Gena Showalter - Atlantisz

olyan szép ez a borító <3

Első mondat

- Érzed, fiam? Érzed, ahogy beborít a Köd?

Ééés, igen! Gena ismét megcsinálta! Már Az alvilág uraival megvett magának kilóra, ezzel a sorozattal pedig még inkább elérte, hogy imádjam. Szeretem a világot, amit alkot, a karaktereit, mert sosem tökéletesek - leginkább a nők -, de a főszereplő férfiak mindig gyönyörűnek látják őket. Valamiért ez a magamfajta lányban reményt kelt, és ettől varázsszerűnek tűnnek az ilyen történetek. Már csak ezért is megéri elolvasni, legalábbis nekem.

Amikor a címre fény derül

Hm, hát, azt hiszem, ez egyértelmű, de azt hiszem, szólnék néhány szót. Molyon olvastam az értékeléseket, és észrevettem, hogy pár olvasónak egyáltalán nem tetszett ez az atlantiszi szál, néhány részt irreálisnak tartott. Pedig elég kevés ilyen történetről hallottam - bár meglehet, hogy csak nekem szűk a látóköröm. Mindenesetre számomra ez teljes mértékben új volt és nagyon bejött. Már el is kezdtem a második részt. ❤

A karakterekről

Grace
Tulajdonképpen itt azt szeretném kiemelni, amit az első részben is említettem. Kicsit már elegem volt a tökéletesnek tűnő karakterekből, akik úgy testalkatilag, mint jellemileg kifogástalanok... Szerintem értitek, mire gondolok. Egy ideig még oké, de néhány könyv után... nem, már elég volt. Grace pedig remekül kárpótolt mindenért. Nem volt megelégedve magával, egy kicsit kerekebb volt az átlagnál - bár mostanában mi számít átlagnak? Ez egy jó vitatéma lehetne... -, ezért néha kényelmetlenül érezte magát a bőrében, de általában mosolygott és minden dolog mellé pozitívan állt. Emiatt volt számomra szimpatikus, és elképesztően cuki. Bár a szendeszűz szereppel nem teljesen voltam megelégedve - még mindig elcsépelt dolognak tartom, sok erotikus könyvben megfordult már ez az elem... -, ettől függetlenül viszont nagyon jól állt neki ez a szerep, valahogy kiegészítette őt.

Darius
Na, egeen.
Egy állatian jó pasiról van szó, hölgyeim. Szó szerint. Ugyan eléggé jó a képzelőerőm, mégis úgy érzem, nem teljesen tudom elképzelni őt sárkányként. De erősen próbálkozom. Nem tudom, ha a további részekben fog-e szerepelni, de ha igen, akkor remélem, sikerülni fog.
Dariust nem tudtam annyira megkedvelni, mint amennyire szerettem volna. Valamiért nem éreztem azt nála, hogy valamiért másabb, jobb lenne, mint a többi urban fantasy+erotika könyv férfi szereplői. De azért igyekezett lázba hozni, tetszett a kissé ősember stílusa, nagyon vadítóan állt neki.

A történetről - spoileres - 

Adott egy teljesen új, ismeretlen világ a számomra, így nincs hogy ne szeressem. Voltak benne gyengébb pontok, amikor egy picit eluntam magam, és - szégyenszemre - átugrottam a dolgokat. Ezzel szemben viszont a vége annyira eseménydúsra és izgalmasra sikeredett, hogy bántam, hogy ilyen hamar befejeztem.
Eléggé furcsának találtam, hogy Gena ennyire elhúzta a dolgokat a két főszereplő között, az elmúlt négy elolvasott könyve után nem ezt vártam tőle. Viszont így volt jó, legalábbis ami a kapcsolatukat illeti. Ha hamarabb egymásnak estek volna, talán nem végződnek úgy a dolgok, ahogy végződtek.
Az Alex-Teira páros tetszett még ebben a könyvben, egy egész színfolt volt a fekete vásznon.
Egyszeri olvasmánynak tökéletesen megfelelt, bár nem hiszem, hogy később még a kezembe fogom venni. A folytatásra viszont baromi kíváncsi vagyok, ezért is kezdtem bele a második részbe. Meglássuk-meglássuk! ❤

Read More

J. R. Ward - Megsebzett szerető

Az első mondat

- A francba, Zsadist! Ki ne ugorj...

Phury hangja alig hallatszott az előttük zajló baleset csattanása miatt. És az ütközés az ikertestvérét sem tartotta vissza attól, hogy kivesse magát az Escalade-ből, miközben a terepjáró nyolcvan kilométeres sebességgel száguldott.

Furcsa ezt mondani, de azt hiszem, ez volt az a pont, amikor beleszerettem Zsadistba. Tudom, az előző értékelésem során azt mondtam, hogy idegesítettek a jelenetek, amelyek közte és Bella között zajlottak, és ezt a megállapítást még mindig alátámasztom, annak ellenére is, hogy szükséges volt az ő kapcsolatukat is bevezetni, hogy eljuthassunk arra a pontra, ahol ez a kötet elkezdődött.

Azon a véleményen vagyok, hogy ha már egy párról szól az egész kötet, akkor miért kell átmenni két másik ember szerelmi életébe? Az én fejemben ez úgy jön le, mintha az író nem tudna eleget írni az adott párról, és muszáj kitérnie a dolgok alól, hogy egy kicsit feldobja a történetet.

Mindegy...

Amikor a címre fény derül

Nem hittem volna, hogy az első - számomra néhol elviselhető, néhol elmegy kategóriába tartozó - kötet után ezt fogom mondani, de ez a cím tökéletesen ráillik a kötetre, a szereplőkre, meg úgy mindenre. De ezt a nyálcsorgatást a karaktereknél fogom részletezni.

Szereplők

Bella

Ismét megdöbbentő megállapítás következik: Bella volt az a karakter, akit igazán kedveltem, akihez sokkal közelebb állok, mint Maryhez vagy Beth-hez. Nagyon tetszett benne az, hogy önálló akart lenni, és nem szeretett a családjától függeni. Pontosabban a bátyjától, akivel egy ideig szimpatizáltam - nem tudom, miért -, de aztán kiderült róla, hogy nem épp a jófiúk táborát erősíti, így azonnal le is tettem róla.

Az tetszett még ebben a lányban, hogy a fiatal kora ellenére viszonylag felnőttesen gondolkodott. Annyi vele egykorú női karakterrel találkoztam már, és egyik hülyébb volt, mint a másik - már bocsánat, de... -, ő viszont tényleg kiállt magáért, és nem félt annyira, mint ahogyan azt az ő helyzetében elvárható lett volna.

Szóval tetszett. Csak hogy félreértések ne essenek. Már megint...

Zsadist

Egyik ismerősömnek volt egy olyan megjegyzése, hogy miatta fogom megszeretni a sorozatot. Igaza volt. Személy szerint elképesztően rajongok az olyan karakterekért, akiknek valamilyen szempontból sérült a múltjuk, emiatt az életük nem kiegyensúlyozott, általában introvertáltak, keveset beszélnek. Én is ilyen vagyok, már csak azért is... 

Egy idő után zavarossá váltak a se veled, se nélküled pillanatok. (Pl. amikor a sikátorban Zsadist egy másik nő vérét itta meg - ez a rész valahogy nem tetszett, olyannak tűnt, mintha megcsalta volna Bellát, holott a vak is látta, hogy teljesen belebolondult a lányba.)

A történtről - spoileres - 

Életemben nem hittem volna, hogy fogok találni egy olyan könyvet, amiben minden van: szomorúság, bánat, fájdalom, veszteség, szeretet, szerelem... és még sorolhatnám. Mindenből kaptam egy jó nagy adaggal, az előző részekhez képest pedig elégedett vagyok mindennel Nem idegesített semmi, nem zavart semmi, egyszerűen élveztem az olvasást. Meglepő, tudom, tudom, nem is tudom, tőlem mit vártatok. Hogy ócsárolom? Nem, én eddig sem ócsároltam semmit, csak elmondtam róla a véleményem, ami, ugye, személyes, meg minden. Végül is, a saját blogomon megtehetem ezt... mármint a személyeskedést. Hazudni nem fogok.

De mindegy.

Nem hiszem, hogy van még mit mondanom erről a kötetről. Tetszett. Nagyon is.

John Matthew miatt különösen.

Tohr-ért és Wellsie-ért pedig sajog a lelkem...

Read More

J. R. Ward - Síron túli szerető

Még mielőtt el nem kezdeném az értékelést, el szeretném mondani, hogy a múltkori Ward könyv értékelése után én nagyon-nagyon röhögtem, és úgy feldobta a napomat az, ami a sorozat facebook oldalán ment, hogy azt még én sem hittem el. Apropó: ilyenekkel vesztitek el a rajongókat. Talán én is emiatt állok a sorozat mellé ilyen félve...

Először is, le szeretném szögezni egyszer, és remélem utoljára, hogy nő vagyok. Megmutatni nem fogom, de szerintem ez érzékelhető volt. Legalábbis az előző értékelésekből, amik ugye az oldalon vannak.

Másodszor: a Zivatar egy személyes oldalnak indult. Az, hogy leírom a könyvekről a véleményemet, azt tükrözi, hogy az olvasás is része az életemnek - és viszonylag nagy részét tölti ki.

Ahhoz pedig, hogy milyen stílusban írom meg a véleményemet mindenről, az engem tükröz, azt, amit gondolok az adott könyvről. Ha nekem zavaros, akkor zavarosan fogok írni róla, ha nem tetszett, akkor azt ki is nyilvánítom, és fordítva. Az meg, hogy egyesek a kákán is megtalálják a csomót - Melissa és Marissa. most komolyan? Annyiszor megnéztem ezt a nevet, és akkor is Marissa volt oda írva - nem az én hibám, bocsi. Nem tudom, mit olvastatok, de hogy valamit félre, az nagyon biztos.

Gigert pedig tessék szépen békén hagyni. Nem kértem őt arra, hogy álljon ki értem, magától ment, ami meg is döbbentett és jól is esett sötét lelkemnek.

Ja, és még valami: attól, hogy valami nem tetszik, és azt a saját, számomra elfogadott módon kinyilvánítom, még nem kell anyázni. De ha már megteszitek, akkor hívjátok fel, és úgy tegyétek. Szeret veszekedni. :3

Az első mondat

– A fenébe, V, a halálba kergetsz! – mondta Butch O'Neal, miközben feltúrta a fehérneműs fiókját egy pár fekete selyemzokniért. Fehér pamutzoknit talált helyette.

Kezdem megszeretni ezt a párost. Amikor mindketten jelen vannak, mosolygok, jobb esetben nevetek. Ha jobban belegondolok, akkor ők azok, akik a legtöbb humort szolgáltatják ebben a sorozatban.

Amikor a címre fény derül

Tulajdonképpen ezen sokat gondolkoztam, és nem jutottam sokra. Síron túli szerető. Itt személy szerint Maryre gondoltam, aki ugye leukémiás volt, és végül is, Rhage mentette meg őt a biztos haláltól, a sírtól. Szóval egyikőjük sem ment át a másvilágra.

Végül is, mindegy. Lehet, hogy ebben a könyvben ez az, ami számomra zavaros.

A karakterekről

Mary

Őszintén megmondom, már kezdem unni azokat a karaktereket, amelyek halálos betegségben szenvednek. Nem olvastam sok ilyet, de épp eleget ahhoz, hogy elmenjen tőlük a kedvem. Minden ilyennél nagyjából ugyanaz a mese: általában a nő az, aki beteg; még mielőtt kiderülne/miután kiderülne, hogy halálos beteg, és csak hónapjai vannak hátra, találkozik egy fess, magabiztos, tökéletes, jóképű férfival, aki teljesen elcsavarja a fejét, akiért odáig meg vissza van, és végül nem hal meg, mert hát nem. Itt csupán annyi volt az újdonság, hogy Rhage volt az, aki meggyógyítja a lányt, annak ellenére, hogy így benne marad a sárkány. De az igazi szerelem nem ismer halált, ugye...

Azt hiszem, ezzel mindent elmondtam.

Azt viszont még, így, utóhangként elmondom, hogy nem ítélem el őt a betegsége miatt, sőt, tisztelem azért, hogy ennyi mindent átvészelt, de mint könyvbéli esemény/szál, kissé már elcsépelt és unalmas.

Rhage

Benne óriásit csalódtam. Míg az előző részben felkeltette az érdeklődésemet, addig itt teljesen elment a kedvem tőle, egyáltalán nem jött be, valamiért piszkálta a csőrömet, vagy nem is tudom...

Az alapvető dolgok, amit megtudtam róla, az az, hogy ő a legszebb, legcsodálatosabb, legjobban kinéző testvér, akitől minden nőnek eláll a szava, meg minden. Nos, az enyém nem állt el. Akinek a beceneve Hollywood, és olyan históriák terjengenek róla a világban, amiben arról van szó, hogy milyen jó az ágyban, attól sokkal több erotikát és szenvedélyt vártam el, mint amennyit kaptam. Ugyanakkor - ami az iménti dolgot kompenzálja - nagyon szépen beszélt a lánnyal. Ez talán annak is köszönhető, hogy nem egy mai férfiról van szó, akinek az idejében az udvarlás egy olyan megszokott és tökéletesre fejlesztett dolog volt, amit valószínűleg én nem fogok megtapasztalni - legalábbis nem olyan nagy részben, mint ahogy Mary.

„Nem találok szavakat, kedvesem, mert egyetlen kiejtett szavam sem méltó arra, hogy meghalld.”

A történetről - spoileres - 

A fentebb említett dolgok még nem értek véget. Valószínűleg velem van a baj, kérlek, engem szidjatok és ne mást...

Az Őrző. Lehet, hogy nem mondok újat, de utálom azt a nőt, és azt is, ahogyan a testvériséggel viselkedik. Ezek az emberek úgy tisztelik őt, mintha ő maga lenne az Isten, ha véletlenségből feltesznek neki egy kérdést, inkább öngyilkosok lennének, minthogy az a hülye némber elátkozza őket. Ő pedig... ő pedig lazán-faszán megvonta volna Rhangetől a boldogságot, mert miért ne <- és ezt azért mondom, mert nem találom az okot, amiért ez a férfi ne lehetne boldog. De ez a perszóna valószínűleg kapott valami olyat - olyan apró, semmibe vehető dolgot -, ami miatt megtiltaná tőle a szerelmet.

A vége volt még számomra túl gyors, és amiért molyon is levonom a csillagozást. Talán ha húsz oldalban lezavarta az egész meggyógyulokarákbóltalálkozokazörzővelsálálálá dolgot, ami számomra nagyon idegesítő volt. Oké, így is viszonylag hosszú ez a könyv, de most már az a tíz-tizenöt oldal pluszban nem mindegy?

Még egy dolog, ami számomra sok és felesleges volt: Bella és Zsadist jelenetei. Ugyan gyomorgörcsöt is okozott, és pár pillanatig nem tudtam folytatni az olvasást, úgy éreztem, hogy valahogy nem illik a könyvhöz és a hangulatához. Szükséges volt, hisz így egy picit belátást nyerhettünk a következő kötetbe, de ez minden...

Várom a támadásokat, meg minden, rég nevettem jót.

Read More

J. R. Ward - Éjsötét szerető

Az első mondat

Darius körülnézett a klubban.

Az első fejezet a Sikolyban játszódott, amikor is Darius Wrathal találkozott. Elképesztően elutasító volt a pasi, nagyon utáltam emiatt egy ideig, aztán megbékéltem vele. Bár mondjuk sajnáltam, hogy a pasi meghalt. (a vége tetszett, örülök, hogy mégis úgy alakult az élete.) Az a jelenet nagyon megdöbbentett, többször is elolvastam, mert egyszerűen nem hittem a szememnek. Aztán ott volt az a két kölök és Beth esete is, ami elérte, hogy leesen az állam. Elképesztőnek találtam, hogy a lány így megőrizte a józan eszét, személy szerint én összeestem volna félelememben, az ájulásról nem is beszélve. Ő pedig végig kitartott, és addig csinálta, ameddig a kölykök egy pillanatra el nem terelték róla a figyelmüket, és elszaladt. Minden elismerésem a csajnak, tökösen viselkedett, a fiúcskák pedig kapják be...

Amikor a címre fény derül

Ha a gondolatom helyes, akkor szerintem a cím az első találkozásra utal, amikor is picit közel kerültek egymáshoz. Kellően erotikus és forró volt, mondhatni kellemes a léleknek. Egy dolgot furcsálltam az egészben: Bethet előző nap majdnem megerőszakolták, másnap viszont boldogan, önfeledten hancúrozott egy vadidegen, kemény pasival, akire, ha az ember ránéz, azonnal beszar, mert annyira félelmetes és... nagy.

A karakterekről

Beth

Ő is egy olyan karakter, akit az ember jogosan mondhat példaképének. Erős és magabiztos, ez a már többször említett esetben is kiderült, sőt az azt követő eseményekben is nagy szerepet játszik az ereje. Viszonylag könnyen felfogta a vámpírok létét (Butch is, ha már itt tartunk), amit egy kicsit irreálisnak tartottam. Oké, hogy Wrath egy nagy, erős, szexisten, aki halálian néz ki, de az még nem azt jelenti, hogy minden szava őszinte és igaz. Neeheeem, fenéket. Szokott hazudni, erre pedig akkor döbben rá az olvasó, amikor az ő fejébe lát bele.

Wrath

Annyira össze voltam zavarodva a főszereplő pasi létét illetően, hogy az nem igaz. Eleinte azt hittem, Butch az, aztán a randis jelenet meg is erősített ebben, ezzel szemben viszont Beth előzőleg Wrathhal töltött el egy estét, szóval... sötét volt.

Molyon megnéztem a képeket, láttam, hogy Wrath és Beth együtt van, de eleinte Wrath és Marissa egy párt alkottak, és miafenevanemberek? Akkor kezdtem lenyugodni, amikor az utóbbi nő észrevette, hogy lecserélték. Kicsit szemét dolog volt Wrathtól, nagyon csúnyán viselkedett a csajjal, amit nem érdemelt meg.

A céltudatosság volt az, ami tetszett ebben a pasiban. Oké, ő eldöntötte, és meg is csinálja/ta.

A történetről - spoileres - 

Ha most túlontúl is őszinte és gonosz lennék, akkor az lenne az első szavam, hogy: szar. Most, néhány nappal a könyv olvasása után SEM tudom, hogy mit szeretnek ebben annyian. Mert oké, vámpírok, oké, erotika meg minden, de én abszolút nem éreztem semmiféle szikrát ennél a kötetnél. Bennfentesek azt mondták, a második kötettől minden javulni látszik, az esemény is érdekesebb lesz és a karakterek is, mégis úgy érzem, hogy ezt a sorozatot nem nekem találták ki.

A humor és a szexualitás kellőképp érezhető szinte mindenkiben, a többi karakter is remekül be lett mutatva, tulajdonképpen ez egy remek kezdő kötet, meg minden, de...

Valami hiányzott.

Nem tudom, mi, (még) nem vagyok túlontúl jártas ebben a műfajban, és fogalmam sincs, mi az a plusz, ami az ilyen könyvekben elengedhetetlen.

Kíváncsinak kíváncsi vagyok a többi részre is, ha már belekezdtem, akkor nem fogom abbahagyni.

Read More