Igazi felüdülés volt ismét visszatérni Jennifer világába, és átélni az utolsó eseménykockákat Jaron történetében. A könyvet ugyancsak a Harryx alkalmával olvastam, így lényegében összekötöttem a kellemeset a hasznossal, mert egy olyan könyvet vettem a kezembe, amit gördülékenyen olvastam, és nem stresszeltem magam azon, hogy kicsúszok vele a határidőből.
Egy háború. Túl sok véres csata. Vajon megmentheti-e a király az országát, ha a saját túlélése is kétséges?
A háború elérte Carthyát. Az ország minden ajtaján és ablakán bekopogtat. És amikor Jaron megtudja, hogy Vargan király elrabolta Imogent, hogy térdre kényszerítse Carthyát, az ifjú király felismeri: az ő feladata, hogy vakmerő mentőakcióba fogjon. Ám minden, ami elromolhat, az el is romlik.
Barátai szétszóródtak Carthyában és a környező országokban. Utolsó, kétségbeesett próbálkozásként, hogy megóvja országát a pusztulástól, Jaron elindul talán utolsó útjára, hogy megmentsen mindent és mindenkit, akit csak szeret.
Ám még pengeéles esze sem elég ahhoz, hogy elhárítsa a hatalmas veszélyt, ami őt és országát fenyegeti. Vajon útközben elveszti azt, ami a legfontosabb? És a végén vajon ki foglalhatja el Carthya trónját?
Az Árnytrón a Hatalom-trilógia záró kötete, ebből kifolyólag elkerülhetetlennek tartom, hogy spoiler nélkül tudok beszélni az első két részt illetően.
Mostanában elég ritkán van időm úgy igazán leülni olvasni, már nem is tudom, mióta nem darálom úgy a könyveket, ahogy eddig. Rettenetesen hiányzik ez az időszak, és alig várom, hogy ismét bekerüljek abba a véget nem érő mókuskerékbe, amikor állandóan könyveket olvasok, és élvezettel tölt el a történettel töltött idő, nem pedig bűntudattal, és nem az a gondolat jár a fejemben állandóan, hogy húúbazzeg, most vagy 20 képletet magolhattam volna be, de nem, én olvastam, és mekkora egy marha vagyok emiatt.
Maga a tény, hogy egy éven belül sikerült befejeznem egy 3 részből álló sorozatot, egyet jelent: az a sorozat tud valamit. Főleg, hogy fantasy trilógiáról van szó, és tudniillik, nekem nem kimondottan zsánerem még ez a műfaj, főleg az olyan, ami teljesen más világban játszódik, más a rendszere, a felépítése, az emberek életvitele, meg úgy lényegében minden.
Jennifer A. Nielsen egy olyan világot hozott létre, amibe azonnal beleszerettem, egy olyan főszereplő fiúval ajándékozott meg, akin sose tudok kiigazodni, és mégis ettől imádom annyira. Jaron karaktere annyira összetett és bonyolult, hogy az olvasó sosem tud kiigazodni rajta. Őrületes, mennyire előttem járt legalább két lépéssel, pedig az ő szemszögéből láttam az egész cselekményt. Azt hiszem, ez az egyik ok, ami miatt annyira szeretem őt is, és a trilógiát is: ott vagyok a történetben, részt veszek az eseményekben, mégis láthatatlan maradok, ezért engem nem fenyeget a veszély, mégis féltem az életemet.
Az utolsó részben rendesen a tetőfokára hágott az izgalom és az idegesség, fogalmam sem volt, mi lesz Jaron következő lépése, vagy hogy mit fog tenni vele az ellenkező királyság feje. Rengeteg vér folyt, kapkodtam a fejemet a sok csatajelenet között. Barátságok erősödtek és szakadtak meg, emberek haltak, olyanok is, akik fontosak voltak a számomra. Szakadt meg a szívem egy-egy jeleneten, és még ha nem is volt meghatóan leírva az esemény, akkor is bőgtem.
Miért ajánlom, hogy elolvassátok a Hatalom-trilógiát?
- Ha nem elég meggyőző a sorozat össz-százaléka, ami 95, akkor nyomatékosítom, hogy IGEN, EZT EL KELL OLVASNI!
- Az elbeszélő fiú/férfi mindhárom részben, és ezáltal betekintést nyerünk egy férfi agyába;
- Kitalált, de történelmi korba illő helyszín és szereplők;
- Fordulatos cselekmény, olvasás közben egy perc nyugalma sincs az ember lányának;
- Akár fiúk is olvashatják Én mindenképp elolvastatom majd a 11 éves öcsémmel;
- Szerelmi szál is van benne, de nincs nagy hangsúly fektetve rá, mégis az lesz a legfontosabb esemény a végére;
- A Vörös Pöttyös sorozatok között ez rendkívül kiemelkedő;
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése