Belegondoltál abba, mennyi mindent jegyzel fel a határidőnaplódba? Fogorvos, havi konzultáció ilyen-olyan dokinál, barátok szülinapja, előadások, mozipremierek, színházak, találkozók... És azokat a dátumokat feljegyzed, amik fontosak az emberi voltod számára? Azokat, amik meghatározzák a TE életedet is, azt, hogy úgy élj, ahogy most?
Az év különböző emlék-, nemzeti- és világnapjain bejegyzéseket fogunk hozni az Anarchia könyvblog bloggerével, Beával Elsősorban olyan könyvekről hozunk értékeléseket, amelyek mélyen vagy részlegesen, de mindenképp érintettek az adott témában. Ezen kívül még lesznek saját témáim is, olyanok, amikről Bea nem biztos, hogy írna, és olyanok is, amikről csak Bea ír majd, tehát mindenképp érdemes lesz majd mindkét blogot lessétek, mert izgalmasabbnál izgalmasabb bejegyzéseket terveztünk.
Január 27. - HOLOKAUSZT
Számomra mindig is meghatározó volt ez az elnevezés, és nem csak ma, hanem az év bármelyik napján képes teljes mértékben a földbe tiporni, és annyira megtölt kétellyel, mintha legalábbis engem minősítenének ezek a szavak. Nemcsak az értelmetlen halálesetek jutnak az eszembe, hanem inkább az emberi kegyetlenség, és az, amit megtettek az emberekkel - és ez ugyanilyen szinten jelen van most is, 74 évvel később, csak más formában.
Azért is gondolom úgy, hogy a holokauszt egy olyan esemény/megtörtént dolog, ami kimondottan meghatározza a 21. századi ember életét, mert ha nem történt volna meg, abszolút nem olyan lenne a világ, mint amilyen most is, nem azt az életet élnénk, amihez olyan hűségesen hozzászoktunk és ragaszkodunk. Sokszor belegondolni sem merek, milyen kegyetlenségeket kellett átélniük abban az időben az embereknek, és kénytelen vagyok rájönni, hogy az, amikre én gondolok, fel sem ér azokhoz, amiken ténylegesen nekik keresztül kellett menniük.
Bea Holokausztos bejegyzését ITT olvashatjátok.
Bea Holokausztos bejegyzését ITT olvashatjátok.
Mary Ann Shaffer - Annie Barrows - Krumplihéjpite Irodalmi Társaság
Megmondom őszintén, két dolog is felmerült bennem az olvasás előtt. Először is: eddig csak rossz tapasztalataim voltak a levélregénnyel kapcsolatban. Igaz, azt meg kell vallani, hogy a Fanni hagyományai és a Törökországi levelek úgy alapból mély nyomot hagynak egy diák szívében - esetemben egy vérző, elfekélyesedett sebet, ami sosem gyógyul be és borzasztóan ronda - , de azt meg kell hagyni, eléggé eltántorít mindkettő ettől a műfajtól. Emiatt felmerült bennem az is, hogy mégis hogy lehet levélregényként tálalni egy ilyen komoly témáról szóló könyvet? Olvasás utáni válaszom: REMEKÜL. A másik dolog a kételkedés. Sokszor azt tapasztaltam, hogy azok az emberek, akik nem élik át azt a bizonyos eseményt - nem kimondottan a holokausztra gondolok -, viszonylag hiteltelenül adják át a történetet, mondhatni elmesélik, de nem átélik. Nos, ez a két amerikai írónő abszolút nem azt adta, mint amire számítottam. Persze a formájától nem az volt az élmény, amihez hozzászoktam, mégis úgy gondolom, minden egyes levélke rejtett valami fontosat, valami olyat, amitől ez a történet egyre jobb és jobb lett.
Fűlszöveg
1946 januárjában a Londonban élő Juliet Ashton levelet kap egy ismeretlen férfitól a Csatorna-szigeteki Guernsey-ről. A levél írója elmeséli, miért alakították meg a második világháború alatt, a német megszállás idején a Krumplihéjpite Irodalmi Társaságot, és hogyan segítette a sziget lakóit abban, hogy átvészeljék a háborút. Így kezdődik a szívet melengető, varázslatos kisregény, melyben levélváltásokból, apránként rajzolódik ki előttünk a festői Guernsey-n élők humorral átszőtt, embert próbáló története.
Bármennyire is érdekelnek a holokausztos könyvek, minden egyes alkalommal, amikor a kezembe kerül egy, sokkal kevesebbnek érzem magam olvasás után. Állandóan az az érzésem, hogy kitéptek belőlem egy darabot, és sosem leszek olyan, mint voltam. Most nem érzem magam annyira elveszettnek, és ez a levélformátumnak köszönhető. Az eddigi olvasmányaimban állandóan az események középpontjában találtam magamat, a szereplővel együtt éltem át a kegyetlenségeket és a szerettei elvesztését, és emiatt gyötrődtem a leginkább. Most végig higgadt olvasó maradtam, nem fájtak annyira a történések, de azért csak részt vettem az eseményekben és jelen voltam a szereplők mellett is. Talán egy olyan szereplőnek mondanám magamat, mint olvasót, aki ugyan jelen van a történetben, mégsem éri semmi baj, olyan, mintha ott sem lenne, de azért szerves része az egésznek.
Tudom, egy kicsit paradoxon helyzet, de bármennyire is én választottam ki a témát, nem tudok a történetről - nem csak erről, egyikről sem - olyan könnyed módon beszélni, mint az összes többi értékelésemben. Valahogy nem érzem jogosnak, hogy elmondhatom a véleményemet, de nem is jönnek úgy a szavak, hogy órákig meséljek róla. Ez a téma olyan, hogy csak keveset jó róla beszélni, inkább azokat a dolgokat kell megjegyezni, amikre az ember saját maga jön rá akkor, amikor nincs mellette senki, csak ő van és a fejében kószáló gondolatok.
Kedvenc idézeteim/részeim
Én úgy látom, minél kevesebbet mondott, annál több benne a szépség.
✱
Egész életemben azt hittem, hogy ha a hős és a hősnő eljegyzi egymást, vége a történetnek; elvégre ami jó Jane Austennak, az a többi embernek is megfelelhet. De ez hazugság. A történet csak a kezdetet mutatja be, és utána minden egyes nap tovább szövi a cselekményt.
✱
1941 egy májusi éjszakán nagy erejű robbanóbomba zuhant a könyvtár tetejére. Ez a tetőterasz elég messze esett Juliet őrhelyétől, de őt annyira kétségbe ejtette drágalátos könyveinek a pusztulása, hogy eliramodott a lángok felé – mintha bizony egymaga megóvhatná a könyvtárat a végzettől!
✱
Az volt a címe, hogy Válogatás Shakespeare műveiből. (…)
Én úgy látom, minél kevesebbet mondott, annál több benne a szépség. Tudja-e, melyik mondását csodálom a legjobban? Azt, hogy “A fényes nap leszállt, sötétség vár miránk”.
Hiszen csak ismertem volna ezeket a szavakat aznap, amikor néztem, hogyan érnek földet a német csapatok, egyik repülőgép a másik után, és jöttek, csak jöttek a kikötőben is a hajókról. Nem jutott más az eszembe, mint hogy az anyjukat, az anyjukat meg az anyjukat, újra meg újra. Ha ehelyett már akkor arra gondolhattam volna, hogy “A fényes nap leszállt, sötétség vár miránk”, könnyebb lett volna a lelkem.
