Az első mondat
- A francba, Zsadist! Ki ne ugorj...
Phury hangja alig hallatszott az előttük zajló baleset csattanása miatt. És az ütközés az ikertestvérét sem tartotta vissza attól, hogy kivesse magát az Escalade-ből, miközben a terepjáró nyolcvan kilométeres sebességgel száguldott.
Furcsa ezt mondani, de azt hiszem, ez volt az a pont, amikor beleszerettem Zsadistba. Tudom, az előző értékelésem során azt mondtam, hogy idegesítettek a jelenetek, amelyek közte és Bella között zajlottak, és ezt a megállapítást még mindig alátámasztom, annak ellenére is, hogy szükséges volt az ő kapcsolatukat is bevezetni, hogy eljuthassunk arra a pontra, ahol ez a kötet elkezdődött.
Azon a véleményen vagyok, hogy ha már egy párról szól az egész kötet, akkor miért kell átmenni két másik ember szerelmi életébe? Az én fejemben ez úgy jön le, mintha az író nem tudna eleget írni az adott párról, és muszáj kitérnie a dolgok alól, hogy egy kicsit feldobja a történetet.
Mindegy...
Amikor a címre fény derül
Nem hittem volna, hogy az első - számomra néhol elviselhető, néhol elmegy kategóriába tartozó - kötet után ezt fogom mondani, de ez a cím tökéletesen ráillik a kötetre, a szereplőkre, meg úgy mindenre. De ezt a nyálcsorgatást a karaktereknél fogom részletezni.
Bella
Ismét megdöbbentő megállapítás következik: Bella volt az a karakter, akit igazán kedveltem, akihez sokkal közelebb állok, mint Maryhez vagy Beth-hez. Nagyon tetszett benne az, hogy önálló akart lenni, és nem szeretett a családjától függeni. Pontosabban a bátyjától, akivel egy ideig szimpatizáltam - nem tudom, miért -, de aztán kiderült róla, hogy nem épp a jófiúk táborát erősíti, így azonnal le is tettem róla.
Az tetszett még ebben a lányban, hogy a fiatal kora ellenére viszonylag felnőttesen gondolkodott. Annyi vele egykorú női karakterrel találkoztam már, és egyik hülyébb volt, mint a másik - már bocsánat, de... -, ő viszont tényleg kiállt magáért, és nem félt annyira, mint ahogyan azt az ő helyzetében elvárható lett volna.
Szóval tetszett. Csak hogy félreértések ne essenek. Már megint...
Egyik ismerősömnek volt egy olyan megjegyzése, hogy miatta fogom megszeretni a sorozatot. Igaza volt. Személy szerint elképesztően rajongok az olyan karakterekért, akiknek valamilyen szempontból sérült a múltjuk, emiatt az életük nem kiegyensúlyozott, általában introvertáltak, keveset beszélnek. Én is ilyen vagyok, már csak azért is...
Egy idő után zavarossá váltak a se veled, se nélküled pillanatok. (Pl. amikor a sikátorban Zsadist egy másik nő vérét itta meg - ez a rész valahogy nem tetszett, olyannak tűnt, mintha megcsalta volna Bellát, holott a vak is látta, hogy teljesen belebolondult a lányba.)
A történtről - spoileres -
Életemben nem hittem volna, hogy fogok találni egy olyan könyvet, amiben minden van: szomorúság, bánat, fájdalom, veszteség, szeretet, szerelem... és még sorolhatnám. Mindenből kaptam egy jó nagy adaggal, az előző részekhez képest pedig elégedett vagyok mindennel Nem idegesített semmi, nem zavart semmi, egyszerűen élveztem az olvasást. Meglepő, tudom, tudom, nem is tudom, tőlem mit vártatok. Hogy ócsárolom? Nem, én eddig sem ócsároltam semmit, csak elmondtam róla a véleményem, ami, ugye, személyes, meg minden. Végül is, a saját blogomon megtehetem ezt... mármint a személyeskedést. Hazudni nem fogok.
De mindegy.
Nem hiszem, hogy van még mit mondanom erről a kötetről. Tetszett. Nagyon is.
John Matthew miatt különösen.
Tohr-ért és Wellsie-ért pedig sajog a lelkem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése