Egymás szemében #5 | Simone Elkeles - Leaving Paradise

Sziasztok!

Az Egymás szemében egy olyan kezdeményezés, melyben a résztvevő bloggerek egymásnak ajánlanak könyveket megadott szempontok szerint.
A könyv újraolvasás volt, és azért vállaltam be ismét az elolvasását, mivel tavaly nem írtam róla bejegyzést, és nem is folytattam a második résszel, így sokat felejtettem a cselekményből, így nem akartam tudatlanul nekivágni a második résznek.


Cím: Leaving Paradise
Író: Simone Elkeles
Író nemzetisége: amerikai
Kiadó: Flux
Kiadás: 2007.
Oldalszám: 312
Címkék: válott szemszög, romantikus, baleset, trauma, young adult, iskola, ifjúsági

✘✘✘

Fülszöveg

What happens when the person who damaged you for life… becomes the person you trust the most?

Caleb Becker spent the past year in juvenile detention. 

Maggie Armstrong spent the past year in hospitals and physical therapy. 

Two teens who were scarred one fateful night are going to have to face their greatest challenge yet – meeting up with each other again.

✘✘✘

Véleményem

Mivel ismét a rajongói fordítást vettem elő, úgy érzem, jogosan másoltam be ide az angol fülszöveget. Második olvasás után is kijelenthetem, hogy ennek a könyvnek, és a második résznek is méltó helye lesz majd egyszer a polcomon, csak az az egyszer még fogalmam sincs, mikor válik már jelen idővé.

Ami mindenképp megemlítendő, az az, hogy bármennyire is a kétezres évek közepe után jelent meg ez a könyv, nem éreztem azt a tíz év különbséget. Azért azt valljuk  be, a világ egyik napról a másikra változik, és már egy év alatt is teljesen más álláspontra kerülnek az emberek, mégsem tűnt úgy, hogy ez a történet sokkal korábban játszódna, hanem épp ellenkezőleg: teljesen mainak tűnt, 2018-asnak, mintha egy idén megjelenő YAt olvastam volna, pedig nem, ez a.könyv már 10 éve boldogítja az amerikai olvasókat.

Különösen tetszett még a cím, és annak jelentősége. Sokszor nevettem, amikor kigúnyolva volt említve. Tökéletesen szemléltet két dolgot is: először is az író hatalmát, hiszen ilyenkor meg van adva neki az esély arra, hogy játszadozzon a nevekkel, és ha az olvasó belemerül a könyvbe, akkor el is hiszi a szereplők által, hogy igen, ez bizony a karma, pedig nagyon nem, az író direkt írta meg pont így, és leginkább azért, hogy hitelesebb legyen az egész történet. Másodszor pedig bemutatja azt a megállapítást, miszerint a látszat néha csal. Szeretem ezt a szófordulatot, és olvasás közben végig ez járt az eszemben. Itt van ez a kisváros, Paradise. A tökéletes város, a tökéletes iskolával, a tökéletesnek tűnő elit emberekkel, a tökéletes mindennel. A Becker család maga az álom minden fiatalnak, hiszen úgy a szülők, mint a gyerekek sikeresek, mindenki teljesíti a vágyát, mindenki az lesz, ami szeretne. Senki sem tudja, hogy ez egy álca. Annak ellenére, hogy a nagyobbik gyerek börtönbe kerül ittas vezetés miatt, a család szinte ugyanúgy folytatja az életét, mintha mi sem történt volna. Csodaszép, ugye? Milyen nagyszerű család, milyen erősek, harciasak, magabiztosak... Egy nagy francokat! Gyengék, buták, naivak és gyávák, csak túl szép és vastag az álcájuk ahhoz, hogy ezt egy ember észrevegye.

Tetszett Maggie gyógyulási folyamata, szuperül van bemutatva az, hogy bármennyire is ott van a fizoterápia és a rengeteg orvos, igazán csak akkor kezdett el gyógyulni, mikor Caleb ott volt mellette.

Caleb szüleivel abszolút nem vagyok kibékülve, főleg az anyjával nem, nagyon antipatikus személyiségnek mutatkozott egész végig, és ez az érzés a második részben csak fokozódott.

Összességében

Ajánlom. Mindenkinek, aki  szereti a romantikus lélektani történeteket. Garantált kedvenc lesz!

SZEPTEMBERI EGYMÁS SZEMÉBEN BEJEGYZÉSEK

♦️ Ágota bejegyzése: Chanda Hahn - Bűbájtalan

Ágota ebben a hónapban az én egyik kedvencemet olvasta. Ha érdekel titeket a véleménye, kattintsatok a fenti linkre.

Read More

Egymás szemében #4 | Gayle Forman - Ha maradnék

Sziasztok!

 Az Egymás szemében egy olyan kezdeményezés, melyben a résztvevő bloggerek egymásnak ajánlanak könyveket megadott szempontok szerint.

Régebben nagyon várólistás volt ez a könyv, de valamiért mindig más került a kezem közé, ezt valahogy a várólistám végére csúsztattam. Most már értem is, miért.

De előbb beszéljünk magáról a könyvről...

Író: Gayle Forman 

Író nemzetsége: amerikai

Kiadó: Ciceró Könyvkiadó

Kiadás: 2011

Oldalszám: 256

Címkék: család, fiatalkor, gyász, halál, ifjúsági, komolyzene, kortárs, paranormális, romantikus, Young Adult, zene

Molyos százalék: 89%

✘✘✘

Fülszöveg [Cselekményleírást tartalmazó szöveg]

És te hogyan döntenél?

Képzeld el, hogy mindened megvan, amiről csak egy lány álmodhat. A szüleid jó fejek, mindig megértenek és melletted állnak. Az öcséd a legédesebb kiskölyök a világon. A város legígéretesebb rockbandájának frontemberével jársz, aki nem elég, hogy eredeti és különleges, de imád is téged. A zenei tehetséged szélesre tárta előtted a világ kapuit.

Képzeld el, hogy aznap, mikor leesik az első hó, mindezt elveszítheted.

Amikor életedben először kell komoly döntést hoznod, nem áll melletted senki, akitől segítséget remélhetnél. Élet és halál között kell választanod. Az életed soha nem lehet olyan, mint amilyennek ismerted. A halálról semmit sem tudsz.

Te mit tennél? Harcolnál vagy feladnád? Mennél vagy maradnál?

✘✘✘

Idézetek

,,Most először értem meg, hogy meghalni könnyű. Élni nehéz."

,,– Nincsenek második lehetőségek az elszalasztottak helyett."

,,– Kérlek szépen, kérlek szépen, kérlek szépen, kérlek, kérlek, kérlek, kérlek, nagyon szépen kérlek! 

Mikor abbahagyja, egyenest az arcomba néz. 

– Kérlek, Mia – könyörög. – Hadd ne kelljen dalt írnom rólad."

,,Olyan nagy a csönd, hogy szinte hallom, mit álmodnak a többiek körülöttem."

,,A „mindenségit” nyilván a kórház közönsége számára sterilizált változata a „kibaszott kurva élet”-nek."

,,Akár így, akár úgy, mindenképp nyersz valamit. És persze, akár így, akár úgy, de mindenképp vesztesz is valamit. Mit mondhatnék neked? A szerelem egy büdös kis ribanc."

✘✘✘

Véleményem

Izgatottan álltam a könyvhöz, és minden erőmmel azon voltam, hogy szeressem és imádjam, és bíztam abban, hogy ez a regény kiránt majd az olvasási válságomból, de nem így lett.

Nem akarom lehúzni a könyvet, mert sokan szeretik, így nem is mondok róla olyan sokat, hogy ne vegyem el tőle a kedveteket.

Bármennyire is meg kellett volna hatódjak rajta, valamiért nem ment, állandóan beleuntam, és félretettem a könyvet. Ami legjobban kiakasztott, az Mia viselkedése. Személy szerint összeroppantam volna - még ha szellem(?) is vagyok - abba, hogy meghaltak a szüleim abban a balesetben, de nála semmi ilyesmit nem éreztem. Sőt, mintha nem is nagyon törődött volna vele. Az Alexel való kapcsolata is számomra túl lapos volt, valahogy természetellenesnek tűnt az egész. A legtöbb helyen úgy éreztem, hogy a szavak csak oda vannak pakolva elém, de semmi érzés nincs bennük, mintha Mia semmit sem érezne.

De lehet, velem van a baj. Sőt, biztos, mert az utóbbi időben rosszul válogatom össze az olvasmányaimat. Nem hiszem, hogy a későbbiekben ismét a kezembe venném ezt a könyvet. Egyszer elég volt. :)

Nektek mi a véleményetek róla? Olvastátok? Szerettétek?

Read More

Egymás szemében #3 | David Michie - A dalai láma macskája

Sziasztok!

Azt hiszem, nemcsak én, hanem a rendszeres olvasók is valószínűleg tisztában vannak azzal, hogy egy ilyen könyvet, mint ez, valószínűleg sosem vettem volna a kezembe, ha nincs az Egymás Szemében könyvklub. Nina, az Ambivalentina bloggere ajánlotta ezt az olvasmányt, ez volt a harmadik alkalom, amikor egy olyan könyvvel ismerkedtem meg, ami teljes mértékben a komfortzónámon kívülre esett, és azt kell mondanom, ez az első könyv, ami igazán tetszett ahhoz, hogy amikor elkezdtem írni az értékelést, mosolyogtam. Megdöbbentő? Pedig igaz. Lentebb olvashatjátok, miért!

De előbb a könyvről:

Író: David Michie

Író nemzetisége: amerikai

Kiadó: Synergie Könyvkiadó

Kiadás: 2014

Oldalszám: 256

Címkék: állat, buddhizmus, életmód, humoros, India, ismeretterjesztő, macska, tibeti buddhizmus

Molyos százalék: 91%

✘✘✘

Fülszöveg [Cselekményleírást tartalmazó szöveg]

Egy ​éhező és sajnálatra méltó kiscicát kimenekítenek Újdelhi sikátoraiból és egy olyan életben lesz része, amilyenről nem is álmodhatott. Egy gyönyörű, a hófödte Himalájára néző szentélyben, a dalai láma macskájaként kezd új életet. 

Ez a melegszívű, bohókás de bölcs, soknevű cica bepillantást enged a dharamsalai élet zárt világába. Kis kémként tudósít Őszentsége bizalmas találkozóiról a hollywoodi hírességekkel, filantrópusokkal, önsegítő könyvek szerzőivel, és ezen keresztül megtudhatjuk, hogyan lelhetünk boldogságra ebben a rohanó, anyagias világban. 

A története nemcsak a macskabarátok arcára fog mosolyt csalni.

Véleményem

Ehhez a könyvhöz is, ahogy az előző kettőhöz is, félve álltam hozzá. Miért?

1. A főszerep egy macskáé volt. Egy MACSKÁÉ. Mondom: MACSKÁÉ. 

Aki ismer, az tudja, hogy utálom a macskákat. Elsősorban azért, mert lusták, és valahogy nem szimpatizálok a lusta élőlényekkel, másodsorban pedig azért, mert a macskák tipikusan azok az állatok, akik mindent kikövetelnek maguknak, akik - hogy fogalmazzak szépen - "Kinyalják maguknak a jogaikat.". Na, én ezt valahogy nem bírom, sosem szerettem az ilyen embereket, állatokat pedig végképp nem.

2. A történet központi szála a vallás volt. Vallásos embernek tartom magam, de reformátusnak, és mindent furcsának tartok, ami a mi szokásainktól teljesen eltér. Már olvasás előtt tisztában voltam azzal, hogy a történet ezen részével nem kimondottan leszek barátságban, de a végére valahogy megszoktam, és már nem is zavart annyira.

A buddhizmus egy olyan ágával ismerkedtem meg, amivel még eddig nem találkoztam. Olvastam már cikkeket a témáról, láttam filmeket is, amelyekben a szereplők buddhisták voltak, de magamtól szerintem sosem vettem volna a kezembe egy ilyen könyvet. Maga a világ nem hozott abban az értelemben lázba, hogy máris vallást váltsak, de a benne lévő tanítások, történések és a szereplők rendesen elgondolkodtattak.

,,Ugyanígy, más lények nem kényszeríthetnek arra, hogy türelmesebbek vagy kedvesebbek legyünk, függetlenül attól, hogy a türelem és a kedvesség mennyire segítené elő boldogságunkat."

,,Érdekes, hogy amikor eldöntjük, hogy valami újba kezdünk, az események gyakran azonnal a segítségünkre lesznek ebben. Nem mindig a teljesen nyilvánvaló módon, vagy nem azonnal. És néha úgy, ahogy nem is gondolnánk."

,,Mrs Trinci egy illatos zsebkendőt tett az orrához, meglepte ez a gondolat. 

– Néha jó, nagyon jó kiadni a mérgünket egy probléma esetén – mondta a dalai láma. 

– Egész életemben ideges természet voltam – válaszolta a nő. 

– Néha tudjuk, hogy változtatnunk kellene a viselkedésünkön. De néha szükség van egyfajta sokkhatásra ahhoz, hogy észrevegyük, hogy muszáj változtatnunk. Most rögtön. 

– Sì – Mrs Trinci nyelte a könnyeit. – De hogyan? 

– Kezdje azzal, hogy a türelem gyakorlásának előnyeire gondol, és arra, hogy mi a hátránya, ha nem türelmes – mondta a dalai láma. – Ha valaki mérges, elsősorban ő szenved tőle. Aki mérges, annak nem boldog és békés az elméje. 

Mrs Trinci karikás szemekkel nézett rá. 

– Arra is gondolnunk kell, hogy milyen hatással van ez másokra. Amikor bántó dolgokat mondunk, amit nem is gondolunk komolyan, olyan mély sebeket ejthetünk, amiket nem is lehet begyógyítani. Gondoljon a családok és barátok közötti ellentétekre, olyan szakadékokra, amelyek egy-egy kapcsolat megszűnéséhez vezettek, csupán egy dühkitörés miatt. 

– Tudom – sóhajtott fel Mrs Trinci. 

– Majd kérdezzük meg magunktól, hogy honnan jön a düh? Ha a düh valódi oka a hűtő, a gáz vagy a málna hiánya, akkor miért nem mérges mindenki más ezek miatt? Látja, a düh nem kintről jön. A düh az elménkből jön. És ez egy jó dolog, mert nem befolyásolhatunk mindent magunk körül a világban, de megtanulhatjuk befolyásolni a saját elménket. 

– De én mindig is egy dühös ember voltam – ismerte be Mrs Trinci. 

– Most éppen mérges? – kérdezte Őszentsége. 

– Nem. 

– Mit mond ez önnek a dühös elme természetéről? 

Mrs Trinci hosszú ideig nézett ki az ablakon a templom tetejére, ahol a késő délutáni nap arannyal vonta be a cserepeket – Gondolom, hogy jön és megy. 

– Pontosan. Nem állandó. Nem a részünk. Nem mondhatjuk, hogy „Mindig is egy mérges ember voltam.” A mérgünk nő, csökken, majd elmúlik, mindenki esetében. Lehet, hogy Ön többször átéli, mint más, és minden alkalommal, amikor átadja magát neki, akkor ezt a szokást táplálja, és még nagyobb valószínűséggel jön elő ismét. Nem volna jobb, ha inkább visszaszorítaná az erejét?"

Összesítve:

Érdekes volt az alap, és maga a tény, hogy egy macska szemével láthattam az eseményeket. Volt a történetnek egy enyhe humora is, ami teljesen feldobta a vallásos eseményeket. Bár ezt inkább karmának kéne nevezni.

Kinek ajánlom? Azoknak, akik egy kis pozitivitásra vágynak az életükben.

Májusi menetrend: 

Május 4. ❤ Niki, Tahereh Mafi: Ne érints
Május 9. ❤ Ágota, Velünk véget ér (ezt ajánlottam én❤️)
Május 11. ❤ Tina, David Michie: A dalai láma macskája
Május 14. ❤ Hikari, Zoe Sugg: Girl Online
Május 18. ❤ Ági, Melissa Landers: Elidegenítve
Május 23. ❤ Masni, Jenny Han: A fiúknak, akiket valaha szerettem
Május 25. ❤ Vhrai
Május 28. ❤ Dorka, Milly Johnson: Yorkshire Puding Klub
Május 31. ❤ Genevieve, Hidasi Judit: Gondolatmappa

Read More

Egymás szemében #2 | Totth Benedek - Holtverseny

A könyvet ismét az Egymás Szemében Könyvklub keretein belül olvastam, és őszintén be kell vallanom, a vélemény, ami a könyvről kialakult bennem, cseppet sem olyan, mint amilyenre az első percben számítottam. Ezúton is nagyon-nagyon szépen köszönöm Ninának az ajánlást. Kedvencet nem avattam, sőt, ettől a kategóriától egészen messze esik ez az olvasmány, de valamilyen szinten örülök, hogy mégis a kezembe akadt ez a történet. mindjárt el is mondom, miért.

De előbb a könyvről egy keveset:

Író: Totth Benedek

Író nemzetisége: magyar

Kiadó: Magvető Könyvkiadó

Kiadás: 2015

Oldalszám: 248

Címkék: dopping, drog, erőszak, fiatalkor, gyilkosság, sport, sportoló, szex, thriller, úszás

Molyos százalék: 81%

Fülszöveg

Magyarország valamelyik elhagyatott, vidéki elkerülőútján egy kamaszokkal teli sportkocsi száguld a koromsötét éjszakában. Éppen elég fenyegető kezdet ez egy regényhez, de még így is váratlan, ami a folytatásban következik. Totth Benedek nem bánik kesztyűs kézzel sem regényalakjaival, sem az olvasókkal első könyvében. A kamaszregény, a krimi, a lélektani thriller és a fejlődési regény elemei keverednek ebben a különös, nyomasztó és olykor mégis humoros, kegyetlen, de nem öncélú prózában. Ha valaki a mai Magyarországra, s a benne meglehetősen elhagyatottan, néha boldogan, többnyire boldogtalanul, olykor szomorúan, de gyakrabban inkább dühösen ténfergő tizenévesekre ismer, nem téved nagyot. Mégsem a társadalomkritikán van a hangsúly, hanem a nagyon is személyes szembenézésen azzal a kamasszal, aki mi magunk is voltunk, vagy lehettünk volna ezen a sivár, nem vénnek való vidéken, ahol még a vaddisznók sem azok, amiknek látszanak.

Véleményem 

Ugh. Erre valahogy nem tudok jobban reagálni. Beszélek előbb a jóról, és arról, hogy miért érdemes az embernek a kezébe vennie ezt a könyvet. A stílus kimondottan bejövős, az írót remek képességekkel áldották meg fentről, és élvezetes, ahogy ír, nem tipikusan szájbarágós, inkább az a "úgy mondom, hogy jó legyen nekem is, neked is".

És hát nagyjából ennyit is a pozitív dolgokról, ugyanis a könyv 90%-a kikészített.

Mondanivaló: ez a világ elbaszott. Én ennél konkrétabban nem tudom megfogalmazni, hogy mit éreztem olvasás közben, teljes mértékben letaglózva állok az események (?) előtt, mert egy olyan világképet lökött a pofámba a könyv olvasása óta konkrétan, káromkodva mondom el a véleményemet, és ez nekem sem tetszik, ami miatt szívem szerint kiszaladnék a világból. Legalább kétszer.

A középpontban egy fiúbanda áll, akiknek az életvitelük... pocsék. De tényleg. Drog, cigi, pia, részegen vezetik az autót, elütnek ezt-azt - ember vagy állat? Ki a francot érdekel? -, és nem törődnek a következményekkel. Nem mondom, hogy nincsenek ilyen fiatalok ebben a világban, mert vannak, sőt, ami a legrosszabb: túl sokan vannak. De akkor is, engem a hideg ráz, ha erre a könyvre gondolok, még akkor is, ha eltekintek ettől az alpári, mindenmásodikszókáromkodás dologtól, ami miatt jön, hogy a Bibliát olvassam egész évben.

Ajánlom? Csak ha van gyomrotok ahhoz a rengeteg kárormkodáshoz.

Pozitív dolog van-e benne? Akad. Elrejtve jó mélyen, de van, mert a fentebb említett mondanivaló tényleg súlyos problémákból alakult ki, ami ellen ha nem tesz az ember fia/lánya/kiskutyája, akkor annak súlyos következményei lesznek.

Read More

Egymás szemében #1 | Mary Westmacott - A rózsa és a tiszafa

Agatha Christie nevét már akkor ismertem, amikor a Viasat 3-on(?) ment a Poirot sorozat, de valahogy mindig is idegenkedtem tőle. Abban a tudatban éltem, hogy Christie-t csak a nagyok olvashatnak, én pedig túl kicsi voltam még akkor. Anya persze ajánlotta, amikor már betöltöttem a 14-et, de akkor sokkal jobban lefoglalt a Szent Johanna és társai, és akkor még inkább unalmamban olvastam, nem azért, mert ismerkedni akartam új, komfortzónámon kívülre eső történetekkel. 

Életem első Agatha Christie-je: ✓

A könyvet az Egymás szemében Könyvklub keretein belül olvastam. Ebben a hónapban Dóri, az Ülj le mellém bloggerének egyik kedvencétől, mint ahogyan azt fentebb is leírtam, Agatha Christie-től olvastam. Dóri nem adta meg konkrétan, hogy melyik a kedvence, és még mielőtt megkérdezhettem volna, végiggörgettem az író könyveinek listáját, rádöbbentem, hogy én nem valami népszerű, mindenki által ismert könyvről szeretnék írni, hanem valami olyanról, amit kevesebben ismernek. Végtére is, ha olyasmit olvasok, amit mindenki szeret, azt valószínűleg én is szeretni fogom, és lehet, hogy az adott könyv épp beleillene a komfortzónámba, és akkor semmi megmérettetés nincs a dologban. Ezért esett a választásom Christie egyik álnéven írott könyvére, amiről vegyes érzelmeim vannak. Mindjárt elmondom, miért.

A könyvről

Író: Mary Westmacott/Agatha Christie

Író nemzetisége: brit

Kiadó: Partvonal és Hungalibri

Kiadás: 2005

Oldalszám: 248

Címkék: 2. világháború, 20. század, emberi sorsok, romantikus, szerelem

Molyos százalék: 81%

Fülszöveg

Agatha ​Christie olykor új vizekre evezett és Mary Westmacott álnéven finom rajzolatú, lélektani regényeket is papírra vetett. A titokzatosság homályából kibomló történetek főhősei látszólag hétköznapi emberek, ám mindegyikük életére elhallgatott igazságok terhe vet sötét árnyékot. Az izgalom lassú-lusta, majd egyre erőteljesebb fokozása nem kell, hogy gyilkosságig vigye a történetet; a krimi koronázatlan királynője hullák nélkül is sorsfordító konfliktus elé állít mindenkit. 

Hugh Norreys harmincnyolc évesen, életének legboldogabb napján autóbalesetet szenvedett. Örök életére tolókocsiba kényszerült. Ettől kezdve különös szerepet kap a sorstól. Miután sokkal élesebben és érzelemmentesebben tudja megítélni embertársai cselekedeteit, egyre többen avatják be őt titkolt terveikbe, tárják fel előtte őszintén érzelmeiket és szándékaikat Lassan rá kell ébrednie, ő bénán sem passzív részese csak az eseményeknek, hanem aktív formálója – másokon keresztül. Egy nap különös látogatója érkezik: egy örmény nő, aki szinte akarata ellenére elvonszolja valakihez, akit ő egykor gyűlölt, aki pedig a halálos ágyán újra fel akarja tárni előtte a dolgok másik, a legigazibb arcát…

Véleményem

Azt már az elején be kell vallanom, hogy nehezen kezdtem el az olvasást. Bármennyire is hajlok arra, hogy minél több komfortzónámon kívülre eső könyvet olvassak el az elkövetkezendőkben, minden egyes alkalommal úgy kezdek hozzá, mintha csak egy foghúzásról lenne szó, aztán ahogy belemélyedek a történetbe, úgy kezdem el szépen lassan megszeretni az alapot, az írásmódot, meg úgy mindent, és a történet így kerül át a komfortzónámon belülre. Ez történik általában. Itt is megvolt a kis folyamat háromnegyed része, de ez a történet valahogy mégsem került át a komfortzónámba.

A történet többnyire a politikai élet körül zajlott, amit nem minden egyes esetben értettem. Hugh számomra eléggé semleges karakter volt, sajnáltam a balesete miatt, és azért is, mert idővel elvesztette a hitét önmagában, és csak azért tér át a jó útra, mert a megfigyeléseinek köszönhetően beleszeret egy nőbe, aki lényegében a helyes útra tereli őt. Ez mind szép és jó, de tényleg, örülök, hogy összejött neki az, hogy végül némiképp kigyógyul a betegségéből, de úgy éreztem, egész végig kihasználták őt, ameddig beteg volt. Mindenkit ő hallgatott meg, mindenki neki mondta el szíve baját, mintha más nem is hallgathatná meg őket, csak ő. És ezzel nemhogy feldobnák szerencsétlen embert, akinek láthatóan barátokra lenne szüksége, hanem épphogy elkeserítik, hisz az áradozásokkal elmondják neki azt, amiről tulajdonképpen lemarad a betegsége miatt. Engem ez az aprónak tűnő mozzanat rendesen irritált, néhány helyzetben jött, hogy nekimenjek a szereplőknek, mert már túl sok volt az, amit műveltek.

,,Nem azt irigyeljük igazán, akinek jobban megy a sora, mint nekünk, hanem azt, akiről tudjuk, hogy jobb, mint mi vagyunk. Aki a sárban fetreng, az irigyli a csillagokban járót, és le akarja cibálni maga mellé a mocsokba. Én mondom magának, van miért sajnálnia Jágót. Annak se lett volna semmi baja, ha nem találkozik Othellóval."

Nem sok gondolat jut eszembe erről a könyvről, pedig olvasás közben akadtak megjegyzéseim, de azok idővel eltűntek, elmaradoztak a fejemben. Amit még mindenképp megjegyeznék, hogy aki egy lélektani, szépirodalminak számító könyvet szeretne a kezébe adni, annak ajánlom, de aki inkább kikapcsolódásra vágyik, annak valami kortárs, rövidet olvasson. :) 

Drága Dóri, köszönöm szépen az ajánlást!

Read More