Tarryn Fisher - F*ck love! - Kapd be, szerelem!

Előzmények

A könyvet alig két hónappal ezelőtt rendeltem meg a Bookline-ról, de már a molyra felkerülése óta a kívánságlistámon pihent, mert annyira megragadott a fülszövege, hogy kénytelen voltam azonnal bedobni a kosárkámba. Nos, a döntés elhamarkodott volt, egyik részem b
ánja, a másik pedig örül, hogy ez a könyv is a polcán pihen. Hogy miért is? Lentebb elmesélem.

Helena Conway szerelmes lesz.

Akaratlanul.

Észrevétlenül.

De nem véletlenül. Kit Isley pontosan az ő ellentéte – rejtélyes, fékezhetetlen és a legkevésbé sem óvatos. Mindez akár remekül is alakulhatna…

Ha nem Helena legjobb barátnőjével találkozgatna. Helena kénytelen dacolni a szívével, helyesen cselekedni, és másokra is gondolni.

Egészen addig, amíg fittyet nem hány az egészre.

Véleményem

Kezdjük azzal, hogy annak ellenére, hogy a könyvvel kapcsolatban sorra érkeznek a leértékelések, nekem valamilyen szinten tetszett. Tetszett, mert nem szokványosan kezdődött, mert végig fenntartotta az érdeklődésemet a cselekmény, és mert olyan eseményekkel van tele, amelyek abszolút nem tartoznak a klisék táborába, és amelyekről egyáltalán nem gondoltam volna, hogy valaki egyszer le meri írni. Mert valljuk be, vannak olyan részek, amelyeket csakis egy meredek lejtőhöz tudnám hasonlítani, aminek két véglete van: vagy annyira baromi jó, hogy attól az olvasó szóhoz sem jut, vagy annyira borzalmas, hogy a könyvet még a tűzre rakni is kár lenne, mert kialszik tőle.

Ez a könyv... talán fogalmazhatok úgy is, hogy az arany középút volt. Mert jónak jó volt, ötletes, kreatív, látszik, hogy sok idő volt a cselekménybe fektetve, mégis úgy érzem, hogy valami hiányzik, valami nem oké, és csak a könyv befejezése után pár nappal tudatosult bennem igazán.

Az első fejezet olvasása közben úgy éreztem magam, mintha az 50 első randi utolsó jelenetébe csöppentem volna: Kit pontosan úgy nézett ki, mint Adam Sandler, még a mosolyát is magam elé tudtam képzelni, és nem értettem, hogy ez most jó vagy sem. Aztán a második rész teljesen másképp kezdődött, és elgondolkodtam azon, hogy vajon ebből a könyvből nem hiányzik-e vagy 30-50 lap, mert teljesen ellentétben áll ez a két fejezet, pedig szemmel láthatóan egymást követik... Az első tíz rész után persze már kialakult előttem a kép, és az, amit Fisher láttatni akart velem: egy furcsa szerelmi szál, két ellentétes ember, és egy álom, aminek semmi értelme, mégis benne rejlik szinte minden.

Lényeg a lényeg: a cselekményt és a kivitelezést illetően le voltam nyűgözve. Ám ami a szereplőket illeti... na, ez volt az, ami miatt a fejjel mentem a falnak dühömben. 

ÉS ITT JÖN AZ A RÉSZLET, AMI MÁR TARTALMAZ SPOILERT A CSELEKMÉNYRE NÉZVE. CSAK AKKOR OLVASD EL, HA EZ A TÉNY NEM ZAVAR.

Nem éreztem azt a bizonyos szikrát. Tulajdonképpen nem éreztem semmit. Kit és Helena úgy viselkedtek, mint két egymással párhuzamba helyezett bot: semmi közük nem volt egymáshoz. Illetve mégis - legalábbis ezt akarták lenyomni a torkomon, de valahogy nem jött össze. Az álomnak köszönhetően kezdett el Helena Kit iránt érdeklődni, és Kit számára sem volt közömbös a lány, mégsem tettek egymás felé egyértelmű jeleket, vagy ha mégis megtörtént ez a csodának számító esemény, akkor valamelyik visszavonulót fújt. Rengetegszer kevésnek éreztem a közöttük lévő kontaktust, és ez egyrészt érthető, mert egyikük sem akart tévútra térni, mindkettejüknek kapcsolata volt, mégis emiatt éreztem hidegnek a viszonyukat... mert hát basszus! Ha tetszik valaki, jól elvagyok vele, akkor szakítok a jelenlegi partneremmel, aki iránt semmit sem érzek, és fogalmam sincs, miért vagyok/voltam vele, és igyekszem nyitni afelé, aki bejön nekem. Legalábbis ez lenne a normális reakció az ilyesmire.

A másik dolog, amiben volt kivetnivalóm, az Helena hajlandósága és lényegében mazochistasága akkor, amikor Della a kórházban maradt a szülés után. Nem azt mondom, hogy lehetetlen az, amit megtett, mégis érzek egy szemernyi lehetetlenséget a viselkedésében.

Az a fordulat, hogy Helena végül beköltözik June-hoz igazán érdekesre sikeredett. Ezt a szálat is kifejtetlennek találom: érződik, hogy az írónő ezzel el szeretne érni valamit, mégis inkább tudom, mit akart vele, de nem azt olvastam, aminek a tudatában vagyok.

Összességében úgy érzem, ennek a könyvnek vannak kivetnivalói, mégsem olyan vészes, mint ahogyan azt a molyos százalék állítja.