Határidőnapló | Január 27. - Holokauszt

Határidőnapló

Belegondoltál abba, mennyi mindent jegyzel fel a határidőnaplódba? Fogorvos, havi konzultáció ilyen-olyan dokinál, barátok szülinapja, előadások, mozipremierek, színházak, találkozók... És azokat a dátumokat feljegyzed, amik fontosak az emberi voltod számára? Azokat, amik meghatározzák a TE életedet is, azt, hogy úgy élj, ahogy most?

Az év különböző emlék-, nemzeti- és világnapjain bejegyzéseket fogunk hozni az Anarchia könyvblog bloggerével, Beával Elsősorban olyan könyvekről hozunk értékeléseket, amelyek mélyen vagy részlegesen, de mindenképp érintettek az adott témában. Ezen kívül még lesznek saját témáim is, olyanok, amikről Bea nem biztos, hogy írna, és olyanok is, amikről csak Bea ír majd, tehát mindenképp érdemes lesz majd mindkét blogot lessétek, mert izgalmasabbnál izgalmasabb bejegyzéseket terveztünk.

Január 27. - HOLOKAUSZT

Számomra mindig is meghatározó volt ez az elnevezés, és nem csak ma, hanem az év bármelyik napján képes teljes mértékben a földbe tiporni, és annyira megtölt kétellyel, mintha legalábbis engem minősítenének ezek a szavak. Nemcsak az értelmetlen halálesetek jutnak az eszembe, hanem inkább az emberi kegyetlenség, és az, amit megtettek az emberekkel - és ez ugyanilyen szinten jelen van most is, 74 évvel később, csak más formában.

Azért is gondolom úgy, hogy a holokauszt egy olyan esemény/megtörtént dolog, ami kimondottan meghatározza a 21. századi ember életét, mert ha nem történt volna meg, abszolút nem olyan lenne a világ, mint amilyen most is, nem azt az életet élnénk, amihez olyan hűségesen hozzászoktunk és ragaszkodunk. Sokszor belegondolni sem merek, milyen kegyetlenségeket kellett átélniük abban az időben az embereknek, és kénytelen vagyok rájönni, hogy az, amikre én gondolok, fel sem ér azokhoz, amiken ténylegesen nekik keresztül kellett menniük.

Bea Holokausztos bejegyzését ITT olvashatjátok.

Mary Ann Shaffer - Annie Barrows - Krumplihéjpite Irodalmi Társaság

Megmondom őszintén, két dolog is felmerült bennem az olvasás előtt. Először is: eddig csak rossz tapasztalataim voltak a levélregénnyel kapcsolatban. Igaz, azt meg kell vallani, hogy a Fanni hagyományai és a Törökországi levelek úgy alapból mély nyomot hagynak egy diák szívében - esetemben egy vérző, elfekélyesedett sebet, ami sosem gyógyul be és borzasztóan ronda - , de azt meg kell hagyni, eléggé eltántorít mindkettő ettől a műfajtól. Emiatt felmerült bennem az is, hogy mégis hogy lehet levélregényként tálalni egy ilyen komoly témáról szóló könyvet? Olvasás utáni válaszom: REMEKÜL. A másik dolog a kételkedés. Sokszor azt tapasztaltam, hogy azok az emberek, akik nem élik át azt a bizonyos eseményt - nem kimondottan a holokausztra gondolok -, viszonylag hiteltelenül adják át a történetet, mondhatni elmesélik, de nem átélik. Nos, ez a két amerikai írónő abszolút nem azt adta, mint amire számítottam. Persze a formájától nem az volt az élmény, amihez hozzászoktam, mégis úgy gondolom, minden egyes levélke rejtett valami fontosat, valami olyat, amitől ez a történet egyre jobb és jobb lett.

Fűlszöveg

1946 ​januárjában a Londonban élő Juliet Ashton levelet kap egy ismeretlen férfitól a Csatorna-szigeteki Guernsey-ről. A levél írója elmeséli, miért alakították meg a második világháború alatt, a német megszállás idején a Krumplihéjpite Irodalmi Társaságot, és hogyan segítette a sziget lakóit abban, hogy átvészeljék a háborút. Így kezdődik a szívet melengető, varázslatos kisregény, melyben levélváltásokból, apránként rajzolódik ki előttünk a festői Guernsey-n élők humorral átszőtt, embert próbáló története.

Bármennyire is érdekelnek a holokausztos könyvek, minden egyes alkalommal, amikor a kezembe kerül egy, sokkal kevesebbnek érzem magam olvasás után. Állandóan az az érzésem, hogy kitéptek belőlem egy darabot, és sosem leszek olyan, mint voltam. Most nem érzem magam annyira elveszettnek, és ez a levélformátumnak köszönhető. Az eddigi olvasmányaimban állandóan az események középpontjában találtam magamat, a szereplővel együtt éltem át a kegyetlenségeket és a szerettei elvesztését, és emiatt gyötrődtem a leginkább. Most végig higgadt olvasó maradtam, nem fájtak annyira a történések, de azért csak részt vettem az eseményekben és jelen voltam a szereplők mellett is. Talán egy olyan szereplőnek mondanám magamat, mint olvasót, aki ugyan jelen van a történetben, mégsem éri semmi baj, olyan, mintha ott sem lenne, de azért szerves része az egésznek.

Tudom, egy kicsit paradoxon helyzet, de bármennyire is én választottam ki a témát, nem tudok a történetről - nem csak erről, egyikről sem - olyan könnyed módon beszélni, mint az összes többi értékelésemben. Valahogy nem érzem jogosnak, hogy elmondhatom a véleményemet, de nem is jönnek úgy a szavak, hogy órákig meséljek róla. Ez a téma olyan, hogy csak keveset jó róla beszélni, inkább azokat a dolgokat kell megjegyezni, amikre az ember saját maga jön rá akkor, amikor nincs mellette senki, csak ő van és a fejében kószáló gondolatok.

Kedvenc idézeteim/részeim

Én úgy látom, minél kevesebbet mondott, annál több benne a szépség.

✱

Egész életemben azt hittem, hogy ha a hős és a hősnő eljegyzi egymást, vége a történetnek; elvégre ami jó Jane Austennak, az a többi embernek is megfelelhet. De ez hazugság. A történet csak a kezdetet mutatja be, és utána minden egyes nap tovább szövi a cselekményt.

✱

1941 egy májusi éjszakán nagy erejű robbanóbomba zuhant a könyvtár tetejére. Ez a tetőterasz elég messze esett Juliet őrhelyétől, de őt annyira kétségbe ejtette drágalátos könyveinek a pusztulása, hogy eliramodott a lángok felé – mintha bizony egymaga megóvhatná a könyvtárat a végzettől!

✱

Az volt a címe, hogy Válogatás Shakespeare műveiből. (…) 

Én úgy látom, minél kevesebbet mondott, annál több benne a szépség. Tudja-e, melyik mondását csodálom a legjobban? Azt, hogy “A fényes nap leszállt, sötétség vár miránk”. 

Hiszen csak ismertem volna ezeket a szavakat aznap, amikor néztem, hogyan érnek földet a német csapatok, egyik repülőgép a másik után, és jöttek, csak jöttek a kikötőben is a hajókról. Nem jutott más az eszembe, mint hogy az anyjukat, az anyjukat meg az anyjukat, újra meg újra. Ha ehelyett már akkor arra gondolhattam volna, hogy “A fényes nap leszállt, sötétség vár miránk”, könnyebb lett volna a lelkem.

Read More

Csábító Csütörtök #4 || Rachel Van Dyken - The ​Matchmaker's Playbook – A csábítás szabályai

   A Csábító Csütörtök egy olyan cikksorozat, ami kétheti(?) rendszerességgel egy-egy olyan erotikus könyvet vesz célba, amelyek valamilyen szinten nyomot hagytak bennem olvasás után. Olyan könyveket válogatok össze nektek az elkövetkezendőkben, amelyek nem kimondottan az ágyjelenetektől érdekesek, hanem a mondanivalójuktól, a tartalmuktól, a szereplők fejlődésétől, és az ezekhez hasonló apróságoktól, amelyekre az olvasók nagy része figyelmet fektet.

  Rachel Van Dyken-ről már sok jót hallottam, talán az Egyetlen c. könyvét olvastam is anno, de ebben már nem vagyok biztos, mert abban az időben még nem molyoztam, és a butuska kis fejemmel fel sem jegyeztem az olvasmányaimat. Ha mondhatom úgy, akkor ez volt az első történetem tőle, de nem az utolsó. Nem gondoltam volna, hogy ennyire le fog venni a lábamról ez a történet, és szinte észre sem vettem, máris beledobtam a Bookline-os kosaramba. A fene se tudja, mikor fog a polcomon pihenni, mert még meg sem érkezett a jelenlegi rendelésem.

   Térjünk is rá a bejegyzésem témájára, amiről nem tudok nem áradozva és visongva beszélni.

Író: Rachel Van Dyken

Magyar címe: A csábítás szabályai

Eredeti címe: The Matchmaker's Playbook

Oldalszám: 340 oldal

Műfaja: romantikus|| erotikus || New Adult || chick lit

Fordította: Sándor Alexandra Valéria

Megjelent: 2018.
Molyos százalék: 84%

Sorozat része-e?: Igen, az első része.

Olvasható-e önállóan?: Igen, mert nem folytatásos, mindegyik rész más karakterek történetét meséli el.

Főszereplők: Ian Hunter || Blake Olson

Szereplők, akik befolyásolták a főbb karaktereket: Gabi Sava || Lex Luthor

Minden ​szabályt megszeg, hogy övé legyen a lány. 

Miután egy baleset véget vet profi sportolói karrierjének, Ian Hunter visszatér az egyetemre – és készen áll arra, hogy egy újfajta játékban vegyen részt. Az ő agyából pattan ki a Szárnysegéd Bt. gondolata, ami, szájról szájra terjedő sikeres és titokzatos szerelmi tanácsadó szolgáltatást nyújt a szerelemre éhes lányoknak. Amikor Blake Olson jelentkezik, hogy igénybe vegye a Szárnysegéd Bt. szolgáltatásait, Ian megismeri minden idők legreménytelenebb ügyfelét. 

A slampos sportruhákban és tangapapucsban pompázó Blake-nek csodára van szüksége ahhoz, hogy megszerezze a kiszemeltjét. Csak egy profi randiguruval van rá esélye. Ian tudja, hogy a tanácsai és az átváltoztató munkája nyomán Blake is sikerrel járhat. Ám ahogy a lány lassan átváltozik, Ian rájön, hogy komoly veszély fenyegeti az első számú alapszabályát… Ne ess bele az ügyfélbe! 

Frappáns és szenvedélyes szerelmi történet, amiből az olvasó a fejét fogva döbbenhet rá a férfi és a női gondolkodás különbségeire. 

Bájos, pajkos, humoros.

  Egy kis kikapcsolódásra vágyott a lelkem, egy kicsit ki akartam szakadni Eszes Rita fantasy világából, mert bár imádom annak a történetnek is minden sorát, akkor, abban a pillanatban nem arra volt szükségem, hogy a fejemben levetített eseményekben a szereplők harcoljanak, hanem beszélgessenek, romantikázzanak, egymásra hangolódjanak. Hirtelen választás volt ez a könyv, megmondom őszintén az eredeti gondolataim azok voltak, hogy választok egyet a megkezdett sorozataim közül, nem kezdek bele egy újba, aztán mégis emellett kötöttem ki, de abszolút nem bánom a döntésemet.

  Nem is tudom, mikor nevettem annyit utoljára olvasás közben, mert mostanában abszolút nem humoros történeteket vettem a kezembe, és már hiányzott ez az érzés. Az első sor után elmosolyodtam, meg is mondom, miért: férfi szemszög. A férfi szemszög. Amikor elolvastam a Prológust, egy jóleső sóhaj hagyta el a számat, mert már akkor tudtam, hogy jó könyvet fogok olvasni, és ez az érzés végig kitartott.

   Számtalanszor estem már szerelembe a férfi főszereplőkkel, de most emelje fel az a kezét, aki nem járt úgy már legalább egyszer egy könyv olvasása után, hogy úgy bámult maga elé, mintha a szívét a hátlap és az utolsó oldal között hagyta volna, mert az a szarházi, beképzelt, sármos, tökéletes álompasi kitépte a helyéről! Mivel nem látok egyetlen egy kezet sem, azt hiszem, igazam van. Szerda délután én is pontosan így éreztem magam, és még aznap este is, amikor elcaplattam próbára ㄧ megjegyzem, onnan is elkéstem... Nem is értem, hogy történhetett ez meg. Még aznap este beszámoltam a könyvről a lányoknak, és elküldtem nekik a film linkjét azzal a címszóval, hogy ha megjelenik magyarul is(?), akkor az lesz az első dolguk, hogy lejönnek hozzám, és együtt megnézzük.

  Az alapötletet rendkívül egyedinek és fordulatosnak találom, bár ha nagyon szőrszálhasogató lennék, és sokáig csűrném-csavarnám a dolgokat, akkor azt mondanám, hogy ez egy főnök-alkalmazott viszony, csak épp más a környezet, más az élethelyzet, és  tulajdonképpen minden más is különbözik, így ez a szál szinte észre sem vehető. Ian nem érezte magát annyira főnöknek, és nem is viselkedett felsőbbrendűen, ha az ügyfeleivel volt, inkább olyan kapcsolatokat alakított ki velük, mintha ő lett volna az idősebb testvér, aki a jó útra tereli, és azon irányítja az eltévedt kisebbet.
  A fülszöveget természetesen nem olvastam el olvasás előtt, így nem rémlett pontosan a főszereplő lány neve, először pedig azt hittem, Shell az, akivel végül össze fog jönni. Motyogtam is magamban, hogy basszus, ez így túl egyszerű, az író helyében tuti nem így írtam volna meg. Aztán persze haladt a cselekmény, egyre jobban és jobban megismertem ezt az álompasit, és amikor először feltűnt Blake, rögtön tudtam, hogy az első elméletem hálistennek hamis, és ő az a lány, aki úgy megbolygatja majd az én új szerelmem életét, hogy az látni sem fog mást, csak őt.

   Blake karaktere nagyon tetszett. Furcsa volt, hogy nem az ő szemszögéből olvashattam a történetet, teljesen máshoz vagyok szokva, de ettől sokkal különlegesebbé vált számomra maga a könyv is. Egy picit mintha magamat látnám benne, én is szeretek a bő pólók mögé bújni, mert bár vékony vagyok, vannak dolgok, amikre abszolút nem vagyok büszke, és nem mindig mutogatom, továbbá mostanában én is elkezdtem sportolni (szimpla androidos GYM program után szabadon, de már egyre sűrűbben napi egy órát), és szeretnék valamiben én is jó lenni. Na, nem csapatjátékban, mert éles helyzetben nulla vagyok, de esetleg egy-két futóversenyt szívesen bevállalnék a jövőben, ha már eléggé késznek érzem magam rá. Ám nem csak ebben hasonlítunk, sokkal több közös dolgot véltem felfedezni benne, mint a legtöbb olyan karakterrel, akikben ugyancsak megláttam magam. Blake rettenetesen önbizalomhiányos, és ez abból fakad, hogy vissza volt fogva a gimis évei alatt, de nem a szülei által, hanem saját magától. Miért gondolom ezt? Görgessetek lejjebb: 

  Ian a szöges ellentéte Blake-nek, és nem csak abból a szempontból, hogy míg a lány semmit sem tud a szexről, addig a srác a(n)nál többet. Amit imádtam benne, az az, ahogy a női nemre nézett, és ahogy gondolkodott róluk. Egek, ha minden pasi ilyen véleménnyel lenne rólunk, nem lenne semmi probléma! Megfontoltan beszélt a szerelemről, úgy hallatszottak a tanácsai, mintha zsigerből mondta volna őket, de amikor ő is abba a helyzetbe került, mint az ügyfelei, hirtelen nem tudta, mit kéne megtennie előbb, hogy jó legyen. Ha az érzéseim nem csalnak, bármennyire is értett a nők nyelvén, egy picit elítélte őket amiatt, hogy ennyire szerencsétlenek a szerelemben, hogy nem tudnak önerőből lépni a kiválasztott férfi felé, de amint ő is megérezte a szerelem elsöprő erejét, ugyanolyan naiv, tudatlan, tanácstalan emberré vált, mint az összes nő, aki eddig hozzá fordult segítségért.

   Most biztos azon töprengetek, miért is ajánlom ezt a könyvet a Csábító Csütörtök rovatba, mert a fenti beszámolóm alapján biztosra vélitek, hogy ez bizony tele van erotikus jelenettel. Nem. Sőt, alig van egy-kettő, és azok is fenomenálisak. Miért is mondják rá mégis, hogy erotikus? Azért, mert ha a könyvet odaadod egy 12 éves kislánynak, kitér a hitéből. (Nem, itt most nem olyan 12 éves kislányról van szó, aki jobb erotikus részeket ír, mint én, vagy más író... Nem, ezeket a kislányokat most hanyagoljuk, mert most még jó szintben van a vérnyomásom.) Rengeteg erotikus utalás van, de egyik sem tartozik abba a disznó kategóriába.

  A történet központi szála az erotika, a férfi egyedek becserkészése és a ketrecben tartása. Ian látásmódját olvasva rájöttem, hogy nemcsak a nők képesek tökéletes tanácsokat adni egymásnak, hanem a férfiak is férfinak vagy nőnek. (Remélem, ez tényleg így van a valóságban is, és nem kezdtem el álomvilágban élni a könyv olvasása után.)

   Itt is van mindjárt egy szuper tanács a nagy Ian Huntertől:

”– De… – nyüszítette. Mi a francért nyüszítenek ezek mindig? – Olyan édes! 

– A pasik akkor édesek, ha puncihoz akarnak jutni – morogtam."

   Ugye, milyen fontos tanács ez? Szerintem is.

  Imádtam a Ian és Blake közötti heves szópárbajokat. Hiába nem illettek össze, mégis olyan erős volt közöttük a kémia és a feszültség, hogy azt meg is lehetett volna fogni.

"– Kék – súgtam oda neki. 

– Tessék? – dermedt meg, de nem nézett hátra. 

– A szemed – léptem szorosan mellé, hogy a fülébe suttogjak. – Nagyon szép jégkék. 

– Mint a lelkem."

  De nem csak közöttük tombolt az a mérhetetlenül nagy szexuális vágyakozás. Bizony-bizony, a sorozat következő részének a főszereplői már itt egymásnak ugrottak - persze nem abban az értelemben, mint ahogyan arra számítottam. Van egy olyan érzésem, hogy Gab és Lex története sokkal jobban fog tetszeni, mint Ian és Blake-é, mert valahogy jobban lázba hoznak az ilyen utállak-szeretlek kapcsolatok. Az okát ne is kérdezzétek, mert nem tudom megmondani, miért vagyok úgy oda az ilyenért. 

Először bemutatom nektek Lex-et:

"Lex öt másodperc múlva megjelent, az orrára csúsztatott fekete keretes szemüveggel, a szájában tollal. Csak kicsit idegesített, hogy a szemüvegtől okosabbnak látszott, mint amennyire az. 

– Miva'? 

De amikor így beszélt, máris jobban éreztem magam a világban."

És Gabyt:

"– A te ismerősöd? – mutatott rám Blake úgy, mintha nem is vennék részt a beszélgetésben. 

– Sajnos – sóhajtott fel Gaby. – Tudod, a szülők mindig figyelmeztetik az embert, hogy ne etessen kóbor állatokat – folytatta a szemembe nézve. – Először nagyon cuki volt, mint azok a kiskutyák. Aztán megharapta az összes barátomat. 

– Én is szeretlek, picinyem – nyomtam puszit a homlokára, és rácsaptam a fenekére. – Csak szeretetből harapok."

Most pedig a kettőt egyszerre:

"Gaby éppen ököllel csapkodta Lex hátát, aki eszelős tekintettel cipelte őt körbe a konyhában, mintha egy kikapcsoló gomb után kutatna, amivel elhallgattathatja 

– Minden oké idelent? – kuncogtam karba tett kézzel, az ajtófélfának dőlve. 

– Aha, remek – rikkantotta Gaby egy pillanatra felemelt fejjel, aztán tovább csapkodta Lex fenekét. 

– Egy kicsit balra! – rázta meg Lex. – Vagy ha nagyon kancás vagy, jólesne egy markolászás. 

– Kinyírlak álmodban! – kiabálta Gaby."

Visszatérve a két kedvenc karakteremre, Ianre és Blake-re, hozok nektek egy pár romantikus idézetet, hátha Ti kedvet kaptok tőle az azonnali olvasáshoz. 

"– Te szeretsz engem – suttogta. 

– Igen. 

– Az uzsonnásdoboz vagy a papucs miatt? – kérdezte rekedten. 

– Mindkettő miatt – nevettem. – Tényleg mindkettő miatt."

"– Ian – dorombolta a nevemet, és végem volt, de tényleg. Átkozott nőszemély! – Kérlek! 

– Hagyd abba! – böktem a szeme felé. – Ne rebegtesd a pilládat! Rám nincs hatással. 

Folytatta a rebegtetést, és egyre szélesebben mosolygott. Inkább imádnivaló volt tőle, mintsem szexi. Ami marhára rosszabb volt, mert az ember szexi lányokkal fekszik le, az imádnivalókat pedig meg akarja tartani. 

Örökre."

"– Esküszöm, nem fogok alád nézni. 

Közben keresztbe tettem az ujjamat a hátam mögött. 

– Mi a hármas számú szabály? – vonta fel a szemöldökét. 

– Az, hogy a férfiak mindig hazudnak – válaszoltam röhögve."

   Összességében úgy érzem, ennek a könyvnek méltó helye van a Csábító Csütörtök listámon. Nemcsak erotikus, hanem humoros, fordulatos, és olyan fontos tényeket közöl, amiket kár kihagyni.

Ha nem pornót akar olvasni az ember lánya, akkor ez az ő könyve!

Értékelésem:

u.i. Fent, a menüsorban megtaláljátok az új blogregényemet. Ha kedvetek van hozzá, kukkantsatok be, már van fent egy fejezet. :3

Read More

Egymás szemében #3 | David Michie - A dalai láma macskája

Sziasztok!

Azt hiszem, nemcsak én, hanem a rendszeres olvasók is valószínűleg tisztában vannak azzal, hogy egy ilyen könyvet, mint ez, valószínűleg sosem vettem volna a kezembe, ha nincs az Egymás Szemében könyvklub. Nina, az Ambivalentina bloggere ajánlotta ezt az olvasmányt, ez volt a harmadik alkalom, amikor egy olyan könyvvel ismerkedtem meg, ami teljes mértékben a komfortzónámon kívülre esett, és azt kell mondanom, ez az első könyv, ami igazán tetszett ahhoz, hogy amikor elkezdtem írni az értékelést, mosolyogtam. Megdöbbentő? Pedig igaz. Lentebb olvashatjátok, miért!

De előbb a könyvről:

Író: David Michie

Író nemzetisége: amerikai

Kiadó: Synergie Könyvkiadó

Kiadás: 2014

Oldalszám: 256

Címkék: állat, buddhizmus, életmód, humoros, India, ismeretterjesztő, macska, tibeti buddhizmus

Molyos százalék: 91%

✘✘✘

Fülszöveg [Cselekményleírást tartalmazó szöveg]

Egy ​éhező és sajnálatra méltó kiscicát kimenekítenek Újdelhi sikátoraiból és egy olyan életben lesz része, amilyenről nem is álmodhatott. Egy gyönyörű, a hófödte Himalájára néző szentélyben, a dalai láma macskájaként kezd új életet. 

Ez a melegszívű, bohókás de bölcs, soknevű cica bepillantást enged a dharamsalai élet zárt világába. Kis kémként tudósít Őszentsége bizalmas találkozóiról a hollywoodi hírességekkel, filantrópusokkal, önsegítő könyvek szerzőivel, és ezen keresztül megtudhatjuk, hogyan lelhetünk boldogságra ebben a rohanó, anyagias világban. 

A története nemcsak a macskabarátok arcára fog mosolyt csalni.

Véleményem

Ehhez a könyvhöz is, ahogy az előző kettőhöz is, félve álltam hozzá. Miért?

1. A főszerep egy macskáé volt. Egy MACSKÁÉ. Mondom: MACSKÁÉ. 

Aki ismer, az tudja, hogy utálom a macskákat. Elsősorban azért, mert lusták, és valahogy nem szimpatizálok a lusta élőlényekkel, másodsorban pedig azért, mert a macskák tipikusan azok az állatok, akik mindent kikövetelnek maguknak, akik - hogy fogalmazzak szépen - "Kinyalják maguknak a jogaikat.". Na, én ezt valahogy nem bírom, sosem szerettem az ilyen embereket, állatokat pedig végképp nem.

2. A történet központi szála a vallás volt. Vallásos embernek tartom magam, de reformátusnak, és mindent furcsának tartok, ami a mi szokásainktól teljesen eltér. Már olvasás előtt tisztában voltam azzal, hogy a történet ezen részével nem kimondottan leszek barátságban, de a végére valahogy megszoktam, és már nem is zavart annyira.

A buddhizmus egy olyan ágával ismerkedtem meg, amivel még eddig nem találkoztam. Olvastam már cikkeket a témáról, láttam filmeket is, amelyekben a szereplők buddhisták voltak, de magamtól szerintem sosem vettem volna a kezembe egy ilyen könyvet. Maga a világ nem hozott abban az értelemben lázba, hogy máris vallást váltsak, de a benne lévő tanítások, történések és a szereplők rendesen elgondolkodtattak.

,,Ugyanígy, más lények nem kényszeríthetnek arra, hogy türelmesebbek vagy kedvesebbek legyünk, függetlenül attól, hogy a türelem és a kedvesség mennyire segítené elő boldogságunkat."

,,Érdekes, hogy amikor eldöntjük, hogy valami újba kezdünk, az események gyakran azonnal a segítségünkre lesznek ebben. Nem mindig a teljesen nyilvánvaló módon, vagy nem azonnal. És néha úgy, ahogy nem is gondolnánk."

,,Mrs Trinci egy illatos zsebkendőt tett az orrához, meglepte ez a gondolat. 

– Néha jó, nagyon jó kiadni a mérgünket egy probléma esetén – mondta a dalai láma. 

– Egész életemben ideges természet voltam – válaszolta a nő. 

– Néha tudjuk, hogy változtatnunk kellene a viselkedésünkön. De néha szükség van egyfajta sokkhatásra ahhoz, hogy észrevegyük, hogy muszáj változtatnunk. Most rögtön. 

– Sì – Mrs Trinci nyelte a könnyeit. – De hogyan? 

– Kezdje azzal, hogy a türelem gyakorlásának előnyeire gondol, és arra, hogy mi a hátránya, ha nem türelmes – mondta a dalai láma. – Ha valaki mérges, elsősorban ő szenved tőle. Aki mérges, annak nem boldog és békés az elméje. 

Mrs Trinci karikás szemekkel nézett rá. 

– Arra is gondolnunk kell, hogy milyen hatással van ez másokra. Amikor bántó dolgokat mondunk, amit nem is gondolunk komolyan, olyan mély sebeket ejthetünk, amiket nem is lehet begyógyítani. Gondoljon a családok és barátok közötti ellentétekre, olyan szakadékokra, amelyek egy-egy kapcsolat megszűnéséhez vezettek, csupán egy dühkitörés miatt. 

– Tudom – sóhajtott fel Mrs Trinci. 

– Majd kérdezzük meg magunktól, hogy honnan jön a düh? Ha a düh valódi oka a hűtő, a gáz vagy a málna hiánya, akkor miért nem mérges mindenki más ezek miatt? Látja, a düh nem kintről jön. A düh az elménkből jön. És ez egy jó dolog, mert nem befolyásolhatunk mindent magunk körül a világban, de megtanulhatjuk befolyásolni a saját elménket. 

– De én mindig is egy dühös ember voltam – ismerte be Mrs Trinci. 

– Most éppen mérges? – kérdezte Őszentsége. 

– Nem. 

– Mit mond ez önnek a dühös elme természetéről? 

Mrs Trinci hosszú ideig nézett ki az ablakon a templom tetejére, ahol a késő délutáni nap arannyal vonta be a cserepeket – Gondolom, hogy jön és megy. 

– Pontosan. Nem állandó. Nem a részünk. Nem mondhatjuk, hogy „Mindig is egy mérges ember voltam.” A mérgünk nő, csökken, majd elmúlik, mindenki esetében. Lehet, hogy Ön többször átéli, mint más, és minden alkalommal, amikor átadja magát neki, akkor ezt a szokást táplálja, és még nagyobb valószínűséggel jön elő ismét. Nem volna jobb, ha inkább visszaszorítaná az erejét?"

Összesítve:

Érdekes volt az alap, és maga a tény, hogy egy macska szemével láthattam az eseményeket. Volt a történetnek egy enyhe humora is, ami teljesen feldobta a vallásos eseményeket. Bár ezt inkább karmának kéne nevezni.

Kinek ajánlom? Azoknak, akik egy kis pozitivitásra vágynak az életükben.

Májusi menetrend: 

Május 4. ❤ Niki, Tahereh Mafi: Ne érints
Május 9. ❤ Ágota, Velünk véget ér (ezt ajánlottam én❤️)
Május 11. ❤ Tina, David Michie: A dalai láma macskája
Május 14. ❤ Hikari, Zoe Sugg: Girl Online
Május 18. ❤ Ági, Melissa Landers: Elidegenítve
Május 23. ❤ Masni, Jenny Han: A fiúknak, akiket valaha szerettem
Május 25. ❤ Vhrai
Május 28. ❤ Dorka, Milly Johnson: Yorkshire Puding Klub
Május 31. ❤ Genevieve, Hidasi Judit: Gondolatmappa

Read More

Robin O'Wrightly - Andrea & Andrea

Borka második könyvét szintén recenzióként szereztem meg, amit ezúton is nagyon-nagyon szépen köszönök az írónőnek! A Tripiconi-sztori első részéről, Az amulett rejtélyéről a címre kattintva tudtok bővebben olvasni.

Szükségesnek érzem megemlíteni, hogy az ilyesfajta recenziós értékelések nem abból a célból íródnak, hogy az írót/írónőt az univerzum végéig és még annál is tovább fényezzem. Az csupán a véletlen műve, hogy a legtöbb könyv, amit ilyen módon veszek a kezembe, tetszik is. Sőt, alapjáraton olyan recenziókat fogadok el, amelyekről biztosra tudom, hogy szeretni fogom (ha nem is teljes mértékben, de legalább 80%-ban). Sokat hallom és olvasom facebook-on és molyon egyaránt, hogy a legtöbb ilyesfajta értékelés inkább unaloműzés néhány blogger számára, és hogy direkt kunyorognak a könyvekért... na, ettől nekem is felfordul a gyomrom, és ha ez a dolog valamikor tetőzni fog bennem, tuti, hogy bejegyzés formájában is elmondom a véleményemet.

Nos, erről ennyit, térek is a tárgyra.

Aki olvasta a Tripiconi értékelést, az tudja, hogy már ott sem dicsértem agyon az írónőt, sőt kifejezetten kiemeltem azt, ami nekem nem tetszett, és ami miatt romlott az olvasásélményem is. Igaz, ez a történet és az Andreák lényegesen külön kategóriába sorolhatóak, és ezzel a ténnyel tökéletesen tisztában voltam a második könyv olvasása előtt is, de azért néhány percig mégis bennem volt a félsz, hogy mi van, ha az érdekes alapötlet és felvezetés mellett az összhatás kicsit sem fog tetszeni. Persze ez az érzés az első fejezet után teljes mértékben el is illant. A két történet még csak köszönőviszonyban sincs egymással, annyi a hasonlóság, hogy mindkettőnek fergeteges humora és őrült szereplői vannak, akiknek nehezen tud ellenállni az ember lánya.

A történetben az abszurd humoré volt a főszerep, és oldalanként minimum egyszer biztos, hogy felröhögtem. Ez 228 nevetést jelent egy könyv alatt, ami akár bekerülhetne a Guinness rekordok könyvébe is (az én rekordos füzetembe tuti, hogy bekerül, ehhez kétség sem fér)

Rigó Andrea Sofia

A lányban 90%-ban magamra ismertem, legalábbis ami a döntéseit, az érzéseit és a gondolkodásmódját illeti. Már ebből a szempontból is a könyv befurakodta magát a nagyobb toplistámba, de nem épp emiatt avattam a kedvencemmé.

Andrea Rigo

Ezen a pasin én behaltam, de komolyan. Néha olyannak tűnt, mint egy nagyra nőtt gyerek, máskor meg annyira vágott az esze, hogy azt egy idősebb, bölcsebb ember is megirigyelte volna. A humora fergeteges, a beszólásain csakis nevetni lehet, és az egész történet alatt úgy viselkedett, mint egy élő és létező ember, nem mint egy könyvszereplő, aki lényegében bármit megtehet.

A történetről

Egészen a történet közepéig nem értettem, miért van ott molyon a sci-fi címke. De tényleg, minden második oldal után elgondolkodtam, hogy sci-fi? Ebben? Hol a bánatban? Aztán ahogy beleláttam a Mundi házaspár fejébe, mindjárt megértettem, mi miért történik. Fiatalok, én megmondom őszintén, ilyen jó ötletet még nem olvastam soha, és emelem kalapom Borkának, amiért ezt így leírta. Abszurd? Első hallásra hülyeségnek és marhaságnak tűnik? Pedig nem az! Egész végig úgy pergett a szemem előtt a történet, mintha egy 2018-as filmet néznék  a tévében.

– A k*rva életbe, ti kémek vagytok! – csattant fel Rigo nyomozó, és felfűtöttségében megpördült a tengelye körül, majd elgondolkodva ajkaihoz tette ujjait. 

A Mundik egymásra néztek, majd bólintottak: 

– Eltaláltad, kémek vagyunk… És most, hogy ezt megtudtátok, meg kell öljünk titeket! 

Andrea lassan visszafordult, teli szájjal kacagott: 

– Elmentek ti a p*csába! 

– Miért?! 

Tonio és Leona teljesen megzavarodott. 

– Lesz*rom, kik vagytok, csak poén volt kicsit szívatni titeket…

A krimi szálat nem éreztem túlzásnak és feleslegesnek, tökéletesen beleillett a történetbe, sőt ha mondhatok ilyet, akkor még fel is dobta az eseményeket, hiszen ha nem lett volna az a gyilkos, akkor talán össze sem jöttek volna... ilyen hamar.

A narrátor beszólásai... na, igen, szarkasztikus énem visított, hogy végre emberére talált. Igen, igen, emiatt került be a kedvencek közé a könyv.❤

Miért ajánlom?
Garantáltan feldobja az ember hangulatát, megnevettet és elvarázsol, és ha nem is teljes mértékben, de egy minimális szinten kiragadja az olvasót az életéből és elrepíti egy abszurd, humorral töltött helyre, ahonnan talán soha többé nem térne vissza.

Read More

J. Goldenlane - Napnak fénye

Talán azóta várólistás ez a regény, hogy elkezdtem használni a molyt. A röpke két év alatt nem túlzottan maradt meg bennem a fülszöveg élménye és a történet alapja sem, és annak ellenére is, hogy már elvileg bármikor elkezdhettem volna az olvasást, valahogy nem fűlött rá a fogam, mert lényegesen a komfortzónámon kívülre esik, az olyan könyvekkel pedig lassabban haladok, nekem pedig mindenre volt az elmúlt időszakban szükségem, csak folytonosságra és egyazon könyvélményre sem. De megoldottam. Másfél hétig húztam az ötszáz oldalas könyvet, ami alapjáraton nálam két napnak felel meg, de nem bánom.

Csak és kizárólag azért nem fogok pontot lehúzni, mert nem az általam megszokott világban játszódott a történet, és ezért nem fogok róla áradozni sem, mert az újdonsága miatt még fogalmam sincs, hogy mi a jó és mi a rossz ebben a műfajban.

A regényről

Író: J. Goldenlane

Nemzetisége: magyar

Kiadó: Delta Vision

Kiadás: 2015

Címkék: atomháború, humoros, kalandregény, posztapokaliptikus, robot, romantikus, sci-fi

Sorozat első része.

Szereplők

Ticca Min

Ticca személyében egy szókimondó, viszonylag naiv, tőlem egy-két évvel fiatalabb lányt ismertem meg, akinek annyira felvágták a nyelvét, mint nekem soha, és néha jól a szájára csaptam volna, hogy jaj, fogd már be a szádat, te gyermek. 

Ennek ellenére szerettem a gondolkodásmódját, és azt, hogy tapasztalatlansága ellenére hamar megoldotta a nyakába szakadó problémákat, képes volt higgadt maradni olyan helyzetben, ahonnan más ember ordítva menekülne.

Csang Lin

Céltudatos, csupaszív és megfontolt srác, aki tisztában van a jelenlegi élethelyzettel, a cselekedeteit alaposan átgondolja, és csak olyan lépést tesz, aminek a következményei a saját és a körülötte lévő emberek érdekét szolgálja. 

Tökéletes párost alkotnak Ticcával, kiegészítik egymást az ellentétes személyiségükkel, és egy olyan csapatot aminek még maga a császár sem tud ellenállni.

A történetről

A történetben a humor dominált, rengeteg helyen felvihogtam. Volt egy adott jelenet, már nem nagyon emlékszem, melyik, de az biztos, hogy órán olvastam, sunyiban, ahogy általában szoktam, és a tanárnak feltűnt, hogy elvagyok ott magammal, és muszáj volt abbahagynom az olvasást épp akkor, amikor történt a nagy Bumm.

Ami miatt lassabban haladtam az átlagnál az az E/3-as írásmód. Régen csakis ilyet olvastam, az utóbbi fél évben viszont alig, és nagyon nehezen sikerült átváltanom magamban, nehezen kapcsolódtam bele az adott helyzetbe, főleg akkor, amikor egy-két nap kihagyás után tudtam újra a kezembe venni a regényt.

A kedvenc jelenetem természetesen a lánykérés volt, mi más? Váratlanul ért, pedig a sok-sok spoiler után tűkön ülve vártam a nagy jelenetet, és kétszer is el kellett olvassam, hogy megbizonyosodjak arról, hogy basszus, ezt most tényleg komolyan gondolták? De tényleg? Nemááár. Akkor újra. 

Összességében? Folytatni fogom a sorozatot. Azt nem mondom, hogy kedvenccé vált, hiszen nincs viszonyítási alapom, fogalmam sincs, megüti ez a regény azt a mércét, amit ebben a műfajban megkövetelnek egy történetről, de abban biztos vagyok, hogy az a világ, amit J. Goldenlane a szemem elé vetített, felkeltette az érdeklődésemet.

Read More