Susan Mallery - Koktél és cseresznye

Az első mondat

– Hadd könnyítsem meg a dolgát! – mondta az elegáns, méregdrága öltönyt viselő férfi Dani Buchanannek.

Azt kihagyta, hogy jóképű, markáns, férfias, tökéletes, bámulatos, és épp megfelel nekem is.

Amikor a címre fény derül

Feledékenységem határtalan, de, gondolom, ezt már megszoktátok. Megszoktam, hogy ilyen a cím, már egyáltalán nem zavar, ami haladás, ahhoz képest, hogy az elején nagyon idegesített, hogy az angol és a magyar cím között ekkora a különbség.

A karakterekről

Dani

Mint már mondtam, az előző három kötetben egyáltalán nem volt a kedvemre sem a viselkedése, sem semmije, egyszerűen idegesített. Ő volt az, aki sosem tudott semmiről, és amiért kiverte a hisztit is - ami ugyancsak egy irritáló pont volt a könyvekben. Ezt egy ideig még elfogadtam - hasonló a helyzetünk -, de hogy szinte minden fejezetben ezen kapja fel a vizet, az azért már tényleg sok(k).

Az sem volt teljesen tiszta, hogy miért akarta rögtön megismerni az apját, főleg úgy, hogy már tudta, hogy kicsoda, és mi áll előtte - és nem csak ezért.

A szenátortól is furcsa volt, hogy ilyen hamar megbékélt a gondolattal, hogy van egy lánya, meg minden, és akkor most minden heppi.  Ez a rész számomra túlontúl irreálisnak tűnik.

Alex

No, ő az a tipikus férfikarakter, aki a való életben valószínűleg nem is létezik. Nincs hogy létezzen egy ilyen tökéletes ember. Már a megjelenésével és a kisugárzásával megnyert magának, erre rátett egy lapáttal a humora és a szenvedélye, a romantikus lelke, a titok - a volt feleségével kapcsolatban -, a családjával való harmonikus viszonya...

Ezért is mondom, hogy ő egyszerűen nem létezik. Az anyjával együtt. Ő is ugyanilyen tökéletes volt.

Alex sikeresen felkerült a képzeletbeli háremem listájára. Nem a legaljára, de nem is a legelejére. Ott, valahol középen. 

A történetről - spoileres - 

A fentebb említett bajaim mellett csupán még azt szeretném megemlíteni, hogy hiányoltam a többi testvért. Eddig mindegyik részben óriási szerepet játszottak - úgy értem, azok, akik nem a központban álltak/nem róluk szólt az adott könyv -, itt viszont minden második-harmadik fejezet után jelentek meg. Persze, itt már fontosabb szerepet játszott az új család, akiket jó volt megismerni úgy, ahogy vannak, és nem azt az álarcot, amit fel kellett volna venniük, és amit a szenátor felesége is viselt. Az a nő Alexnél is tökéletesebb volt, mindent kibírt, elviselte, hogy a férjének van egy gyereke, amit ő nem tudott neki megadni, sőt a többi gyerekére is vigyázott, nevelte őket úgy, ahogy csak tudta.
Bármilyen meglepő, számomra Gloria viselkedése is lehetetlennek tűnik. Oké, megváltozik, oké, kedves lesz, oké, oké, oké. De az, amit ő művelt, túlzás volt. Olyanná vált, mint valami cukros néni: édeskicsibogaramgyeremertkapszcukorkát. Francokat. Gloria nem ilyen, és akkor sem változott volna meg ennyire, hogy ha örökké élhetett volna.
Amikor kiderült, hogy lesz egy új Buchanan baba a családban, nagyon-nagyon mosolyogtam, főleg, hogy épp Loriéknak, akik az utóbbi időben rengeteg kellemetlen dolgon kellett keresztül menjenek.
Walker és Elissa eljegyzése is tetszett, az viszont, ahogy Penny lereagálta a helyzetet, és nem értette meg a miérteket, kevésbé.

Lezárult a sorozat, és vérzik a szívem. Nagyon-nagyon közel nőttek hozzám ezek a Buchananek, még akkor is, ha nem okoztak maradandó nyomokat bennem. Másfél héten keresztül elszórakoztattak, és velem tartottak, ami nagy szó. Ez az első olyan sorozat, amit mostanában kezdtem el, és be is fejeztem, sőt, ami még jobb, egyhuzamban olvastam el mind a négy kötetet, megállás és közbevágás nélkül.