Az első mondat
Mindenki azt hiszi, hogy meghaltam.
Az eleje igazán tetszett. Éreztem azt, amit Penryn érzett: a fájdalmat és az elhagyatottságot. Mert bármennyire is megtalálta és megmentette a húgát, és az anyja is vele volt, mindenki azt hitte, hogy meghalt, moccanni és szólni sem tudott, hogy bocs már, de élek még, nem kell temetni. Tulajdonképpen ez olyan volt, mintha már majdnem célba ért volna, de a szalag előtt egy méterrel pofára esett, viszont a kezével átszakította a szalagot, és nyert. Ott volt, de mégsem, és ez fájt neki. Az pedig csak még inkább rátett egy lapáttal, hogy Rafi is elhagyta őt.
Amikor a címre fény derül
A túlélők világában élni hatalmas feladat, még Penryn számára is, így érthető, hogy néha inkább már feladta volna, mintsem harcolt volna az angyalok ellen. Túlélőnek lenni hatalmas kockázattal jár. Tudni, hogy TE sikeresen átvészelted az egyik csatát, és azt is, hogy a szeretteid nem... vagy ha mégis, akkor őrült állatokká(?) váltak, akik már nem önmaguk, és csak a bajt hozzák az ember fejére...
A történetről - spoileres -
Úgy érzem, ez sokkal vontatottabb és eseménytelenebb volt, mint az előző. Talán ez azért van, mert Rafi nem volt sokszor jelen. Igazán megkedveltem a fickót, mondhatni a szívembe zártam, a különös viselkedése és a modora ellenére is, őt pedig a kétszázadik oldal után kaptam meg. No, igen, ezt nevezik pechnek.
Valahogy untam a táboros részeket, annyira nem tűnt izgalmasnak, mint ahogyan azt eleinte gondoltam. Persze Du-Damot imádom, ők voltak azok, akik teljesen feldobták ezeket a részeket, rengetegszer megnevettettek.
Akkor kezdtem el figyelmesebben és éberebben követni az eseményeket, amikor megjelent Clara. Érdekes személyiségnek tartottam, többször is elgondolkodtam a szerepén és a sorsán. Az egész történet maga a feketeség, és jött ő; annak ellenére, hogy - a külvilág szerint - csúnyává vált, maga volt a szeretett, és úgy érzem, ő volt az egész történet fényforrása. Azt hiszem, az volt a történet egyik csúcspontja, amikor találkozott a családjával. A gyerekeivel való érintkezés is lényeges volt, de amikor a férje is elfogadta őt, és átölelte - na, ez volt az a pillanat, amikor elejtettem egy könnycseppet. Haláli, ugye? Apokalipszis, bukott angyalok, vér, meg minden, és én azon sírtam, hogy egy férfi és egy nő egymásra talált.
Amikor Rafi megjelent, végre értelmet nyert, hogy elkezdtem a második részt. Jött, tarolt, és mindent vitt. Már ahogy megszólalt, nyomot hagyott bennem. Ugyanolyan kemény és magabiztos volt, ahogy mindig, viszont látszott rajta, hogy a szíve már dobog valakiért, és van kiért jót tegyen. Imádtam azt a részt, amikor elsőnek megpillantja Penrynt; mintha egy régóta kergetett álma, amiről már lemondott, valóra vált volna. Tulajdonképpen ez meg is történt.
Védelmező volt, mintha csak egy elcsépelt erotikus könyvből lépett volna elő - úgy értem, az ottani pasik is ilyenek: a választott nőre még csak ránézni sem szabad, és ha begörbül egy szál haja, akkor ihajcsuhaj.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése