Colleen Hoover - Slammed - Szívcsapás

Eléggé random módon kezdtem el az olvasást, igaz, ez a könyv, és a sorozat összes többi része is benne van az idei tervek között. Miután kitettem az idézetet, Anita is bekapcsolódott (örüljön a picike lelked), és két(?) órás különbséggel, de együtt be is fejeztük. Az mondjuk nagyon kegyetlen volt, hogy cirka száz oldallal voltam előrébb, és nem tudtam kinek elsírni a bánatom... jó, ez nem igaz, telespoilereztem a fejét, hogy egye őt a fene, de kitérdekeeel? :D Amikor ő gyűlölte Willt, én imádtam, és fordítva, de amikor kiderült az anyáról, hogy rákos... na akkor nagyon bőgtem, főleg a jelenlegi helyzetemben.

 Az első mondat
Kellel az utolsó két dobozt is bepakoljuk a teherautóba. Ahogy bereteszelem az ajtót, az elmúlt tizennyolc év emlékeit zárom lakat alá, köztünk mindent, ami apára emlékeztetett.

Átérezni ugyan nem tudom, de elképzelni, hogy milyen, amikor már az egyik részünk nincs velünk, igen. Az, amit Lake-nek át kellett élnie, és amit ebben a regényben átélt, borzalmas. Borzalmasan jó, szörnyen fantasztikus. Hoovernek ismét sikerült egy olyan könyvet összehoznia, ami majdhogynem tökéletes, és annyira a szívedbe markol, hogy kitép belőle egy darabot.

 Amikor a címre fény derül

- Christine egy lusta dög - 

Már régóta érdekel a slam poetry, néhány videót meg is néztem youtube-n, igaz, tehetségem nem nagyon van hozzá, de azért... azért érdekesnek találom, és... talán majd egyszer megpróbálkozom vele. Végül is, miért ne.

A karakterekről

Lake Cohen

Kicsit hamarnak éreztem, hogy már a harmadik nap szerelmes volt Willbe, de ezt írjuk inkább a srác számlájára, mert az ő hibája; miért ilyen remek pasi?

Magának való lány, hamar dönt, néha rosszul, néha elég jól, alaptalanul vádol - igen, itt az anyjára gondolok -, összeesküvés elméleteket sző, leginkább alaptalanul.

A szókimondósága tetszett a legjobban, na meg a cuki verse, amit a tanárbácsinak írt.

Will Cooper

Jaaaj, ez a pasi!

Imádom a művészeket, egy apró, jelentéktelennek tűnő mozdulattal képesek teljes mértékben magukba habarítani, és ez most sem történt másképp. Kell egy Will Cooper. Ha nem is a való életben, de legalább a polcomon legyen ott. Legalább...

Imádtam a verseit, minden szavával könnyet csalt a szemembe. Végre egy pasi, aki felvállalja az érzéseit, ráadásként még ír is róla. Sőt, tanár is, sőt jól is néz ki, sőt... francba, itt miért nincsenek ilyen emberek? Ha nem is itt, akkor legalább valahol a közelben... :)

Ami a legjobban zavart benne, az az volt, hogy nem bízott meg teljesen Lake-ben, és csak akkor vallott be neki egyes dolgokat, amikor a helyzet már menthetetlen volt. Oké, értem én, szükséges volt, wannabe íróként tudom, hogy ez jó módszer csak és kizárólag arra jó, hogy felidegesítsük az olvasót és jobban összehozzuk a karaktereket, na meg hogy fokozzuk a hangulatot, de mint olvasó... jaaaaaj, de megcsaptam volna. Ilyen alkalom pedig sokszor volt. Egy pillanatban a hátam közepére sem kívántam, a másikban pedig imádtam. Will Cooper, te... te... :)

A történetről - spoileres -

Hoovernek tehetsége van ahhoz, hogy passzírozza ki az olvasóból az utolsó könnycseppeket, hogy aztán a következő oldalon annyira megnevettessen, hogy az alig bír a seggén maradni. Szóval igen. Ha egy kicsit össze akartok törni, akkor ez a könyv a legjobb gyógyszer - vagy épp antigyógyszer.

Imádtam a két kissrácot, teljesen feldobták a könyvet, mindig mosolyt csaltak az arcomra. Azért a farsangi jelmezük egy pillanatig nekem sem jött be, de amikor Lake kitört a higgadtsága számomra egy picit irreális volt, de legyen ez az én bajom... na, akkor éreztem úgy, hogy ez a két kölyök sokkal okosabb, mint ahogyan azt először gondoltam.

— Miss Cohen! Ezek a gyerekek rákos tüdőnek öltöztek — mondja Mrs. Brill fejcsóválva.
— Én azt hittem, rothadó babszemek — néz rám Eddie.
Mindkettőnkből kitör a nevetés.
— Véleményem szerint ez nem vicces — méltatlankodik az igazgatónő. — Felzaklatják a többi diákot! A jelmezük sértő és durva, nem beszélve arról, hogy milyen gusztustalan! Nem tudom, honnan vették ezt az őrült ötletet, de szeretném, ha most rögtön hazavinné és átöltöztetné őket.
Visszafordulok Mrs. Brillhez. Előrehajolok, és kezemet az asztalára teszem.
— Igazgatónő! — szólalok meg nyugodt hangon. — Ezeket a jelmezeket az anyám készítette. Az anyám, aki a kissejtess tüdőrák végstádiumában szenved. Az anyám, aki életében utoljára ünnepelheti a halloweent együtt a fiával. Az anyám, akinek eljött az „utolsó dolgok” ideje. Az utolsó karácsony. Az utolsó születésnap. Az utolsó húsvét. És ha Isten is úgy akarja, az utolsó anyák napja. Az anyám, akit a kilencéves fia arra kért, hogy tüdőráknak öltözhessen halloweenkor, és akinek nem volt más választása, mint megvarrni a legjobb rákostüdő-jelmezt, amit csak lehet. Ha ön úgy gondolja, hogy ez túl durva, akkor kérem, látogasson el hozzánk, és mondja ezt a szemébe. Leírjam a címünket?

 És ha már idézek, akkor el kell mondanom, hogy az összes megható, szívbemarkoló közül EZ az, amelyik a legjobban tetszett.

Megismertem egy lányt.
Egy gyönyörű lányt,
és belészerettem.
Fülig belészerettem.
Sajnos az élet néha közbeszól.
Az enyém csúnyán keresztbetett nekem.
Mintha minden összeesküdött volna ellenem.
Az élet eltorlaszolta az ajtómat egy
titánkerethez erősített, acélkorláttal körülvett,
negyven centi vastag, betonfalhoz ragasztott,
összeszögelt deszkahalommal,
és bárhogy is próbáltam nekifeszülni,
egy
tapodtat sem
mozdult.
Néha az élet nem enged.
Van, hogy mindenben az utadba áll.
Elzárta tőlem a terveimet, az álmaimat, a vágyaimat,
a kívánságaimat, az akaratomat, a szükségleteimet.
Elzárta előlem azt a gyönyörű lányt,
akibe fülig beleszerettem.
Az élet meg akarja mondani, mi a legjobb neked.
Hogy mi a legfontosabb.
Hogy mi legyen az első,
vagy a második,
vagy a harmadik.
Én tényleg megpróbáltam mindent rendben, ábécésorrendben,
időrendben tartani, mindent
a maga helyén, a maga területén.
Azt hittem, ezt várja tőlem az élet.
Hiszen ez az, amit tennem kell.
Nem igazi
Mindent a maga idejében.
Néha az élet közbeszól.
Van, hogy mindenben az utadba áll.
De nem azért gördít akadályokat eléd, mert azt
akarja, hogy csak úgy feladd, és átadd neki az irányítást.
Az élet nem azért gördít akadályokat eléd,
mert azt akarja, hogy állj félre és sodródj az árral.
Az élet azt akarja, hogy harcolj.
Tanulj meg egyedül boldogulni.
Azt akarja, hogy fogj egy baltát, és aprítsd forgáccsá a deszkákat.
Azt akarja, hogy fogj egy kőtörő kalapácsot,
és törd át a betont.
Azt akarja, hogy fogj egy lángvágót, és vágd át
a vasat és az acélt, amíg csak át nem tudsz nyúlni rajta,
hogy megragadd.
Az élet azt akarja, hogy ragadd meg az egész rendszerezett,
ábécésorrendbe tett, időrendbe és számsorba rendezett
mindenséget.
Azt akarja, hogy gyúrd össze,
keverd össze
és zavard össze az egészet.
Az élet nem akarja, hogy elfogadd,
hogy mindig csak az öcséd lehet az első.
Az élet nem akarja, hogy elfogadd, hogy csak a karriered
és a tanulás lehet számodra
A második.
És az élet garantáltan nem akarja,
hogy elfogadjam,
hogy a lány, akit megismertem —
Az a gyönyörű, erős, csodálatos, talpraesett lány,
akibe fülig belészerettem —
Csak a harmadik helyre szoruljon.
Az élet tudja.
Az élet el akarja mondani nekem,
hogy a lány, akit szeretek,
a lány,
akibe fülig beleszerettem —
megérdemli az első helyet,
így hát mostantól Ő lesz az első.  

A mondat, ami számomra a legnagyobb igazságot tartalmazza:
Bemutatok neki. Igaz, hogy nem látja, de nekem attól még jólesik .

Hogy tetszett-e a könyv?
Nem, egyáltalán nem. A tetszett szó nem fejezi ki azt, amit érzek iránta. Legszívesebben azonnal megvenném, de még mindig le vagyok égve, szóval szép csendben elolvasom a többit, és majd időközben beszerzem mind a három kötetet.
Csak ajánlani tudom.
Ja, és az erő legyen veletek. :)