Sorozatajánló || Oltári csajok

A közeledő érettségi miatt egyre több filmet és sorozatot nézek, aminek meg is lett az eredménye: nemsokára elérem a 200 db. sorozatrészszámot ebben az évben. Azt hiszem, mérföldekkel túlszárnyaltam magamat, ilyen sikert még a könyvek terén sem értem el. Erről... erről inkább most nem is szeretnék beszélni, annyira röstellem, hogy nincs úgy időm könyveket lapozgatni. Sokszor rá sem merek nézni a könyvespolcomra... 

A lényeg a lényeg: legújabb szórakozásomat megpróbálom blogbejegyzés formájába ültetni, és ezzel együtt megosztom veletek az idei évem első sorozatának az értékelését.

A sorozat már egy ideje szúrta az oldalamat,  de csak idén vettem rá magamat arra, hogy meg is nézzem. Meglepő módon szinte egyhuzamban daráltam le az egészet, és ettől némiképp bűntudatom is van, egyrészt azért, mert túl gyorsan végeztem vele, nem hagytam időt arra, hogy sokáig élvezzem ezt a történetet, másrészt teljesen elvette az olvasásra szánt időmet, így sok könyv februárra, márciusra... na, jó, nem ragozom, de rettenetesen eltolódott. Utóbbit nem igazán bánom, mert úgy érzem, pont egy ilyen sorozatra volt szükségem: egy olyanra, ami megnevettet, megsirat, ledöbbent és nem teljesen, de egészen elkápráztat.

Először is, azt le szeretném szögezni, hogy vannak benne klisék. Ez tény, a legtöbb sorozatban vannak. Ezeket a tipikus dolgokat főleg akkor vesszük észre, ha maga a történet a sajátunkhoz hasonló. Az Oltári csajok egészen hétköznapi problémákat dolgozott fel, jócskán kitárgyalja a családi kapcsolatokat: úgy a szülő-gyermek viszonyt, mint a testvérek közöttit is - erre a későbbiekben még visszatérek. Szó esik a vállalkozásokról, a bukásokról, csalódásokról, a zenei ipar árnyoldalairól is, előkerül a drogprobléma, és még sorolhatnám napestig, mi mindent dolgoz fel ez a sorozat a száz epizód alatt.

Megpróbálok viszonylag spoilermentesen írni a történetről, de nem garantálom, hogy ez sikerül. Egy kicsit elfogult vagyok, mert sikerült egy olyan szemszögből végignéznem a sorozatot, aminek hála sok dologról megváltozott a véleményem, és ez többnyire a karaktereknek és az eseményeknek köszönhető.

És ha már a karakterek...

Még magamon sem lepődök meg, hogy Angéla lett a kedvencem az egész sorozatból. Erős, karakán jellemű, olyan, aki mindent megszerez magának, még akkor is, ha az élete múlna rajta. Kicsit példakép is lett a számomra. Sokszor irigylem azokat az embereket, akik gondolkodás és bűntudat nélkül képesek az emberek szemébe mondani az igazságot, még akkor is, ha abból hatalmas probléma keletkezik. Néha kicsit túltolta, ha élhetek Márk szavaival, mert be kell látnom, hogy néha tényleg túl sok volt a viselkedése.

Hajni engem a végére idegesített, és abban tökéletesen egyetértek Angélával, hogy nagyon énközpontú, és legtöbbször csakis arra törekedett, hogy neki legyen jó, és volt, hogy mindent magára vett, azt hitte, mindenki azért tett vagy mondott valamit, hogy neki legyen rossz. Atyaég, már a vége fele téptem a hajamat miatta, annyira idegőrlő volt a létezése.

Piros... az Piros. Egyszerű, naiv, és mégis ő volt az, aki az Erdész lányokat előrébb lökte. Legtöbbször cuki volt a viselkedése és a butasága, de voltak alkalmak, amikor szívesen felpofoztam volna abban a reményben, hátha ettől megjön az esze, mert sokszor viselkedett úgy, mint akinek nincs...

Jani. Karolának igaza volt: egy nagyra nőtt gyerek. Néha bírtam, de sokszor őt is elküldtem a Szaharába. Viselkedésileg néha egy nyolc éves is jobban produkálja magát, viszont tényleg voltak alkalmak, amikor jó gondolatai voltak, és olyankor bírtam a butuska fejét.

Kornél. Ahhoz képest, hogy mennyire okos és tanult, sokszor tűnt komplett idiótának. Bár általában a helyzet magaslatán állt, amikor Pirosról volt szó, nagyjából úgy viselkedett, mint egy hatéves fiúcska, akinek az ovis szerelme nem fogadta el a csokit és az utcáról szedett virágot.

És végül Márk. Eleinte egy arrogáns, bunkó, seggfej volt, aki nem tudja, hol a határ, de nagyjából a 30. rész után kezdtem másképp tekinteni rá, és a végére nagyon megkedveltem őt. Sokszor vétett hibákat, ez igaz, viszont mindvégig megpróbálta reálisan látni a saját és a többi ember helyzetét.

Ez a hatos szinte minden létező csapást átélt, és voltak pillanatok, amikor én magam is kételkedtem a képességükben. A sorozaton sokat dobott Karola, a Büró főnöke, Márk apja és a nagybátyja, akik hozták a tipikus őrmester szerepet, és a tündéri kiscsaj, akit nem nevezek nevén és nem mondom meg, kihez tartozik, mert a kiléte lenne a legnagyobb spoiler azok számára, akik még nem kezdték el a sorozatot.

Miért ajánlom? Mi az, ami megfogott benne? Miért gondolom azt, hogy ezt mindenképp látnod kell? Először is azért, mert ha én meg tudtam nézni szinte egyhuzamban azt a 100 részt, akkor olyan rossz csak nem lehetett. Másodsorban pedig úgy gondolom, annak ellenére, hogy felsorakoztat néhány klisét, és sokszor lehetetlenül viselkednek a karakterek, mérföldekkel minőségibb sorozat, mint jónéhány azok közül, amelyek a tévében mennek, és több ezres a nézettségük.

Ajánlom,

✸ ha nem riasztanak el a magyar gyártású filmek;

✸ ha eddig csalódtál bennük, de mégis szeretnél adni egy utolsó esélyt egynek;

✸ ha szereted a romantikát;

✸ ha szereted, hogy ismered a környezetet;

✸ ha mindennapi problémákat szeretnél látni, ami esetleg veled is megtörténhetne;

✸ ha fontos neked a családi kapcsolat fenntartása és ápolása;

✸ ha szeretnéd látni, másik hogyan oldják meg azokat a problémákat, amikkel esetleg te is szembesülhetsz a hétköznapos során;

✸ ha szeretnéd megtapasztalni a szerelem minden oldalát;

✸ ha szeretnél jót nevetni és együtt aggódni a szereplőkkel;