Félve kezdtem neki, bár fogalmam sincs, miért. Imádom a táncot, imádok táncolni, és a tény, hogy ismét egy táncos könyvet fogok elolvasni, mosolyra derített, de mégis rettegtem ettől a könyvtől. Fura, tudom.
Én komolyan azt hittem, a balett lesz a középpontban, és ezt talán a borító miatt érezhettem, ami gyönyörű. Teljesen más történetre számítottam, egészen péntekig nem is olvastam el a fülszöveget. Nem azt kaptam, mint amire számítottam, de talán jobb is így, mert az, amire gondoltam, minden bizonnyal elrettentett volna Viki további írásaitól.
Képtelen vagyok spoiler nélkül megírni ezt az értékelést, pedig nagyon-nagyon próbálkoztam vele, de annyi kérdésem és megjegyzésem van a cselekménnyel kapcsolatban, hogy egyszerűen nem tudom őket nem feltenni.
Alapjáraton a Zoey–hoz hasonló lányokról megvan a magam kis véleménye. Nem, nem úgy értem, hogy ő egy khm, csak helyzetenként úgy viselkedett, hogy igazán megérdemelte volna unokatestvérem tenyerét az arcára, legalább kétszer. Hiszékeny és naiv volt, legalábbis akkor, amikor a válással kapcsolatos dolgok történtek. És vak is. Basszus, Jacksont szinte a lábai előtt hevert, és ezt észre sem vette. Egy dolog van vele kapcsolatban, amit vastag köd fed: mi a szar történt akkor, amikor elvileg megvolt neki, aztán meg mégsem? Nem értettem ezt a részt. Vissza is olvastam, de akkor sem tisztázódott, szóval valaki elmagyarázhatná nekem…
Owen. Na, jó, ha egy élő személyiség lenne, akkor bizzisten ráuszítanám a fentebb említett kedves "kis" rokonomat, aki élvezettel püfölné legalább egy napon keresztül. Egy szarházi, kétszínű, ütnivaló ember, de Zoeyhoz hasonlóan én is beleszerettem. Egy darabig tűrtem neki, mert van igazság abban, hogy nehéz lehet elválni attól, akit legalább tíz éven keresztül szeretett. Azt mondtam, jó, várjatok még egy darabig, búcsúzzatok el egymástól, meg minden ilyesmi dolog, ami ilyenkor szokás. De aztán betelt a pohár és elegem lett. Akármennyire is szimpatikus fiatalembernek gondoltam az elején, épp annyira megutáltam őt. Aztán a féltékenykedéseivel az agyamra ment. Túl sok volt, amit csinált. Igaz, borzolta a kedélyeket, de már túlzásba esett. Miért nem maradt inkább úgy, hogy "két szék helyett a földön"? Megérdemelte volna, de nagyon.
Sean. Basszus, én vagyok az egyetlen, akinek nem sikerült megkedvelnie ezt a pasit? Számomra túl nyugis volt, semmi izgalmasat nem találtam benne. Tipikusan anyucikedvence, vagy aki anyucinállakik, vagy a szokásos informatikus-vagyok-ami-nem-a-géphez-kapcsolódik-leszarom. Nem értettem, Zoey mit lát benne. Amikor a végén megmutatta a foga fehérjét, akkor végleg elegem lett belőle.
A cselekmény számomra a megszokott volt, nem hozott semmi újat, nem vett le a lábamról. Viki stílusa az, ami dicséretre méltó, és az, ahogy a szavakkal bánik. Tökéletesen felvezette a cselekményt, a szereplőket, elérte, hogy arra a négy-öt órára megfeledkezzek a világról, és csak azzal foglalkozzak, amit alkotott nekem/nekünk.
Az Első tánc sikeresen felkerült a majdegyszermegveszem listámra. :)
Köszönöm az élményt.❤❤❤
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése