Nagyon szépen köszönöm a lehetőséget az E-book Könyvház és Kiadónak!
Az utóbbi időben nagyon megválogattam az olvasásaimat, és amikor egy olyan könyv akadt a kezem közé, ami nem teljesen felelt meg az elvárásaimnak, mondhatni még bűntudatom is volt az elpocsékolt idő miatt. Ahogy délután kikapcsoltam az új kicsikémet - kedden érkezett meg az első Kindle-m -, egy olyan érzés kerített hatalmába, amit utoljára Alysia könyvénél éreztem. (Alysia könyvéről ITT olvashatjátok el az értékelést). Témájukat illetően nagyon hasonlít a két történet (dark romance, gyenge női karakterből egy erősebb, határozottabb ember lett, stb), viszont mindkettőbe más miatt szerettem bele.
A molyra három különálló kötetként van feltéve, ezért én az első résznek a fülszövegét osztom meg veletek. (Lentebb kifejtem, hogy mit is gondolok erről.)
A nők férfiideálja más és más, de tény, hogy az alfahímek vonzzák leginkább a lányokat, asszonyokat. Ők azok a vezető, macsó típusok, akik maguk alá rendelik partnereiket, és csak akkor szelídülnek meg valamelyest, ha megtalálják azt az nőt, aki képes hatni rájuk. A történet ezen gondolatok alapján készült, és leírja egy lány végzetét, sorsának beteljesülését egy olyan férfi oldalán, aki tipikus vezető, egyszóval alfahím.
Különös és nagyképű dolog azt hinni, hogy bárkit képesek vagyunk megváltoztatni, a saját és a társadalom elvárásainak képére formálni. De legyen ez a dolog bármilyen hatalmas kudarcra is ítélve, mi mégiscsak megpróbáljuk, mert aki fontos nekünk, azt szeretnénk megőrizni, dédelgetni és büszkélkedni vele. Azt akarjuk, hogy beilleszkedjen az életünkbe, és elfogadja mindennapi világunkat. Ő legyen az, aki a filmekben az éppen aktuális, általunk rajongott sztár valós megtestesítője. Vagy ha nem is ez, de legalább a mi hétköznapi hősünk legyen, aki megfelel minden – az életünk alatt ránk ragasztott – béklyóba kötött elvárásunknak. Van, akinek nem okoz gondot mindez, és eleget tesz olykor hóbortos álomképünknek. Ám akad olyan is, aki nemhogy megváltozna értünk, de minket próbál a saját életéhez igazítani. Ők azok az erős jellemek, akiket még maga a társadalom sem képes befolyásolni, mert úgy élik az életüket, ahogy nekik tetszik.
Író: Knizner B. Sylvia
Cím: Végzetem története
Oldalszám: 96, 80, 78
Címkék: dark romance, krimi, maffia, New Adult, romantikus, szerelem
Az utóbbi időben nagyon megszerettem ezt a műfajt, sosem tudok neki ellenállni. Megfog benne az az elsöprő szenvedély, vágy, ami a két főszereplő között alakul ki, ezen kívül pedig ott van a sötét háttér, ami szinte kábulatba ejt. Mindig elképesztenek az alvilágról szóló történetek, annyira kiszakítanak a megszokott világomból, hogy sokszor még rosszul esik visszacsöppenni a hétköznapokba.
Az alapötlet első ránézésre klisés: két fiatal lányt elrabolnak, váltságdíjat követelnek értük. Igen ám, de ekkor jön az első csavar, ugyanis csak az egyik lányért fizetnek, a másik nem menekül meg az elrabolói fogságából. Mit tud tenni egy fiatal lány ilyen helyzetben? Igen, pontosan azt. Aletta az ösztöneire hagyatkozott: nem volt erős, nem tudott verekedni, így nagyon meg sem kísérelte a szökést. Azt hitte, azzal megmenekül, ha felajánlja magát, de hatalmasat tévedett.
Aletta szimpatikus karakter volt, egészen reálisan viselkedett. Egyetlen egy cselekedete nem tetszett, amikor az első rész végén fegyvert emelt a volt barátnőjére. Ugyan az okot megértettem, viszont hiányoltam egy előzőleges felkészítést, amivel akár még sikere is lett volna a tettével. Úgy értem, az eset után nem kényszerült volna ismét Marcus parancsait teljesíteni, és úgy viselkedni, mint egy fogoly, hanem mint egy társ, még ha nem is volt tapasztalata a verekedésben, vagy az ehhez hasonló dolgokban. A beteges féltékenysége néhány helyen már túl sok volt, viszont logikusan cselekedett minden helyzetben, ha Marcusról volt szó. A köztük kialakult kapcsolat sokkal mélyebb gyökerekkel rendelkezett, mint ami az olvasókban tudatosult. Marcus rengetegszer viselkedett sziklaként, jégszívűként, és lehet, sokan emiatt nem szeretnek bele teljesen. Sokáig nekem sem volt szimpatikus, pedig az első közös jelenete Lettivel maradéktalanul beleégett a tudatomba, de aztán valamilyen úton-módon én is megszerettem őt.
A történet nem várt fordulatokat tartogatott a számomra, több helyen is koppant az állam. A legnagyobb csavar lepett meg leginkább; bármennyire is sejtettem, hogy valami ilyesmi áll a háttérben, erre az egyre valahogy nem gondoltam, pedig így visszagondolva baromi logikusnak tűnik.
A regény hozta a zsánertől elvártakat: pörög, nincs lapos esemény, mindennek oka van, a,szálak csak a végén fonódnak egymásba és a legváratlanabb pillanatban történik egy olyan dolog, amire nem számít az olvasó.
Persze voltak fennakadásaim. Egyik könyv sem tökéletes, ahogy ez sem. Nem vagyok benne biztos, de kicsit elképzelhetetlennek tartom, hogy Amerikában "csókolommal" köszönnének az emberek egymásnak. Alettánál túl gyorsnak éreztem a karakterfejlődést: a két énje szöges ellentétben állt egymással, ami nem is gond, de túl gyorsnak éreztem a váltást. Egy kicsivel több gyakorlás kellett volna neki, amivel megszokja az új helyzetét. A Hectorral kialakított vitáját sem értettem, ott csak húztam a szemöldökömet, és nem értettem, mi miért történik.
Úgy érzem, ez a könyv túl jó ahhoz, hogy csak úgy elveszve keringjen az interneten, és ne tudjon róla senki. Örülök, hogy esélyt adtam neki, mert tényleg kikapcsolt, sikerült egyszerre élveznem ezt a világot és pihennem is. Nem éreztem fárasztónak az olvasást, az információk remekül voltak adagolva, tudtam, ki kihez tartozik, ki milyen kapcsolatban állt a másikkal. Úgy elevenedett meg előttem a történet, mint egy film. A leírások rendben voltak, a párbeszédek is (bár sokszor gondoltam azt, hogy durva, kemény férfiemberek nem beszélnek ilyen részletesen, választékosan).
Ajánlom azoknak, akik szeretik ezt a zsánert, ők garantáltan imádni fogják. Nem folyik belőle annyi vér. Lehet, egy kicsit többet is elviseltem volna, mint amennyit kaptam, ettől függetlenül viszont úgy gondolom, remekül megállja a helyét a dark romance könyvek között.
A romantikus szállal viszont egyáltalán nem vagyok megelégedve, a lezárásuk abszolút nem tetszett. Nem ilyen véget szántam nekik, sokkal csattanósabbat, szenvedélyesebbet, olyat, ami még egy csapást mér a pillangóktól zsúfolt gyomromra. A Vazullal való leszámolás sem nyerte el a tetszésemet, túl gyors, túl egyszerű volt az egész. A fülszöveggel igazából az volt a problémám, hogy ez tulajdonképpen nem az. A regényben is megjelent ez a szöveg, és abszolút nem mondd el semmit a történetről. A második és harmadik részé pedig semmitmondóra sikeredett, egyáltalán nem ragadja meg az olvasó figyelmét, épp úgy, ahogy a borítók sem. Mindezek ellenére azt mondom, BÁTRAN VÁGJATOK BELE. Megéri. Kevés ilyen könyvre mondom, de most nagyon határozottan állítom azt, hogy itt esélyt kell adni, mert van mire.
Összességében csak annyit mondhatok, hogy aki szereti az ilyesmit, az ne hagyja ki. Magyar könyvek között kevés ilyen van, és ez egy olyan történet, amit kár és vétek lenne kihagyni.
Drága Elza!
