű, hogy csak úgy elfelejtse.
Katja Millay - Nyugalom tengere
Ez a könyv annyira felkavart és érzelmileg összetört, hogy azt fel sem bírtam fogni. Csillagozni sem tudtam molyon. Egyszerre utálom és imádom, és ilyen még sosem fordult elő egy egyszerűnek tűnő könyvnél. Egy ideje már kerülgettem, az igaz, mindig is féltem hozzákezdeni, nem tesznek jót a lelkivilágomnak a lélektani könyvek, és most már tudom, miért: túl sok. Túl sok érzelem, túl sok feszültség, túl sok felesleges gondolat, amik érzelmileg a padló alá küldenek.
De maga a történet fantasztikus volt. A szálak szépen kapcsolódtak egymáshoz, majdnem mindennek megvolt a miértje, a szereplők jelleme kifogástalan, és még sorolhatnám holnapig azokat a dolgokat, amelyek tetszettek ebben a könyvben, de felesleges. Már mindenki leírta előttem, hogy miért jó, hogy miért tökéletes, és ezt ugyan nem cáfolom, de nem is értek velük egyet. Mindenesetre akit érdekel, aki szereti az ilyen történeteket, azoknak kihagyhatatlan.
Sarah Addison Allen - Édes élet
SAA második könyve volt a terítéken a hétvégén, és el kell mondanom, hogy egyáltalán nem bántam meg, hogy ő volt a soron következő kötet a listámon. Sarah stílusa különös és megragadó, képes kiragadni a saját kis falusi életemből, és elrepít egy amerikai kisvárosba, ahol semmi sem az, aminek tűnik, ahol több a titok, mint az igazság, ahol mindenki ismer mindenkit, és amit nem lehet nem szeretni.
Kedves és kedvetlen karakterek, otthont idéző hangulat, érdekes fordulatok; kell ennél több? Nem, és mégis kapunk: egy olyan fantasy szál van az egész könyv mögött, ami szinte csak az utolsó oldalakon derül ki, és mégis annyira fantasztikus, annyira szerethető, hogy el sem hiszem, hogy ezt írom egy fantasy könyvről.
Amikor kikerültek a sorsolás eredményei, egy kicsit bánkódtam. Kiszúrtam magamnak a könyvet már akkor, amikor közzétették a fülszöveget, és már akkor tudtam, hogy ez a történet nekem való. Aztán amikor pótsorsolást tartottak, azt mondtam: veszteni úgy sem fogok vele semmit. És igazam is lett, mert múlt csütörtök óta ez a könyv a polcomon pihen mosolyogva,kiolvasottan.
Szeretem a LOL-könyveket. Ugyan eltérnek a megszokott olvasmányaimtól, mégis ők voltak a másodikak, akik bevezettek a könyvek világába, és mindig mosolyogva fogok visszagondolni rájuk, és amint megtehetem, beszerzem a hiányzó részeket.
Amikor megérkezett, bántam, hogy másnap utazni kell, és nem olvashatom ki ott, abban a szent helyben, De hétfőn bepótoltam: addig le sem feküdtem, ameddig pontot nem rakok a történet végére. A pont oda is került, a szívem egyik darabkájával együtt.
De el is kezdem, mert máskülönben a felesleges rizsa fogja betölteni az egész bejegyzést.
Gyűlölöm, ha azzal magyarázzák egy fiatal tetteit, hogy „tini". Állatira fel tud húzni, ha valaki egy életszakaszként tekint a másikra, ahelyett hogy önálló emberként kezelné.
Azért (is) kezdem ezzel az idézettel, mert úgy gondolom, ez minden velem és Lucy-val egykorúra tökéletesen ráillik. Én is mindig felháborodok, ha gyerekként kezelnek, holott már csak egy hajszál (és legalább hat hónap) választ el a nagykorúságtól. Mindig hisztizek, kikérem magamnak a dolgokat, és lehet, hogy ezzel épp az ellenkezőjét érem el... és Lucy is épp az ellenkezőjét érte el.
Az első száz oldalban le akartam csapni ezt a lányt. Komolyan. Annyira idegesített, hogy azt ép ésszel lehetetlenség lenne felfogni. Vinnyogott, nyávogott, kényeskedett, és ez a három dolog, ami engem mindig, mindenféle körülmény között szinte azonnal kiakaszt. Néhány pillanatig le is mondtam arról, hogy megkedvelem őt, de aztán sikeresen kilábalt a cukilány-szindrómából, és megmutatta a valódi énjét, amit imádtam.
— Akkor készülsz, mert indulni akarsz majd a szenátorválasztáson?
— Ó, szóval máris kiismertél.
— Mondhatjuk. De az amúgy nem rossz, ha valakin könnyű átlátni. Biztos vagyok benne, hogy egyszer remek szenátor lesz belőled.
— Szavaznál rám?
— Valószínűleg nem.
— Sejtettem. Szóval akkor még meg kell nyerjelek magamnak.
— Sok sikert hozzá.
Justinnak sikerült azt nyújtania, amit elvártam tőle: törpösen tökéletes LOLpasi. Imádtam a tűrőképességét, a humorát, az akaratát, és azt, hogy ki akar mászni az apja árnyéka mögül, és olyat tenni, amit a szíve diktál.
Nem állt szándékomban elárulni a rózsaszínfelhős részeket, mert úgy a jó, ha mindenki maga tapasztalja meg, nem olvassa el előre, mert úgy már nem izgalmas, de azt elmondhatom, hogy Justin megnyilvánulása volt a legjobb szerelmi vallomás, amit valaha is LOL-könyvben olvastam. Olyan kis cuki volt, olyan kis... előhozta bennem azt az érzést, hogy mintha nem is LOLt olvasnék (azaz ifjúságit), hanem egy romantikus-erotikusat.
Hogy megéri-e elolvasni? Életem egyik legjobb ifjúsági könyvéről van szó, nálam pedig nagy a mérce, szóval IGEN, NANÁ, HOGY MEGÉRI.
A nagyi aggódik értem. Nem csak azért, mert a nővérem, Bailey egy hónapja meghalt, vagy mert anyám tizenhat éve felém se néz, de még csak nem is azért, mert újabban másra sem gondolok, mint a szexre. Azért aggódik értem, mert foltok jelentek meg az egyik szobanövényén.
Most úgy tűnik, elhoztam nektek a világ legklisésebb történetét, amit talán ki sem kellett volna adjanak. Meghalt a főszereplő nővére, az anyja elhagyta őt, nimfomániássá vált a gyász miatt. Hűha. Ráadásul ez egy LOL-könyv, amik alapjában véve könnyedek, kellemesek a léleknek, romantikusak, és kevés, vagy épp abszolút nincs bennük szex. Itt meg már rögtön a harmadik sorban szó van róla. ÚRISTEN!
Na, annyira azért nem kell megijedni. Attól függetlenül, hogy a történet jó pár megszokott dolgot tartalmaz, van benne valami plusz. Először is, mindjárt a harmadik mondat. Ott van a három (négy) gyászoló főszereplő, és mindenki azon aggódik, hogy a szerencsétlen gaz növény levelei elkezdtek barnulni. Rettenetes, ugye? Borzasztó, el sem lehet hinni. Azt viszont meg kell említsem, hogy a történetben azért is lényeges ez a virág, mert számukra ez szimbolizálja Lennie életét. Szerintem fantasztikus hasonlat, sosem hallottam még, sőt az, hogy a történet haladtával, és a lány állapotával együtt változik a növény élete is, kissé már hihetetlen, ugyanakkor cuki véletlen, egyszerű babona.
Amikor a címre fény derül:
Dagi megkérdezte tőlem, mit csinálok. Azt feleltem neki, hogy felnézek az égre. Mire ő közölte velem:
– Ez tévedés, Lennie, az ég a földig ér, ott kezdődik a lábadnál.
A karakterekről
Lennie (Lennon Walker)
Tipikus korombeli lány, aki épp most kezdett el felnőni, közben pedig gyermek. Szabad akar lenni, ki akar törni a kalitkájából, el akar menekülni azok elől, akiket eddig szeretett. A gyász teljesen felmarcangolta őt, tulajdonképpen az eszét is vesztette miatta, ennek ellenére próbál erősnek és magabiztosnak tűnni. Hozott felelőtlen döntéseket, tett olyat, amit nem lett volna szabad, de azok, amikkel kiengesztelte Joe-t, arról árulkodnak, hogy a szíve nem is olyan fekete, mint ahogyan azt ő gondolta, és a lelke mélyén ott van az az apró, alig észrevehető rózsaszín folt, amit gondosan el akart takarni.
Bárcsak felkelne a földről az árnyékom, és mellettem sétálna.
Joe Fontaine
Imádtam ezt a srácot. Tulajdonképpen sok srácra mondtam már, de őt kiváltképp szerettem. Nem volt az a rosszfiú, akiktől minden ember elolvad, nem olyan förtelmes a múltja, hogy most undorodjak tőle. Egyszerű srác volt, talán az egyszerűbbnél is egyszerűbb. Zenész családból származik, három fivére van, és mindannyian jóképűek. Talán ez klisés, de megesik, hogy egy testvértrió már túlontúl is tökéletes, már ami a kinézetüket illeti.
De nem is ez tetszett benne. Már alapból imádom a zenészeket, az csak ráadás, hogy jóképű, és hogy igazán izgatóan (?) tud csapkodni a szempillájával. Csap-csap-csap. Eddig nem voltam szempilla fétises, de mostantól jobban meg fogom figyelni a pasik szempilláit.
Azt imádtam Joe-ban, hogy olyan... költőien fogalmazott. Akaratos, férfias srác volt, közben pedig egy olyan romantikus lélek, ami szinte már nem is létezik, vagy csak nagyon ritka.
– Hihetetlen a tónusod, olyan… olyan magányos, mint, nem is tudom, mint egy madarak nélküli erdő, vagy ilyesmi.
„(…) Ez őrület, olyan, mintha teljes hangerővel szólna, és csak őt hallanám, mintha mindenki mást lenémítottak volna…”
Dagi
Nem szeretném részletezni, ez az idézet mindent elmond róla.
– Nos, szakértői véleményem szerint – amelyet széles körű tapasztalataimra és öt remekül sikerült, ámbár korántsem hibátlan házasságomra alapozok – a helyzet az, hogy Lennie Walkernek, más néven John Lennonnak eszét vette a szerelem.
A cselekményről - spoileres -
Lennie, a gyászmámorban fuldokló tizenhat éves lány kipróbálja, milyen az, amikor minden a feje tetejére áll. Ott van a halott nővére barátja, akiről kiderül, hogy igazából a vőlegénye volt, pontosabban a meg nem született unokahúga/öccse apja. Ez a két egyén enyhítik egymás fájdalmát. Picit rosszalkodnak. A molyon mindenki emiatt húzza le az értékelést, holott számomra ebben van a dolog nyitja. Azért véleményezik negatívan, mert nem tudják, nem érzik át Lennie fájdalmát. Oké, hogy meghalt, és most mi a szart kezdjek vele? Érezd át, ember, de ne csak szóban, lélekben is. Hatoljon a csontodig, sajogjon tőle a lelked, gondold azt, hogy te vagy Lennie. Te mit csináltál volna a helyében? Abban ezer százalékig biztos lennél, hogy magadba fordulni nem szabad, nem is teszed meg. A családtagok közül te vagy az egyik, aki elképesztően közel volt Bailey-hez. A másik Toby, az özvegyen maradt srác, aki ugyan unalmasnak tűnik, de - mint kiderült - nem is nézett ki rosszul. Folyamatosan azt képzelnéd, hogy a nővéreddel vagy, hogy még mindig él, nem halt meg, még ott van veled. Aztán megpillantanád a srácot, azt a srácot, aki boldoggá tette a nővéredet. Most szomorú vagy, a srác viszont boldoggá tehetne. Aztán minden menne tovább.
Ezt a részt tökéletesen megértem, nem is ítélem el emiatt a lányt. Más megtenné, de én nem fogom.
Csak akkor kezdtem el ferde szemmel figyelni őt, amikor megjelent Joe, tudta, hogy szerelmes belé, és mégis folytatta Tobyval a dolgot. Na, akkor haragudtam rá, de nagyon, ennek ellenére úgy gondoltam, ez a botlás kellett ahhoz, hogy megerősödjön a kapcsolatuk.
Az elmaradhatatlan happy and pedig fantasztikusra sikeredett. Egy ízig-vérig romantikus történetet kaptam, amit imádtam olvasni.
