Agatha Christie nevét már akkor ismertem, amikor a Viasat 3-on(?) ment a Poirot sorozat, de valahogy mindig is idegenkedtem tőle. Abban a tudatban éltem, hogy Christie-t csak a nagyok olvashatnak, én pedig túl kicsi voltam még akkor. Anya persze ajánlotta, amikor már betöltöttem a 14-et, de akkor sokkal jobban lefoglalt a Szent Johanna és társai, és akkor még inkább unalmamban olvastam, nem azért, mert ismerkedni akartam új, komfortzónámon kívülre eső történetekkel.
Életem első Agatha Christie-je: ✓
A könyvet az Egymás szemében Könyvklub keretein belül olvastam. Ebben a hónapban Dóri, az Ülj le mellém bloggerének egyik kedvencétől, mint ahogyan azt fentebb is leírtam, Agatha Christie-től olvastam. Dóri nem adta meg konkrétan, hogy melyik a kedvence, és még mielőtt megkérdezhettem volna, végiggörgettem az író könyveinek listáját, rádöbbentem, hogy én nem valami népszerű, mindenki által ismert könyvről szeretnék írni, hanem valami olyanról, amit kevesebben ismernek. Végtére is, ha olyasmit olvasok, amit mindenki szeret, azt valószínűleg én is szeretni fogom, és lehet, hogy az adott könyv épp beleillene a komfortzónámba, és akkor semmi megmérettetés nincs a dologban. Ezért esett a választásom Christie egyik álnéven írott könyvére, amiről vegyes érzelmeim vannak. Mindjárt elmondom, miért.
A könyvről
Író: Mary Westmacott/Agatha Christie
Író nemzetisége: brit
Kiadó: Partvonal és Hungalibri
Kiadás: 2005
Oldalszám: 248
Címkék: 2. világháború, 20. század, emberi sorsok, romantikus, szerelem
Molyos százalék: 81%
Fülszöveg
Agatha Christie olykor új vizekre evezett és Mary Westmacott álnéven finom rajzolatú, lélektani regényeket is papírra vetett. A titokzatosság homályából kibomló történetek főhősei látszólag hétköznapi emberek, ám mindegyikük életére elhallgatott igazságok terhe vet sötét árnyékot. Az izgalom lassú-lusta, majd egyre erőteljesebb fokozása nem kell, hogy gyilkosságig vigye a történetet; a krimi koronázatlan királynője hullák nélkül is sorsfordító konfliktus elé állít mindenkit.
Hugh Norreys harmincnyolc évesen, életének legboldogabb napján autóbalesetet szenvedett. Örök életére tolókocsiba kényszerült. Ettől kezdve különös szerepet kap a sorstól. Miután sokkal élesebben és érzelemmentesebben tudja megítélni embertársai cselekedeteit, egyre többen avatják be őt titkolt terveikbe, tárják fel előtte őszintén érzelmeiket és szándékaikat Lassan rá kell ébrednie, ő bénán sem passzív részese csak az eseményeknek, hanem aktív formálója – másokon keresztül. Egy nap különös látogatója érkezik: egy örmény nő, aki szinte akarata ellenére elvonszolja valakihez, akit ő egykor gyűlölt, aki pedig a halálos ágyán újra fel akarja tárni előtte a dolgok másik, a legigazibb arcát…
Véleményem
Azt már az elején be kell vallanom, hogy nehezen kezdtem el az olvasást. Bármennyire is hajlok arra, hogy minél több komfortzónámon kívülre eső könyvet olvassak el az elkövetkezendőkben, minden egyes alkalommal úgy kezdek hozzá, mintha csak egy foghúzásról lenne szó, aztán ahogy belemélyedek a történetbe, úgy kezdem el szépen lassan megszeretni az alapot, az írásmódot, meg úgy mindent, és a történet így kerül át a komfortzónámon belülre. Ez történik általában. Itt is megvolt a kis folyamat háromnegyed része, de ez a történet valahogy mégsem került át a komfortzónámba.
A történet többnyire a politikai élet körül zajlott, amit nem minden egyes esetben értettem. Hugh számomra eléggé semleges karakter volt, sajnáltam a balesete miatt, és azért is, mert idővel elvesztette a hitét önmagában, és csak azért tér át a jó útra, mert a megfigyeléseinek köszönhetően beleszeret egy nőbe, aki lényegében a helyes útra tereli őt. Ez mind szép és jó, de tényleg, örülök, hogy összejött neki az, hogy végül némiképp kigyógyul a betegségéből, de úgy éreztem, egész végig kihasználták őt, ameddig beteg volt. Mindenkit ő hallgatott meg, mindenki neki mondta el szíve baját, mintha más nem is hallgathatná meg őket, csak ő. És ezzel nemhogy feldobnák szerencsétlen embert, akinek láthatóan barátokra lenne szüksége, hanem épphogy elkeserítik, hisz az áradozásokkal elmondják neki azt, amiről tulajdonképpen lemarad a betegsége miatt. Engem ez az aprónak tűnő mozzanat rendesen irritált, néhány helyzetben jött, hogy nekimenjek a szereplőknek, mert már túl sok volt az, amit műveltek.
,,Nem azt irigyeljük igazán, akinek jobban megy a sora, mint nekünk, hanem azt, akiről tudjuk, hogy jobb, mint mi vagyunk. Aki a sárban fetreng, az irigyli a csillagokban járót, és le akarja cibálni maga mellé a mocsokba. Én mondom magának, van miért sajnálnia Jágót. Annak se lett volna semmi baja, ha nem találkozik Othellóval."
Nem sok gondolat jut eszembe erről a könyvről, pedig olvasás közben akadtak megjegyzéseim, de azok idővel eltűntek, elmaradoztak a fejemben. Amit még mindenképp megjegyeznék, hogy aki egy lélektani, szépirodalminak számító könyvet szeretne a kezébe adni, annak ajánlom, de aki inkább kikapcsolódásra vágyik, annak valami kortárs, rövidet olvasson. :)
Drága Dóri, köszönöm szépen az ajánlást!
