Dobban, dobban, szünet.
Teljes mértékben nyugodt vagyok, nincs semmi bajom, kipihentem magam, úgy aludtam, mint a bunda, és kicsit sem zaklatott fel ez a könyv.
Dobban, dobban, szünet.
Vicceltem.
Tudjátok, van az a pillanat, amikor egyszerűen késztetést éreztek arra, hogy utáljatok valamit, amit mindenki más imád. Gyűlölni akarjátok, jól kivesézni, minden hibáját kiemelni... aztán ahogy a végére értek, rájöttök néhány dologra:
- hajnali fél három van;
- reggelre valószínűleg akkora táskák lesznek a szemed alatt, mint amekkora a sulis táskád (ez igaznak bizonyult);
- még nem buktál le anyádéknál, hogy virrasztasz, és jobb lenne, ha ez így is maradna;
- és az utolsó, ami talán a legfontosabb: ismét egy olyan könyvre bukkantál, ami a szívedbe fészkelte magát... örökre. Muhahhahhhhhaahhhhhhhhhhhhhhhhha.
Vázolom a helyzetet, csak hogy mindenkinek tiszta legyen, miért ilyen zavaros a fenti szöveg: max. négy órát aludtam, mert a szervezetem úgy döntött, hogy ő bizony hétkor már felkel. Fél háromkor nyomtam meg a befejező gombot molyon, de még bő húsz percig csak néztem magam elé, és azon filozofáltam (nem, nem az élet értelmén, azon nem most), hogy mégis mi a fenét csináljak keserves kis életemmel. Ezalatt a öt óra és húsz perc alatt összeépült és szétesett az életem. Eljutottam arra a pontra, hogy Hoovert nem azért gyűlölöm, mert a Visszavonulóval számomra befejezettnek nyílvánított egy jó sorozatot, hanem azért, mert annyira a szívembe taposott, hogy örökre ott marad a lábnyoma.
De egy nap talán kigyógyululok ebből a keserves betegséből. Egy nap talán...
Tényleg utálni akartam ezt a könyvet. Istenemre mondom, ameddig majdnem 100%-os volt molyon, pukkadtam meg. Gyűlölöm az agyonhypeolt könyveket, egyszerűen a falra mászok tőlük, és elkönyveltem magamban, hogy bizony ettől is visítani fogok, és tényleg minden rossz dolgot felsorolok benne, amivel talán magamat is megutáltatnám a molyos ismerősökkel.
Aztán már az első fejezet után éreztem azt a különös bizsergést, amit utoljára talán a Lélekvesztőknél. Éreztem, hogy ettől a könyvtől valami életre kel bennem, és egyszerűen nem bírtam nem tovább olvasni. Ha abbahagytam volna, nem lennék ugyanaz az ember. Az ilyen könyveknél az a jó, ha egyben olvassa el az ember, mert úgy nagyobb érzelmi bombát kap. Mazochistaság, tudom, de akkor is csodálatosan borzalmas volt ez az érzés. Tudni, hogy befejeztem, jó, de tudni, hogy egy jó darabig nem kapok többet belőle, kiszalaszt a világból.
Nem akarom elmondani azt, amit mindenki előttem. Nem akarok nagy bejegyzést szánni neki, mert megtette más már egy csomószor, és csak ismételnénk egymást.
Úgy éreztem, bármennyire is egyező a véleményem mással, ez a könyv megérdemel egy bejegyzést a blogomon. Mert az az enyém, olyan, mintha a lelkem lenne. Ez a könyv pedig nyomott hagyott rajta, így... így érdemel egy helyet nyilvánosan is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése