Borka második könyvét szintén recenzióként szereztem meg, amit ezúton is nagyon-nagyon szépen köszönök az írónőnek! A Tripiconi-sztori első részéről, Az amulett rejtélyéről a címre kattintva tudtok bővebben olvasni.
Szükségesnek érzem megemlíteni, hogy az ilyesfajta recenziós értékelések nem abból a célból íródnak, hogy az írót/írónőt az univerzum végéig és még annál is tovább fényezzem. Az csupán a véletlen műve, hogy a legtöbb könyv, amit ilyen módon veszek a kezembe, tetszik is. Sőt, alapjáraton olyan recenziókat fogadok el, amelyekről biztosra tudom, hogy szeretni fogom (ha nem is teljes mértékben, de legalább 80%-ban). Sokat hallom és olvasom facebook-on és molyon egyaránt, hogy a legtöbb ilyesfajta értékelés inkább unaloműzés néhány blogger számára, és hogy direkt kunyorognak a könyvekért... na, ettől nekem is felfordul a gyomrom, és ha ez a dolog valamikor tetőzni fog bennem, tuti, hogy bejegyzés formájában is elmondom a véleményemet.
Nos, erről ennyit, térek is a tárgyra.
Aki olvasta a Tripiconi értékelést, az tudja, hogy már ott sem dicsértem agyon az írónőt, sőt kifejezetten kiemeltem azt, ami nekem nem tetszett, és ami miatt romlott az olvasásélményem is. Igaz, ez a történet és az Andreák lényegesen külön kategóriába sorolhatóak, és ezzel a ténnyel tökéletesen tisztában voltam a második könyv olvasása előtt is, de azért néhány percig mégis bennem volt a félsz, hogy mi van, ha az érdekes alapötlet és felvezetés mellett az összhatás kicsit sem fog tetszeni. Persze ez az érzés az első fejezet után teljes mértékben el is illant. A két történet még csak köszönőviszonyban sincs egymással, annyi a hasonlóság, hogy mindkettőnek fergeteges humora és őrült szereplői vannak, akiknek nehezen tud ellenállni az ember lánya.
A történetben az abszurd humoré volt a főszerep, és oldalanként minimum egyszer biztos, hogy felröhögtem. Ez 228 nevetést jelent egy könyv alatt, ami akár bekerülhetne a Guinness rekordok könyvébe is (az én rekordos füzetembe tuti, hogy bekerül, ehhez kétség sem fér)
Rigó Andrea Sofia
A lányban 90%-ban magamra ismertem, legalábbis ami a döntéseit, az érzéseit és a gondolkodásmódját illeti. Már ebből a szempontból is a könyv befurakodta magát a nagyobb toplistámba, de nem épp emiatt avattam a kedvencemmé.
Andrea Rigo
Ezen a pasin én behaltam, de komolyan. Néha olyannak tűnt, mint egy nagyra nőtt gyerek, máskor meg annyira vágott az esze, hogy azt egy idősebb, bölcsebb ember is megirigyelte volna. A humora fergeteges, a beszólásain csakis nevetni lehet, és az egész történet alatt úgy viselkedett, mint egy élő és létező ember, nem mint egy könyvszereplő, aki lényegében bármit megtehet.
A történetről
Egészen a történet közepéig nem értettem, miért van ott molyon a sci-fi címke. De tényleg, minden második oldal után elgondolkodtam, hogy sci-fi? Ebben? Hol a bánatban? Aztán ahogy beleláttam a Mundi házaspár fejébe, mindjárt megértettem, mi miért történik. Fiatalok, én megmondom őszintén, ilyen jó ötletet még nem olvastam soha, és emelem kalapom Borkának, amiért ezt így leírta. Abszurd? Első hallásra hülyeségnek és marhaságnak tűnik? Pedig nem az! Egész végig úgy pergett a szemem előtt a történet, mintha egy 2018-as filmet néznék a tévében.
A krimi szálat nem éreztem túlzásnak és feleslegesnek, tökéletesen beleillett a történetbe, sőt ha mondhatok ilyet, akkor még fel is dobta az eseményeket, hiszen ha nem lett volna az a gyilkos, akkor talán össze sem jöttek volna... ilyen hamar.
A narrátor beszólásai... na, igen, szarkasztikus énem visított, hogy végre emberére talált. Igen, igen, emiatt került be a kedvencek közé a könyv.❤
Miért ajánlom?
Garantáltan feldobja az ember hangulatát, megnevettet és elvarázsol, és ha nem is teljes mértékben, de egy minimális szinten kiragadja az olvasót az életéből és elrepíti egy abszurd, humorral töltött helyre, ahonnan talán soha többé nem térne vissza.
Szükségesnek érzem megemlíteni, hogy az ilyesfajta recenziós értékelések nem abból a célból íródnak, hogy az írót/írónőt az univerzum végéig és még annál is tovább fényezzem. Az csupán a véletlen műve, hogy a legtöbb könyv, amit ilyen módon veszek a kezembe, tetszik is. Sőt, alapjáraton olyan recenziókat fogadok el, amelyekről biztosra tudom, hogy szeretni fogom (ha nem is teljes mértékben, de legalább 80%-ban). Sokat hallom és olvasom facebook-on és molyon egyaránt, hogy a legtöbb ilyesfajta értékelés inkább unaloműzés néhány blogger számára, és hogy direkt kunyorognak a könyvekért... na, ettől nekem is felfordul a gyomrom, és ha ez a dolog valamikor tetőzni fog bennem, tuti, hogy bejegyzés formájában is elmondom a véleményemet.
Nos, erről ennyit, térek is a tárgyra.
Aki olvasta a Tripiconi értékelést, az tudja, hogy már ott sem dicsértem agyon az írónőt, sőt kifejezetten kiemeltem azt, ami nekem nem tetszett, és ami miatt romlott az olvasásélményem is. Igaz, ez a történet és az Andreák lényegesen külön kategóriába sorolhatóak, és ezzel a ténnyel tökéletesen tisztában voltam a második könyv olvasása előtt is, de azért néhány percig mégis bennem volt a félsz, hogy mi van, ha az érdekes alapötlet és felvezetés mellett az összhatás kicsit sem fog tetszeni. Persze ez az érzés az első fejezet után teljes mértékben el is illant. A két történet még csak köszönőviszonyban sincs egymással, annyi a hasonlóság, hogy mindkettőnek fergeteges humora és őrült szereplői vannak, akiknek nehezen tud ellenállni az ember lánya.
A történetben az abszurd humoré volt a főszerep, és oldalanként minimum egyszer biztos, hogy felröhögtem. Ez 228 nevetést jelent egy könyv alatt, ami akár bekerülhetne a Guinness rekordok könyvébe is (az én rekordos füzetembe tuti, hogy bekerül, ehhez kétség sem fér)
Rigó Andrea SofiaA lányban 90%-ban magamra ismertem, legalábbis ami a döntéseit, az érzéseit és a gondolkodásmódját illeti. Már ebből a szempontból is a könyv befurakodta magát a nagyobb toplistámba, de nem épp emiatt avattam a kedvencemmé.
Andrea Rigo
Ezen a pasin én behaltam, de komolyan. Néha olyannak tűnt, mint egy nagyra nőtt gyerek, máskor meg annyira vágott az esze, hogy azt egy idősebb, bölcsebb ember is megirigyelte volna. A humora fergeteges, a beszólásain csakis nevetni lehet, és az egész történet alatt úgy viselkedett, mint egy élő és létező ember, nem mint egy könyvszereplő, aki lényegében bármit megtehet.A történetről
Egészen a történet közepéig nem értettem, miért van ott molyon a sci-fi címke. De tényleg, minden második oldal után elgondolkodtam, hogy sci-fi? Ebben? Hol a bánatban? Aztán ahogy beleláttam a Mundi házaspár fejébe, mindjárt megértettem, mi miért történik. Fiatalok, én megmondom őszintén, ilyen jó ötletet még nem olvastam soha, és emelem kalapom Borkának, amiért ezt így leírta. Abszurd? Első hallásra hülyeségnek és marhaságnak tűnik? Pedig nem az! Egész végig úgy pergett a szemem előtt a történet, mintha egy 2018-as filmet néznék a tévében.
– A k*rva életbe, ti kémek vagytok! – csattant fel Rigo nyomozó, és felfűtöttségében megpördült a tengelye körül, majd elgondolkodva ajkaihoz tette ujjait.
A Mundik egymásra néztek, majd bólintottak:
– Eltaláltad, kémek vagyunk… És most, hogy ezt megtudtátok, meg kell öljünk titeket!
Andrea lassan visszafordult, teli szájjal kacagott:
– Elmentek ti a p*csába!
– Miért?!
Tonio és Leona teljesen megzavarodott.
– Lesz*rom, kik vagytok, csak poén volt kicsit szívatni titeket…
A krimi szálat nem éreztem túlzásnak és feleslegesnek, tökéletesen beleillett a történetbe, sőt ha mondhatok ilyet, akkor még fel is dobta az eseményeket, hiszen ha nem lett volna az a gyilkos, akkor talán össze sem jöttek volna... ilyen hamar.
A narrátor beszólásai... na, igen, szarkasztikus énem visított, hogy végre emberére talált. Igen, igen, emiatt került be a kedvencek közé a könyv.❤
Miért ajánlom?
Garantáltan feldobja az ember hangulatát, megnevettet és elvarázsol, és ha nem is teljes mértékben, de egy minimális szinten kiragadja az olvasót az életéből és elrepíti egy abszurd, humorral töltött helyre, ahonnan talán soha többé nem térne vissza.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése