... avagy összefoglalók azokról a könyvekről, amelyekre nem szántam külön blogposztot. Igyekszem heti rendszerességgel hozni ilyen bejegyzéseket, mert néha úgy érzem, hogy ez a blog csak úgy áll, létezik a semmiben, nincs rajta semmi mozgás, olyan, mintha csak kéthavonta adnék magamról életjelet, pedig szinte folyamatosan olvasok valamit, csak egyszerűen nem minden könyv okoz olyan maradandó élményt, ami miatt többet filózhatnék rajta, mint fél óra.
2017. 09. 03. - 2017. 09. 09.
Kelly Oram - Szívzűrterápia strébereknek
Hannától kaptam kölcsön, és már több, mint két hete a polcomon csücsült, mert én hülye beletettem egy olyan molyos kihívásba, ami szeptember 1-én kezdődött, így muszáj volt elnapolnom az olvasást. Ez az egyik olyan LOL könyv, aminek meglepő módon magas a százaléka. A Zuhanykirálytól áradozik néha Tija is, amit most már tökéletesen megértek.
Meglepően jó volt a történet, személy szerint majdnem-kedvencet avattam. Örülök, hogy elolvastam, mert most már tudom, hogy ki az a Grayson, aki tulajdonképpen a LOL-lányok kilencven százalékát magának tudhatja... ha kell, bármilyen szempontból. Még mindig Luca a favorit, de Grayson majdnem lerúgta a trónról.
Penelope Ward - Legdrágább mostohabátyám
Őszintén bevallom, rettegtem ettől a könyvtől. Nem csak azért, mert lényegesen tabunak számít, hanem mert hatalmas hypeot kapott. Kismilliárdszor hangoztattam már, hogy utálom az ilyen könyveket, egyszerűen menekülök az ilyenektől, mert az esetek többségében az én véleményem LÉNYEGESEN különbözik a többiekétől.
De ez tetszett. Nem maradéktalanul, voltak hibái, meg olyan szereplők, akik valahogy nem nyerték el a tetszésemet, de maga a történet nagyon tetszett.
Érdekesnek találtam Elec múltját, talán ez az egyik ok, ami miatt molyon is magasra értékeltem. Megragadó volt, olyan, amire az ember sokáig emlékezni fog, mert nem olyan egyszerű, hogy csak úgy elfelejtse.
Katja Millay - Nyugalom tengere
Ez a könyv annyira felkavart és érzelmileg összetört, hogy azt fel sem bírtam fogni. Csillagozni sem tudtam molyon. Egyszerre utálom és imádom, és ilyen még sosem fordult elő egy egyszerűnek tűnő könyvnél. Egy ideje már kerülgettem, az igaz, mindig is féltem hozzákezdeni, nem tesznek jót a lelkivilágomnak a lélektani könyvek, és most már tudom, miért: túl sok. Túl sok érzelem, túl sok feszültség, túl sok felesleges gondolat, amik érzelmileg a padló alá küldenek.
De maga a történet fantasztikus volt. A szálak szépen kapcsolódtak egymáshoz, majdnem mindennek megvolt a miértje, a szereplők jelleme kifogástalan, és még sorolhatnám holnapig azokat a dolgokat, amelyek tetszettek ebben a könyvben, de felesleges. Már mindenki leírta előttem, hogy miért jó, hogy miért tökéletes, és ezt ugyan nem cáfolom, de nem is értek velük egyet. Mindenesetre akit érdekel, aki szereti az ilyen történeteket, azoknak kihagyhatatlan.
Sarah Addison Allen - Édes élet
SAA második könyve volt a terítéken a hétvégén, és el kell mondanom, hogy egyáltalán nem bántam meg, hogy ő volt a soron következő kötet a listámon. Sarah stílusa különös és megragadó, képes kiragadni a saját kis falusi életemből, és elrepít egy amerikai kisvárosba, ahol semmi sem az, aminek tűnik, ahol több a titok, mint az igazság, ahol mindenki ismer mindenkit, és amit nem lehet nem szeretni.
Kedves és kedvetlen karakterek, otthont idéző hangulat, érdekes fordulatok; kell ennél több? Nem, és mégis kapunk: egy olyan fantasy szál van az egész könyv mögött, ami szinte csak az utolsó oldalakon derül ki, és mégis annyira fantasztikus, annyira szerethető, hogy el sem hiszem, hogy ezt írom egy fantasy könyvről.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése