Kristen Ashley - A vadember

Az első mondat

- Ó, édes istenem! – nyögtem miközben eljutottam a csúcsra; agyam kiürült, testem minden porcikája megfeszült, miközben sohasem érzett gyönyör futott át rajtam.

Én már nem is nyilatkozom.❤ Úgy indult, ahogy az első rész: óriási szexuális, érzéki bomba, amitől az ember minden porcikája bizseregni kezd. És amikor az ember reggel fél kilenckor, lyukas matek órán bizseregni kezd, miközben az osztály ökörködik... hm, kellemes érzés volt.

A folytatás olvasása már nem ezt az érzést váltotta ki belőlem, de ezt inkább lentebb ecsetelem.

Amikor a címre fény derül

- Az én vademberem - súgtam. - Az én kígyóbűvölőm. 

Természetesen ismét egy fűtött pillanatról van szó, egy olyan napról/estéről, ami mindkettejük számára sorsfordító alkalom volt. Bár sok ilyen pillanatuk volt, mégis azt mondom, ez volt az egyik legmeghatározóbb. ❤

A karakterekről 

Tessa O'Hara

Szeretem az erős, független női karaktereket, akik mindezek mellett még valami olyan munkát végeznek, amik a kedvemre valóak, arról nem is beszélve, hogy egy olyan élet áll a háta mögött, amivel fantasztikusan meg tudott birkózni. Imádtam, hogy amikor olyan helyzetben volt, úgy kiállt magáért, hogy Damien még a farkát is magába húzta... szó szerint. (Nyugodjon békében szegény pasi. Nem mintha szeretném, de Brockhoz hasonlóan tisztelem őt amiatt, amit Tessáért tett. Az szép volt, tetszett.) Visszatérve a mi aranykezű nőnkre, akit most nagyon-nagyon irigylek, elsősorban Brock miatt, másodsorban a tehetségei miatt. Én is úgy akarok  sütni, ahogy ő! 👀

Brock Lucas

Ugyanaz a helyzet, mint Hawknál: túl tökéletes ahhoz, hogy igazi legyen. Imádtam benne a védelmező ösztönt, a parancsolgatásai Jessére emlékeztetett, akiért köztudottan oda-vissza vagyok.

Ha őt imádtam, a fiaiért egyszerűen megőrülök. Fantasztikus csemetéket hozott össze, gratulálok neki. (Oliviáról azért van egy-két nem szép szavam, de ez egy bekezdéssel lentebb...) Azt hiszem, az írónő egy kicsit sokat akart vele, túl sok mindent rakott a vállára, legalábbis a - számomra - kuszának tűnő múltjából erre következtetek. 

A történetről - spoileres - 

Elvira. Mert őt nem lehet
 nem megemlíteni

Először is: AZTAKUTYAMINDENIT!!! Mi volt ez? Miért volt ilyen rövid? (Kicsivel több, mint ötszáz oldal.) Miért lett vége?

Egy dolog van, ami elképesztően szíven ütött, ami még mindig fáj, amitől majdnem elkezdtem bőgni, amitől még mindig a hideg futkos a hátamon, amitől... á basszus! Corb meghalt. Rohadtul meghalt. Annyira megkedveltem azt a férfit, hogy az hihetetlen. Tudom, vétkezett, és nagyon mocsok volt a családjával, de látszott rajta, hogy törekedik, hogy akarja... és erre meghal...❤❤❤

Olivia. Szeretem, ha egy könyvben arányosan vannak a pozitív és a negatív szereplők, de ő rosszabb volt, mint maga a Sátán, vagy épp Szörnyella de Frász. Sőt, az utóbbi maga a jó tündér... Reménykedek, hogy nem valódi személyről van mintázva, hogy ő csak egy kitalált karakter, a való életben nem létezik, mert ha mégis, akkor valakinek (valakiknek) az élete (életük) maga a pokol.

Imádtam ezt a családias hangulatot, mindegyik családtagod jó mélyen a szívembe zártam, különösen a gyerekeket.

Felbukkant Gwen és Hawk is (utóbbinak örülök a legjobban). Ismét nagyot alkotott, ismét elérte, hogy totálisan, teljes mértékben belé szeressek, persze jelen pillanatban Brockért dobog a szívem.

Ez a könyv olyan volt, mint egy hullámvasút, azzal a különbséggel, hogy itt nem fordul fel az ember gyomra, hanem ellenkezőleg: olyan görcsben áll, amitől nehezen fogsz megszabadulni. Ó, és Brock. Ő többet mond minden szónál (még Valentin-napkor is).

Ahogy elnéztem, nemsokára érkezik (vagy már érkezett? Még nem érkezett el idáig a hullám...) a harmadik kötet is, ami végre a másik kedvenc szereplőmről, Michről fog szólni. Alig várom, hogy olvashassam, hogy értékeljem, hogy végre beszerezzem - az első két részt úgyszintén. Ezeknek méltó helyük van az egyelőre még kicsiny polcomon.