Sarah Addison Allen - A varázslat tava

Az írónő utolsó, magyarul megjelent könyve teljesen meglepetés volt a számomra. Szokásomhoz híven most sem olvastam el közvetlenül a könyv előtt a fülszöveget, így úgy csöppentem bele a világba, mintha konkrétan fejjel előre ejtettek volna bele.

Adott egy fiatal, a harmincas-negyvenes éveiben járó nő, aki pont egy éve vesztette el a férjét egy balesetben. Van egy egyedi ízlésű, kamaszodásnak álló kislánya, akit sikeresen is a szívembe zártam, és egy anyósa, akit - micsoda meglepő fordulat - csak a vége felé kedveltem meg.

Mint ahogy az előző értékelésemben említettem, SAA stílusa olyan, mintha írott formáját olvasnám a Született feleségeknek, amit fiatalabb koromban nagyon imádtam, így már említenem sem kell, hogy ez is nagyon tetszett.

– A varázslat szemfényvesztés, olyankor próbálkozunk vele, amikor valami elérhetetlen dolog után ácsingózunk.

Adott még egy csodálatos hely, tele érdekesebbnél érdekesebb helyszínekkel, emlékekkel, szereplőkkel.

Minden annyira mai, mindent olyan egyszerűen, mégis fantasztikusan tálal elénk az írónő, hogy kénytelen vagyok szeretni azt, amit kiad a keze közül.

Ebből a részből hiányoltam a romantikát. Adott volt két kézzel fogható szereplő, akik között még //csók sem csattant el//. Szakadt meg a szívem, de komolyan, szinte már jött, hogy megírjam az alternatív befejezést.

Ahogy elnéztem, sorozat első kötetéről van szó, és ahogy még jobban elnéztem, a KMK nem biztos, hogy megjeleníti a folytatást (a másik sorozatánál is várok a folytatásra...), így egyből lemondhatok arról, hogy esetleg magyarul fogom olvasni az elkövetkezendő időben.

Érdekes volt a cselekmény, és az, ahogy a múltbéli dolgok sorra derültek ki, leginkább Wessel kapcsolatban. Érdekes férfikarakternek találtam, tipikusan olyannak, akiről ha egy erotikus könyvben olvastam volna, tutibiztos, hogy felkerül a legkedvencebb férfikaraktereim közé.

Selma karaktere eleinte nem tetszett. Tipikus imádomnő, csak idősebb, furfangosabb kiadásban, igazán különcnek is találtam, olyannak, akit az utcán normális ember két méterrel kikerül. Ezzel szemben viszont az utolsó oldalakon olyat tesz, ami miatt emelem kalapom, és minden elismerésem neki.

Amit igazán imádok SAA könyveiben, az a hangulat, és maga az érzés, amit a könyvei okoznak. Bátran merem ajánlani bárkinek, aki valami újat szeretne, nem hétköznapit.❤

Read More

Sarah Addison Allen - A csodálatos Waverley-kert

SAA könyveitől mindig rettegek. Basszus, nem tudom, mi van velem, de a mostani olvasmányaimat félve kezdem el.

Tehát. SAA eddig elolvasott két könyve alapján már tökéletesen tisztában voltam, mire számíthatok ebben a nyitókötetben. Már nagyjából tudtam, hogy fog kinézni a történet felépítése, hogy a szereplőket valószínűleg imádni fogom, és a történet cselekményét is.

A sejtéseim beigazolódtak.

Csupán akkor tévedtem egy keveset, amikor elkezdtem olvasni, mert akkor pont nem voltam abban a hangulatban, amikor megéri SAA-t olvasni. Mert SAA-hoz hangulat kell.

Három elolvasott könyv után állíthatom, hogy az írónő művei olyan hangulatot és érzést sugároznak magukból, mint a Született feleségek sorozat. Mindenki ismer mindenkit, mindenki tud mindent mindenkiről, vannak furcsa emberek, vannak gazdagok, akik az égig vannak szállva maguktól, vannak újak, ismeretlenek, akik próbálnak beilleszkedni az új életükbe, régi és új szerelmek, csalás, ámítás, gyűlölet és szeretet.

Érdekes az, amit ettől a könyvtől kaptam. Az olvasás után is sokat gondolkodtam rajta. Clairetől megtanultam azt, hogy a kényszerű befele fordulással csak azt érem el, hogy ujjal mutogatnak rám, még akkor is, ha segítem a kisvárost. Az, hogy elvonta magát az újtól, a férfiaktól, csak azt érte el, hogy egy begyepesedett, visszahúzódó, konzervatív emberré vált, akinek a határait faltörő kossal kell áttörni, mert máskülönben minden egyébfajta próbálkozás semmit sem ér.

Sydney rádöbbentett arra, hogy hiába akarok elmenni, világot látni, újat tapasztalni, az otthonom mindig ott lesz, mindig visszavár, történjen akármi, ott menedéket, munkát, szeretet lelek. Azt is megtanultam, hogy a régi szerelmeket, a régi sebeket felszakítani egy visszafordíthatatlan folyamat. Néhány percig azt gondoltam, az első szerelme otthagy csapot–papot, és visszamegy hozzá, de amikor jobban belemélyedtem a történetbe, rájöttem, hogy ez lenne a világ legrosszabb döntése.

David megjelenése volt a tetőpont a z egész cselekményben. Akkor kikerekedett szemmel ültem, olvastam, és alig bírtam abbahagyni.

Van egy olyan sejtésem, hogy a fának köze van Loreleihez. Nem tudom, pontosan mi, remélhetőleg a következő kötetben ez kiderül, de nagyon felkeltette az érdeklődésemet.

SAA rajongóknak kötelező olvasmány, bár lehet, picit csalódni fognak benne. :)

Read More

Sarah Addison Allen - A barackfa titka

Cselekményleírást tartalmazó fülszöveg

A ​harmincéves Willa Jackson az anyagi romlásba dőlt régi, előkelő déli család sarjaként kétes hírnévnek örvend. A Blue Ridge Madam – amit még Willa ükapja építtetett, és ami a környék legpompázatosabb otthonának számított – évek óta a hanyatlás és a szégyen jelképe.

Willa megtudja, hogy volt osztálytársa, a nemesi származású Paxton Osgood, kívül-belül fel akarja újíttatni az épületet, hogy első osztályú fogadót alakítson ki belőle. Ám amikor az építkezés közben egy csontváz kerül elő a magányosan álló barackfa alól, rég eltemetett titkok kerülnek napvilágra, a városkában pedig furcsa események követik egymást. A véres rejtély minden várakozás ellenére közelebb hozza egymáshoz Willát és Paxtont, akik közösen kénytelenek szembenézni a két család szenvedéllyel és árulásokkal teli történetével, illetve kideríteni az igazságot, ami azóta is hatással van az élők sorsára.

Az első mondat

Aznap, amikor Paxton Osgood átvitte a postára a dobozt, benne a vastag, cirkalmas betűkkel megcímzett, fóliával bélelt borítékokkal, akkora felhőszakadás tört ki, hogy a levegő fehér lett, mintha kihipózták volna.

Azt hiszem, ez az első olyan könyvem, ami úgy istenigazából családregény. Olvastam már ilyen típusú könyvet, ha nem is mostanában, de valamikor biztosan. Itt tulajdonképpen az a probléma, hogy ez a valamikor túl rég volt, és már teljesen elfelejtettem a hatását. Igaz, ami igaz, a könyvben is van valami, ami miatt úgy érzem, ez az év eddigi legjobb könyve. Ez volt az első találkozásom a mágikus realizmus kifejezéssel, és ez is csak egy kihívás miatt, de úgy érzem, egyáltalán nem bántam meg, hogy ezt a könyvet választottam, sőt bátran merem tovább olvasni az írónő többi írását is.

A szereplőkről

Szerettem Paxton részeit, mert felismertem benne azt, aki egyszer majd lenni szeretnék. Ismeritek azt a nő típust, ugye, aki mindig tökéletes, aki mindig mindenre és mindenkire figyel, akinek az élete harmónikus - legalábbis annak tűnik -, akit mindenki szeret, aki megbízható, szerény, naprakész és szinte megállíthatatlan? Tudom-tudom, ez a típus egyenesen álom a legtöbb nő számára, viszont azért jó lenne belegondolni, mi lenne, ha mi is olyanok lennénk... Áh, álom. De nem is ez a lényeg. Annak ellenére, hogy Paxton megtestesítette ezt a személyiséget, egyáltalán nem volt boldog. Kalitkában érezte magát, szabadulni akart, amit teljes mértékben megértettem. Szerelmes volt egy olyan férfiba, akit teljesen félreismert ebből a szempontnól, a szülei teljesen rászálltak, nem hagyták, hogy kibontakozzon.

Szerettem Willat. Nagyon makacs, akaratos személyiségnek ismertem meg, aki kiáll magáért, és nem hagyja, hogy a dolgok úgy történjenek, ahogy nem kéne. Remekül helytállt a nyomozás terén is, gyorsan járt az esze, logikusan gondolkodott.

Számomra Sebastian nem testesítette meg az álomférfit, sőt. Lehet, hogy Paxtonnak ő volt a tökéletesség, de nekem nem. Úgy éreztem, ő nem elég izgalmas számomra, túl nyámnyila és unalmas - ergo olyan pasi, aki nem izgatja a fantáziámat.

Ezzel szemben Colin teljesen más volt: ugyan ő sem volt olyan húderemek pasi, mint ahogyan azt Willa beállította, de sokkal inkább megtestesítette azt, amire a mai nők - hozzám hasonló, érettebb nők - álmodnak. Ő már hasonlított a szeretett könyves álompasikhoz, de, tekintve, hogy nem tudott teljesen kiteljesedni ebben a könyvben, nem érte el a mércét. De közel járt.

Miért szeretem Colint - három idézetben

"– Egy csomó mindent szeretek benned."

"— Az is a véletlen műve, hogy beléd szerettem."
  
"– Willa!
– Igen?
– Reggel van.
– Tudom.
– És még mindig szeretlek."

 Miért ajánlom?

- mert elvarázsol, elkápráztat, megdöbbent, kipasszírozza belőled az életet és mégis teljesen feltölt;
- mert kedvelhetőek a szereplőek;
- mert titokzatos és hihetetlen;
- mert túl jó ahhoz, hogy kihagyd;
- mert én azt mondtam, hogy kötelező. :)

Read More